A hölgyek, nemcsak mint hímző asszonyok és zászlóanyák vettek részt a forradalomban és a szabadságharcban. Teleki Blanka grófnő elmondta tanítványainak Petőfi Nemzeti dalát, leánynevelő intézetének növendékei pedig Leővey Klára kíséretében részt vettek a március 15-ei délutáni népgyűlésen a Nemzeti Múzeum előtt. S a tanítványok - bizonyára Vasvári Pál szellemében, aki a történelem tanáruk volt - proklamációt szerkesztettek a nők helyzetéről. Ám nemcsak demokratikus szellemben gondolkodó nők éltek akkoriban. Az arisztokrata hölgyek többsége több mint illetlennek tartotta, hogy Petőfiné mindenütt ott van férje mellett, és hogy nemzeti színű főkötőt visel.
HVG Mohai V. Lajos
Fantasztikus dolog volt ezektől a harcos 48-as hősnőktől, hogy férfiruhába bújva a férfiak mellé álltak a harctéren, ezért a megemlékezés most szóljon róluk nem feledkezve meg azokról a hagyományosan és konzervatívan női szerepet vállaló nőkről, asszonyokról, anyákról sem, akik a háttérben aggódtak, kokárdákat varrtak és erőt adtak a harcoló férfiaknak.
A csatatér, a fegyver a férfiak dolga, de a mi nemes feladatunk, hogy hazafiasságra neveljük fiainkat és mögöttük álljunk és támogassuk őket minden nehéz helyzetben.
(Arad, 1804. ápr. 2. – Bp., 1880. dec. 6.)
ruszkabányai kohómérnök felesége.
Az 1848 – 49-es szabadságharc leverése után a bujdosókat támogatta és rejtegette, ezért 1849. aug. 23-án Haynau parancsára nyilvánosan megvesszőzték.
Gröber százados Buchwald Franciskát elfogatta, és a falu főterén, tárgyalás és ítélet nélkül félmeztelenre vetkőztette, a lakosság előtt nyilvánosan megvesszőztette, és börtönbe záratta.Hat férfi lépett hozzá, letépték felső ruháját, és a tisztes távolban csoportosuló lakosság előtt megvesszőzték, majd az ájult asszonyt kocsiba rakták, Karánsebesre hurcolták és bebörtönözték.
Férje az iszonyú lelki teher alatt, valamint azért, hogy a további megtorlásoknak elejét vegye, önkezével vetett véget életének.
A hamis vád az volt ellene, hogy a márciusi győztes csaták idején egy szalmabábut felöltöztetett volna császári egyenruhába, és gúnyversek kíséretében eltemettetett volna. Ez természetesen nem volt igaz.Az ötgyermekes, 45 éves asszony bűne csak annyi volt, hogy kiállt hőn szeretett hazájáért.
honvédszázados sorsa is példaértékű. 1824-ben Vízaknán született, Sárossy Gyula ügyvéddel kötött házasságot. Férje 1848-ban bekövetkezett halála után Júlia a bécsi cirkuszban lépett fel műlovarnőként.
A szabadságharc kitörése után férje nevén, férfiruhában jelentkezett a honvédseregbe. Közlegényként kezdte, de az erdélyi harcokban mutatott bátorsága miatt „Osztrolenka véres csillaga”, Bem József századosi ranggal tüntette ki. A fegyverforgatás mellett olykor kémszolgálatot is ellátott: kitűnően beszélt franciául, így Paszkievics tábornok orosz csapatainál francia táncosnőként kémkedett. Sorsa Világos után is regényesen alakult: követte Bem tábornokot Törökországba, ahol Bem tábornok kapitánnyá léptette elő. 1850. februárjában férjhez ment Matta Ede (Eduárd) honvéd századoshoz. 1852-52-ben visszatért Erdélybe, s részt vett a Mack József honvéd őrnagy vezette összeesküvésben. Ennek leleplezése után újra Törökországba menekült, majd Kairóban kötött ki, ahol férjével a Fáraóhoz címzett fogadót megnyitotta, amelyet szívesen kerestek fel azok a magyarok, akik üzeneteket, híreket hoztak Magyarországról. Kairóban halt meg 1883-ban, 59 éves korában. Kalandos életéről Thury Zsuzsa regényt írt Bányai Júlia címmel.. Haláláig szoros szálak fűzték a magyar emigrációhoz.”
Pfiffner Paulina honvédhadnagy
Mezőhegyesen született 1825-ben, apja Pfiffner Félix méneskari főhadnagy olasz származású. Lengel származású anyját 10 évesen elvesztette, apját Lengyelországba helyezték, a fiatal lány Mezőhegyesen, nővére családjánál maradt. Színésznek állt, egy vándor társulattal Erdélyben turnézott. Már ebben az időben is gyakoran férfiruhába öltözött, a Ligeti Kálmán nevet használta. A szabadságharc kitörésekor beállt a hadseregbe, a piski csatában megsebesült. A bukás után bujdosnia kellett, de elfogták és Gyulán, a laktanyában tartották fogva. Ismeretlen körülmények között pisztoly került hozzá, öngyilkosságot követett el. 1853-ban
Közadakozásból 1888-ban állított szép síremléke ma is áll
Asszonyok kik álnéven, álruhában szolgáltak a hadseregben
Megyesi Karolina
Viola Anna
Somogyi Endreként egy Nina nevű asszony
Zoltán Istvánné honvéd Nagyenyedi Kiss Gyula néven
Nyári Mari,
homoródszentpáli Szentpály Janka,
Jagelló Apollónia,
Megyesi Karolina,
Csizmárovits Mária
Szalóki Zsuzsanna
és azokra a névtelenekre kik életüket áldozták
Lebstück Mária főhadnagy„A félig horvát származású Lebstück Mária apja jómódú kereskedő, a kislány 13 éves korától Bécsben nevelkedett, nagybátyja házában. Harcolt a bécsi forradalomban, majd álruhában, Carl néven csatlakozott a magyar szabadságharcosokhoz. Részt vett a branyiszkói áttörésben, a kápolnai csatában, Buda visszavívásában. A legendárium szerint, amikor egy bálon női ruhában jelent meg, Görgey Artúr börtönbe záratta. Buda visszafoglalásánál – 1849 májusában – férfiakat megszégyenítő módon állt helyt. Főhadnaggyá léptették elő. Házasságot is a harctéren kötött. A világosi fegyverletétel után az aradi börtönben raboskodott, fiát is a börtönben szülte meg, férje ugyanott halt meg. Szabadulása után kiutasították az országból, fiával Horvátországba költözött. Néhány év után újra férjhez megy, családjával Győrbe költözik. 1870-ben ismét megözvegyül, mosónőként tartja el magát. Nélkülözve, nyomorban halt meg. Huszka Jenő operettje, a Mária főhadnagy neki állít emléket. Lebstück Mária sírja az újpesti Megyeri úti temetőben található, nevét utca viseli a kerületben.Jókai Mór kérésére halálos ágyán németül elmondta élettörténetét, amit Jókai feljegyzett. A második férjének családja kardját a Hadtörténeti Múzeum számára átadta, életrajzával együtt.
A kisasszony, mintegy 26-28 éves, egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódítottak a vitéz katonát. Az eljegyzés megünneplésére a vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátjai közül is többeket, ezek között engem is meghívott. De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett.” Az orosz sereg közeledtének hírére a tábornok az osztrákoktól felszabadított Pestre hívta a Szinyei családot, és július 5-én, az azóta lebontott lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István Bazilika helyén) feleségül vette Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb csak szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát, aki élelmet is hozott a nélkülöző urának, Dessewffy pedig megosztotta azt bajtársaival. A tábornok, aki azért sem menekült külföldre, mert feleségét nem akarta egyedül hagyni, a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássyt is halálra ítélték később, azonban ezt módosították 18 évi vasban töltendő várfogságra. A honvédtiszt csak 1856-ban szabadult, és Szepes vármegyei birtokára, Harasztra vonult vissza gazdálkodni. Egy évvel később, beváltva bajtársának tett ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki végül 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel tehát az osztrák hatóságok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt.
Damjanich János honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú felesége volt.
Az egészen fiatal leányka és a férfikora delén lévő daliás kapitány megszerették egymást. A leány vagyonos családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.
A magyargyűlölő Haynau szabadkezet kapott és Damjanich is a halálra ítéltek között volt.
Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.
Damjanichné és társnői - akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.
Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s őt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvéd árvák számára.
1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.
Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, ... stb. rendezésével szerezték.
Rendeztek terménykiállítást is, amiért „Kalarábé Verein"nek csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők. De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint félévszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában.
Gróf széki Teleki Blanka (Kővárhosszúfalu, 1806. július 3.[1] – Párizs, 1862. október 23.) a magyar nőnevelés egyik úttörője, a nők művelődési egyenjogúságának híve.
Blanka is a nőnevelést választotta hivatásául: 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten, a mai Szabadság téren. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt. A kiváló tanárok között volt Vasvári Pál (történelem), Hanák János (természetrajz) és Leövey Klára (nevelőnő). A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni; Leövey Klárával előbb Debrecenbe, Nagyváradra, végül Szegedre menekült. A szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében. Miután a bécsi rendőrség kezére jutott Teleki Blanka levelezése, 1851-ben Bécsben elfogták és Pestre, az Újépületbe szállították. 1853-ban a haditörvényszék 10 évi várfogságra ítélte; az ítéletet is az Újépületben hirdették ki. Teleki Blanka Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben raboskodott. Miután 1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, többé nem tért haza; Ausztriában, majd Franciaországban élt, a húgánál. Ekkor a menekültek ügyét karolta fel. Párizsban érte a halál.
A montparnasse-i temetőben nyugszik. 2008-ban egy elképzelés szerint tervezték ugyan hamvai hazahozatalát és a martonvásári Brunszvik-kriptában való újratemetését, de ez az elképzelés egyelőre még nem realizálódott.