„TE CSAK PIPÁLJ IMRE LAJOS…”
Egyik régebbi írásomban már szóltam arról, hogy Szülőfalumban Bakonyszentkirályon is szokás volt, hogy egyes családnevekhez „ragadványneveket” párosítottak. Főleg abban az esetben, amikor ugyanazon család és utónév több esetben is előfordult és valahogyan meg kellett különböztetni egymástól. Természetesen nem minden esetben csak ez volt az indok, hanem sok egyedi jellegű elnevezés alkalmaztak, amiből egyáltalán nem találtatott több a faluban.
Áldott Emlékű Édesapámnak sok Barátja volt a községben és az egyik, aki történetesen a közelünkben lakott is azok közé tartozott, akiket valamilyen szokás, vagy tulajdonság alapján neveztek el. Sőt, ez a ragadványnév nem is tartozott azok közé, ami sértette volna a tulajdonosának az önérzetét, hanem még saját maga is csak mosolygott rajta, ha visszahallotta, minek nevezik a háta mögött. Éppen ezért egyáltalán nem tartom kegyeletsértésnek, ha most éppen Róla szólok egy érdekesség apropóján.
Pár nappal ezelőtt éppen Édesapám régi verses kézirataiban kutakodtam, mert az egyik Donnál írt versét szerettem volna beszkennelni (bemásolni) a számítógépemre illusztrációként a már régebben digitalizált írása mellé. Ekkor akadt a kezembe az egyik, éppen hozzá írott humoros verse, ami még tudtommal, soha, sehol nem jelent meg. Gondoltam, majd a közeljövőben érdekesség kedvéért ide is felhozom a többi verséhez, amit már megosztottam. Félretettem, hogy majd begépelem és szkennelem a kéziratot a jövő héten, amikor egy belső levélben érdekes, és számomra örömteli értesítést kaptam. Egy Bakonyszentkirályi fiatalasszony, Édesapám imént említett Barátjának az unokája elküldött egy fényképet, amin együtt szerepelnek. Hálásan megköszöntem Fekete Szilvikének a fotót és megemlítettem, hogy van a birtokomban egy vers, ami Lajos bácsihoz íródott. Imre Lajos volt a neve a Barátnak és rá célozgattam az imént, mikor a ragadványnévről szóltam.
Jó magyar parasztember volt Ő, mint az én Édesapám és pipázott, de olyan szenvedéllyel, hogy legtöbbször még akkor is ott volt a szája szegletében, mikor már nem égett benne a dohány. Érdekes volt és megmondom őszintén, mikor gyerekek voltunk meg is mosolyogtuk, ahogyan beszéd közben ott billegett a pipa a szájában, de később megszoktuk azt. Összegezve a történéseket, ebből a tulajdonságából kifolyólag nevezték el „Pipásnak” a helybéliek Lajos bácsit. Édesapám Baráti gesztusként verselte meg és biztos vagyok benne, hogy megmutatta neki és jókat derültek rajta. Ígéretet tettem az unokájának, hogy megismertetem a verset másokkal és természetesen kíváncsiak Ők is a rigmusokra, hiszen a Nagypapára emlékezteti majd a Családot, aki szintén nincs már közöttük.
Abban is biztos vagyok, hogy más sem veszi rossznéven, mert ez egy olyan, humoros írása Édesapámnak, amely éppen azt a Szeretetet tükrözi, amelyet Barátja iránt érzett, mikor a verset megfogalmazta egykor. Mivel a kéziratban nincs rajta a dátum, csak feltételezni tudom az elkészítésének időpontját. A versben is beleírt termelőszövetkezet 1959 – ben alakult Bakonyszentkirályon, tehát ebből következik, hogy utána íródhatott valamikor, talán a hetvenes években.
Íme, a vers, amely így szól:
TE CSAK PIPÁLJ
Te csak pipálj Imre Lajos,
Tudod ez az élet bajos.
Amint a füst oszlik széjjel,
A gond, a baj úgy szálljon el.
Kerüljön el a búbánat,
Ne leskelődjön utánnad.
Bujjon, miként a remete
Sűrű erdő közepébe.
Szádban álljon a pipaszár,
Keményen, mint egy ősi vár.
Ne bántsa vihar korai,
Századik év tekerje ki.
Imre Lajos te csak pipálj,
Csak előre, meg sose állj.
És boldogítson tégedet
A termelőszövetkezet.
Nagy Bálint
Lajos Bácsi talán most is ott anekdotázik Édesapámmal együtt abban a világban, ahol már az Örök Szeretet és Békesség uralkodik, szája szegletében az elmaradhatatlan pipájával. Nyugodjanak Békében Mindketten.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2016. 01. 17. Vasárnap Délelőtt 10: 27
A fénykép jobboldalán lévő Imre Lajos bácsi, mellette pedig Édesapám látható.
