SAJKÁSOK SEREGE
A szigligeti öböl partján három kis hegy emelkedik a magasba. Az Óvár csúcsán ks
állnak még a nevét adó várfalak maradványai; a völgyet északról a Kamonkő sziklái védik, s a
Királynő szoknyája valóban úgy borul a vidékre, mint szép ívű hatalmas rokolya.
A partok alján ott a kis kikötő, míg maga a vár jóval messzebb, a mai falu feletti várhegyet
koronázza. A nép egyszerűen Szigetnek mondja Szigligetet, amelyet valamikor víz, mocsaras
lápok, ingovány vett körül.
Azokban a keserves időkben, amidőn a török volt az úr a Balaton déli partján, ezen a vidéken
hős végvári vitézek védték a magyarság várait. Szentgyörgyvár, Keszthely, Veszprém, Tihany,
Szigliget hős kapitányai, a vidék nagyszerű népével visszaverték a török meg-megújuló
támadásait. A sok évtizedes harc a vízen is folyt. a foki kikötőből kirajzó hajókkal portyázó török
csapatok állandóan nyugtalanították a Balaton-parti lakosság életét. Legtöbbször éjszaka lepték
meg, s felperzselték a falvakat, házakat, pincéket raboltak ki, s elhurcolták a békés lakóikat.
Szigligeten az öböl s a vár védelmére néhány kis magyar hajó – ahogy akkor mondták: sajka
- is állt valahol a nádban; de hát hogyan tudták volna azok felvenni a harcot az erős török
naszádokkal?
Így történt, hogy Tóti Lengyel Gáspár, a szigligeti vár kapitánya egy nyári hajnalon ismét arra
ébredt, hogy víztől csepegő ruhában, bőrig ázott sajkások állnak előtte. Az egyik kezében törött
csáklya, a másikéban ócska evezőlapát, derekukon egyetlen vízálló fegyverük: a rongyos zeke
fölé kötött meztelen kard; az arcukon komor harag és elkeseredés.
- Csak egyetlen valamirevaló sajkánk lett volna, uram – kezdte az öreg Döbrentei, akinek
sután lógó fél karja is bizonyította, hogy nem első harcát vívta a törökkel. - De így! – sóhajtott
lemondóan, keservesen, s kifelé mutatott az ablakon.
Odalent komor fekete füst gomolygott a révhelyi házak fölött, s ha idáig nem is hallatszott fel,
Tóti Lengyel Gáspár mégis meghallotta, mint már annyiszor, az asszonynép kétségbeesett
jajveszékelését s a férfiak káromkodását.
- A nádat gyújtották ránk a gazemberek4 – mondta az öreg. – s mivel néhány valamirevaló
hajónkat Badacsony alá küldtük, csak ezekkel az ütött-kopott ladikokkal szállhattunk vízre.
- És semmit sem tehettetek? – kérdezte a várkapitány.
- Csak amit lehetett, uram! Mire kievickéltünk a nád szélére, az egyik sajkánk összeroppant, s
úgy süllyedt el, mint a balta, a másik kettőre meg csak annyian fértünk, hogy tétlenül nézhettük,
miként száll partra új, erős naszádjából a martalóchad. S még ha csak a mi sajkánk járt volna
így – folytatta az öreg -, de a Kiss Dániel komám is éppen csak kievickélt a roncsok közül, a
sajkája pedig már ment a másik után a tó fenekére… aztán meg két ladikot is küldtek ellenünk.
Úgy csúszott be a két fürge jószág a nád közé, hogy szomorúság volt látni. Mi meg ott, nyakig a
vízben, bújtunk sásba, nádba, szittyó közé. A török meg… de hát láthatod, uram, magad is.
A szigligeti vár ablakából tágas kilátás nyílt a Balaton tükrére. Tóti Lengyel Gáspár, miután
végig hallgatta a sajkások jelentését, még végignézhette, amint lent a vízen két, roskadásig
rakott török hajó tart dél felé. Vitte a zsákmányt siófok felé: bort, aprójószágot, gabonát, amit
csak a rövid idő alatt összerabolhattak.
Tóti Lengyel Gáspár keze ökölbe szorult, foga megcsikordult elkeseredésében. Jól tudta,
hogy a vár alatti nép ínséges életének utolsó roncsait viszi magával az a hajó.
Hanem hát a szigligeti várkapitány jobban szeretett cselekedni, mint keseregni. Az
elkeseredés most is hamar haragra váltott szívében, s vasöklével az asztalt verve ordította:
- Hát nem! Ha Bécsnek mindegy, ha a főkapitánynak mindegy, nekem nem az! – Aztán
kikiáltott az ajtót őrző vitéznek: - János! Hívasd az ácsot, s rendelj az udvarra mindenkit, aki
fejszéhez, baltához ért! Méh a halászok is jöjjenek fel Réhelyből. Itt legyen az öreg Ábris, aki
Tihanyban készített naszádot valamikor. Odalentről a majorból meg az erdészt hívasd azonnal!
Hanem hát az a díszes gyülekezet hallani sem akart arról, hogy valami nagyobb hajóépítésbe
fogjon.
- Hogyan tudnánk mi akkora hajókat építeni, mint a török? – kérdezte az ács. – Se emberünk,
se inzsellérünk hozzá!
- Jobb lenne – dörmögött az erdész -, ha mi is olyan hajót kapnánk, mint a Tihanyiak meg
veszprémiek.
- Jól tudják kegyelmetek – kezdte bosszúsan a várkapitány -, hogy azok a naszádok miként
kerültek oda. Bécsből a Dunán úsztatták le őket Győrig, majd a Rábán vontatták fel Vasvárig, s
onnan tengelyen a Zalához. Mire ezt kivárják kegyelmetek, nem marad Szigligeten egyetlen
sajka, amely a partot megvédhetné.
- S nem marad épkézláb ember meg kifosztatlan, felperzseletlen ház sem a Badacsonytól
Keszthelyig – tette hozzá komor arccal Dömötör, a hibás kezű sajkás hadnagy.
- Akkor hát? – kérdezte a deák.
- Nekiállunk, s megcsináljuk magunk – mondta a kapitány. – A vén Vince ott volt, amikor a
tihanyi sajkát összeszerelték, s kegyelmetek is láthattak elég naszádot.
- S ki lesz az inzsellér? – kérdezte az ács. – hiszen az, hacsak császári parancs nem küldi,
ugyan nem jön ilyen hadjárta helyre.
- Te – mondta a kapitány. – A vén Vince hozzáadja a tudományát a tiédhez,
megtanácskoztok mindent az erdésszel s a kováccsal, a deák meg majd papírra teszi, amit
kifundáltok.
- Várjon csak kegyelmed – ütött homlokára az ács -, hiszen van itt még valaki, aki érthet ez
efféléhez, csak nem emlegeti. Bécsben járt egyetemen, de valami rebellióba keveredett.
Elmenekült, s a rabság helyett a végvári életet választotta.
- Mondjátok meg annak is, hogy ha segít, csak biztosabb lesz a szabadsága – mondta a
várkapitány.
Minden úgy történt, ahogy a várkapitány mondotta.
A terveket a majorbéli ács, a Bécsből menekült inzsellérnövendék, két öreg sajkás meg a vén
Ábris magyarázták össze, s a deák vetette papírra. A katonák tudták, mit akarnak, a vén Ábris
emlékezett ama régi hajóra, s az ács tudta, mit lehet. Ő dirigálta a deák kezét, ha megtévedt
rajzolás közben.
Az erdész elgondolkozva nézte a munkát.
- A kamonkői erdő szélén ismerek két hatalmas, kiszáradt tölgyet, két esztendeje nézegetem,
de hát ilyen időkben kinek lenne ilyesmire gondja? Azok jók lennének palánknak.
Tóti Lengyel Gáspár nem szerette a tanakodást. Másnap már csattogtak a fejszék lent az
erdőben, s délután bivalyok húzták a rönköket Réhelybe. Harmadnap pedig az ácsmester egy
tucat végvári vitézből gyorsan kiképzett segéddel már vidáman dolgozott a hajón. Odafent a
kovácsműhelyben is négy-öt hirtelen lett kovácssegéd segített a mesternek tüzet gerjeszteni,
szöget készíteni, vaspántot hajlítani.
Néhány nap múltán, amikor a várkapitány lent járt a kikötőben, már formálódott a naszád
teste.
A ács szakértő szemmel és szeretettel nézte a kialakuló hajót, de csendesen csóválta a fejét.
- Én csak elkészülök vele valahogy – mondta fejét vakargatva -, de miként akarja ezt
kegyelmed vízre tenni? Nem ladik ez, hogy ide-oda surranjon a nád között, ha így méretezte
kegyelmed: naszád lesz a javából…
- Azt akarom – csillant fel Lengyel Gáspár szeme. – olyan, mint amiből tucat áll a törökök foki
kikötőjében.
- Akkor hát kikötőről is gondoskodjon kegyelmed, olyanról, mint a foki révben van – mondta
az ács. – Mert ezt ugyan másként ki nem viszi ebből a nádtengerből senki emberfia!
- Sok ember kell ide – erősítgette az erdész is. – Egész sereg, akivel a hajó útját kimetszeti
kegyelmed. Ahhoz pedig kevés a várbéli.
- A falubeliek majd segítenek – mondta az ács.
- az asszonynép? – kérdezte gúnyosan az erdész. – Vagy a sok beteg, öreg, nyomorék?
Hiszen aki java férfi volt közöttük, vagy elhurcolták, vagy fent harcol a vitézek között.
- S a katonák? – kérdezte az erdész.
- Réhelyt azok védik – mondta csendesen az öreg Dömötör. – Ha ezt a pár vitézt is elviszed
innen, mi sorsra kerül a nép, hiszen a török is azért üt rajt folyvást a szerencsétlen vidéken,
mert tudja, hogy mire a várakból ideér a sereg, már elvégezheti fertelmes munkáját. Ha még e
kastélyka – mutatott a várra – őrségét is elviszed innen, nem marad egy lélek sem a faluban.
- Bízzátok rám – mondta csendesen a várkapitány. – mire ezek a bárkák elkészülnek,
meglesz az útjuk is a víz felé.
Azzal felment a várba, leült ágyasházába, és deákját hívatta.
- Írd, fiam, amit mondok – kezdte. – De jól vigyázz minden szóra. S még az írás se száradjon
meg a papíron, az udvaron álljon a lovas legény, aki Zala megye főispánjához nyargal a
levéllel! Kezdjük hát - folytatta a nagyúr, s lassan, megfontoltan beszélni kezdett: - Az egész
Balaton-vidék innenső fele, várbeliek, falusiak sok kárt szenvedtek a török sajkásoktól, nem
lévén nekünk hajóink; ezért embereink sokszor török rabságba is estek. Ezért én saját
költségemen hozattam s csináltattam sajkát… Majd így folytatta: - Most helyet akarnék
csináltatni egynehány száz emberre való hajók számára, ahol azok biztosságban
megmaradhatnának.
Zala vármegye főispánja abban az időben Zrínyi Miklós volt. Kiváló volt költőnek,
hadvezérnek, de legkiválóbb magyarnak. Ő jól tudta, miként élnek a végházbeliek. S tudta azt
is, hogy a császári kamara miatt romlanak a várak, pusztulnak a hajók, s nem kapják zsoldjukat
a katonák. Mindezen nem segíthetett. De annál inkább segített ott, ahol lehetett.
Mikor meglátta azt a sebhelyes arcú, verejtékben és porban fürdő lovas legényt, aki Tóti
Lengyel Gáspár uram levelét vitte, nem vesztegette a szót kérdezősködésre.
- Mondd meg, fiam, a kapitányodnak – kezdte, hogy jól értem panaszát, s nincs nagyobb
óhajtásom, mint hogy mihamarább segíthessek szorongattatásán. Mielőtt azonban hazaérsz,
még vidd el e levelet Sáry Gergely főszolgabírónak. – Azzal már fordult is íródeákja felé. – Írd
meg, fiam, hogy Lengyel Gáspár értesítéséből értjük, hogy az ott való szigetének vágását
kellene a hajók kedvéért elvégeztetni, két napra kétszáz embert küldjön hát késedelem nélkül
Szigliget alá.
Pár nap múltán különös sereg gyülekezett a réhelyi templom körül. Ütött-kopott jobbágyhad;
kezükben fejsze, balta, nádvágó, kasza, ami éppen akadt. Volt, aki ladikot húzott targoncán,
más meg járópallónak való deszkát kötött a hátára. Úrnak, nemesnek nehezen fejet hajtó,
sokat szenvedett nép, amely abban az időben legtöbbször másnak dolgozott. Most azonban a
maga védelmére fogta a szerszámot. Sziget hajói az ő tűzhelyét, békességét védték, s a
végvárak harcosai az ő vérükből valók.
A nádas abban az időben még majdnem a hegy lábánál álló toronyig húzódott. Ott kezdték a
munkát, s onnan haladtak ki a víz felé. Nemcsak nappal, éjjel is dolgoztak, sokszor derékig
vízben, gyenge holdfénynél. Világot nem gyújthattak, nemcsak mert a nádas hamar lángra
lobban, hanem a túlsó partról a török jól látott ilyenkor minden parányi lángot.
A vitézek közül, aki nem állt a vártán, maga is segített; az asszonynép meg a bort hordta le a
hatalmas várpincékből… apadóban volt már akkor Tóti Lengyel Gáspár minden boroshordója,
de erre mégsem sajnálta az italt. A falubeliek is kihordták, amit még a kamra rejtett: kenyeret,
sült szalonnát, oldalast. S akinek már más nem akadt, egy kis frissen fejt kecsketejet.
Még el sem múlt a két nap, már kimetszették a nádból a sajkák útját, de a jobbágynép
rátöltötte a harmadikat is, hogy tisztességes kikötőt építsen az új hajóknak a szigligeti öbölben.
Így dolgozott az a különös sereg. Lengyel Gáspár úgy járt közöttük s bíztatta őket, akár a
vitézeit a csata idején.
De hát csata volt az, s nem is akármilyen! A nyári napfényben úszó Aranykagyló népe máig
büszke lehet rá.
Aki ma jár Szigligeten, a romokban álló vár körül még megtalál mindent. Ott a Kamonkő,
az Óvár helyén még látni a hajdani kis erősség romjait, s lent, most már messze s tótól, a
Réhely közelében az avasi Árpád-kori templom tornya őrzi a régi idők emlékét. Valamikor idáig
elért a víz. S Tóti Lengyel Gáspár vitézei, névtelen hősök, sajkások serege, itt védte hazáját,
ahogy tudta, ahogy lehetett.
