 |
Debreceni Zoltán - Éjjel a tóparján...
Holdfény csillan a csendes tón,
Mint szívem, mely szerelmedre várón.
A csillagok is suttognak, mint te meg én,
Titkos nyelven, mely csak a miénk lehet.
A szél halkan simítja az éji egeket,
Mint te simítod arcomat a sötétben.
A világ csendes, csak a szívünk dobban,
Egy dallamot zeng, mely sosem hagy alábban.
A szeretet, mint éjféli virág nyílik,
S a lelkünkben örök tűzként kigyúlik.
Te vagy nekem a napfény, a holdvilág,
Minden éjszakámhoz a legszebb álomvilág
|
|
Kisvejke Debreceni Zoltán szép emberek
Debreceni Zoltán Verse.
Szomorú, keserű bánat szállt le egy költő szívére,
mint szél, a vad zivatart sodorja az égre.
Miért kellett a ráknak világra jönni,
fájdalmas halál a gyerekeket, szerelmeket,
szülőket az elmúlásba vinni?
Több szíveket szomorúvá, keserűvé tenni?
Valamikor a költő szemében az öröm úgy ragyogott,
mint az égen a napsugár.
Szerette a rétet, az övé volt,
az egész erdő és határ.
Boldogan öleli szerelmét a gyönyörű zöld szemű kislányt.
Szíve közben belülről sír, keservesen zokog.
Még az eső is siratja, sajnálja és az arcukra csendesen csorog..
Debreceni Zoltán versíró
Debreceni Zoltán - A Mecsekben....
Néha megnézem a Pécsi hegyeket.
A Dobay tavat a magas fenyveseket.
Csodálom a csendes vadregényes tájat.
A madarak dalát és az égik érő fákat.
Veled sétáltam itt a keskeny gyalogúton.
Elmerengek némán a régi szép múlton.
Könnyszökik a barna két szemembe.
Úgy nézek a magas kék egekbe
.
