BAKONYSZENTKIRÁLYI BÚCSÚI EMLÉKEIM,
MIKOR MÉG NAGY ÜNNEPNEK SZÁMÍTOTT.
Egy kis szubjektív nosztalgiázásom a felejthetetlen napokról
Évek óta terveztem már, hogy összeszedem a régi emlékeimet gyermek és ifjúkorom Bakonyszentkirályi Búcsúi hangulatáról, de valahogyan mindig elmaradt. Most, hogy belevágtam, természetesen, mint minden az életben ez is szubjektív lesz, hiszen az emlékezet néha nem minden ponton szó szerint úgy találkozik másokéval, ahogyan ennyi idő távlatából én most papírra vetem. Kis falumban minden alkalommal az időpont szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz, amelyek Mihály utáni Vasárnapra tették a nevezetes napot már emberemlékezet óta, illetve a napok megünneplését, mivel akkoriban két napos volt. Előfordult, hogy éppen Szeptember végére esett, de sokszor átcsúszott Október első Vasárnapjára. Mifelénk azt tartották, hogy a Vasárnap a vendégeké, a hétfői nap pedig a családé. Tudniillik akkor még olyan nagy volt a tisztelete ennek, az évente egy alkalommal megrendezendő ünnepnek, hogy a família távolabbi tagjai is eljöttek, hogy a régen látott rokonokkal egy kicsit kiszakadjanak a szürke hétköznapok robotjai mellől.
Minden háznál már a hét elején megkezdődött a sütés – főzés. Csak azokat hagyták utoljára, ami romlandó étel volt, hiszen akkor még nem voltak hűtők legtöbb családnál és bizony, akinek nem volt pincéje, vagy hideg kamrája, spejz, satöbbi, az ételeket nem lehetett sokáig eltartani büntetlenül. Éppen ezért a vendégek állandó kínálásnak voltak kitéve, magyarul, a háziak szinte degeszre tömték őket a finomságokkal, de a traktára és egyebekre majd később még visszatérek.
Közben a falu központjában is már hét elején kezdtek szállingózni az előre bejelentett búcsúsok, akik a Kossuth utcában felverték a sátraikat az utca mindkét oldalán. A túloldalon, ahol a Vámhegy felé vezető út elágazott, laktak a Zsargó Gézáék. Előttük általában a ringlispíl, vagy hajóhinta szokott állni. Utána visszafelé Frenci Jóska bácsi Kovácsműhelye és lakása, majd Bakódiék, Zsargóék és végül Limpár András bácsiék házáig is elnyúltak a sátrak.
A Fácán Vendéglő oldalán pedig tőlük visszafelé egészen az ÁFÉSZ Boltjáig sorjáztak az árusok sátrai. Mint ahogyan már az írásom elején jeleztem, a búcsú mindig kétnapos volt és mindegyik nap este bál is volt, mégpedig a Kocsmában, ami a jelenlegi Fácán Vendéglő előtt volt. Akkor még nem egészen így nézett ki, mert az udvaron hátrafelé nyúló épületrészben volt a „Bálterem”, ahol most a Vitáris Ernőék laknak. Jó idő esetén kint az udvaron volt a bál és abban az időben a zenét legtöbb esetben a ma már legendásnak számító Nyári Családi Zenekar szolgáltatta. Őket csak egyszerűen mi, helybeli lakosok és távoli falvakban is csak úgy emlegettek, hogy a „Nyáriak.” Ma is élénken emlékszem még rájuk, hiszen mindnyájan nagyszerű zenészek és emberek voltak. Tagjai: Nyári Lajos, Ifj. Nyári Lajos, Nyári Béla, Nyári László, Nyári Sándor. Többen is voltak a famíliában híres zenészek, de az említettekre pontosan emlékszem, hogy Ők szoktak játszani a bálokon. Nyári Janiról is hallottam, de azt én személyesen nem ismertem, mert úgy tudom, korán elkerült Csesznekről. Fiatalon játszott a Rajkó Zenekarban, később pedig a 100 tagú Cigányzenekarban is.
Arra is jól emlékszem még, hogy az idősebbik Nyári Lajos bácsi, mindig viccelődött, amikor nem volt hegedű a kezében. Szeretett mesélni, és amikor körbefogták, főleg a Hölgyek, akkor benyúlt a zakója egyik belső zsebébe és előhúzott egy egeret. Természetesen nem valódi volt, hanem általa készített kis figura és a bal tenyerébe fogta, majd a jobbal elkezdte simogatni a kis jószágot, közbe pedig a takarásban az egyik ujjával lökött rajta és az elugrott, sokszor le a földre. A lányok – asszonyok sikítoztak, pedig tudták, hogy nem is valódi. Lajos bácsi nem győzte gyártani az egereket, mert legtöbb esetben valaki mindig megvette tőle az aktuális darabot. Másik alkalommal meg szintén a zakója belső zsebéből kivett egy köteg pengő papírpénzt és lobogtatva mutatta, hogy Ő milyen gazdag ember. Még egy sztorit elmondok vele kapcsolatban, amit többször is hallottam tőle. Valószínű lesznek még mások is, akik emlékeznek rá. Természetesen szó szerint idézni nem tudom, de a történet lényege a következő:
„Képzeljétek el, egyszer elhatároztam, hogy gyalog elmegyek Amerikába. Ahogyan bandukoltam a tenger mellett a hegedűmmel a kezemben, a közelben feltűnt egy hajó, amelynek a korlátjánál meztelen lányok integettek hosszan és azt kiabálták, hogy tegyem bele! Igaz, hogy a hajó elhúzott és én is itthon maradtam, de azért nem búsulok sohasem.”
A „Nyáriakra” máig jól emlékszem, hiszen mindnyájan polgári foglalkozás mellett zenéltek és kiválóan. A nevük még ma is fogalom, nem csak a falunkban, hanem a Bakonyszentlászlóiak körében, ahol sokáig a Cukrászdában is zenéltek hétvégeken annak idején. Úgy tudom, hogy sajnos már Mindnyájan az Égi Zenekarban húzzák a talpalávalót, de az Emlékük Örökké Élni fog.
Néhány szó erejéig még az akkori Kocsmaépületről. Nem vagyok benne biztos, hiszen már régen történt, de mintha 1966 – ban lett volna az a nagyobb átalakítás az épületen, amely aztán a Fácán Vendéglő néven kezdett el funkcionálni. Ha valaki, aki az írásomat elolvasva pontosítani tudja, akkor én is megteszem és kijavítom majd a visszaemlékezésemben. Később aztán több alkalommal is végeztek rajta átalakításokat, amit aztán a Zirci ÁFÉSZ - től először bérelt, majd később megvett Vitáris Tamás.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit ismételten a mi családunkhoz is, hiszen Apai és Anyai ágon egyaránt kiterjedt famíliával rendelkeztünk. Apai ágon Vanyolai felmenőink vannak, Édesanyám révén pedig Veszprémvarsányból volt népes a rokonság, hiszen Ő onnan jött ide férjhez Bakonyszentkirályra Édesapámhoz. Azon kívül volt egy katonabarátja Szabó Imre bácsi Bakonyszentlászlón, akinek a családja is rendszeresen eljött a búcsúba hozzánk, mi pedig viszont, mikor náluk volt ugyanez. Természetesen egy sztori itt is történetemhez kívánkozik. Remélem, senki nem fog érte megharagudni, mert valóban megtörtént. Édesanyám legfiatalabb testvére Bognár Imre Nagybátyám katonaként határőrként Hercegszántón szolgált akkor, mikor eléggé feszült volt a helyzet Jugoszláviával Tito alatt. Ekkor használták a „Tito a láncos kutya” titulus. Lényeg a lényeg, katonaideje alatt ismerkedett meg egy csinos helybéli lánnyal, Major Ilonával, akit aztán el is vett feleségül leszerelése után. A fiatalasszony, amikor első alkalommal jött át hozzánk Imre bátyámmal, Édesapám időben észrevette Őket a konyhaajtóból, mikor beléptek az utcáról nyíló kapun az udvarra. Azt mondta, a már ott lévő vendégeknek, hogy egy kicsit megtréfálják az ifjú asszonykát. Mikor odaértek a nyitott folyosóra, jó hangosan ezt mondta:
„Siessetek az evéssel, mert jönnek a Varsányiak és mindent megesznek!” – azzal már nyitotta is ki az ajtót előttük. Ilonka néném halvány arccal mutatkozott be azoknak, akiket nem ismert és egész idő alatt szótlan volt, szinte semmit nem fogadott el mondván, hogy nem éhes. Pedig minden alkalommal, most is volt saját nevelésű szárnyasokból nagyon finom, aranyló fényű húsleves, főtt és sült és rántott húsok, sült libák, kacsák, fasírtok, házi savanyúság, sütemény, krumpli köret és rizs is, amit egyébként mi ritkán szoktunk enni a családban, legtöbbször csak tejberizsként. A tortáról nem is beszélve, mert Édesanyám azt is minden alkalommal sütött nem is egyet. Akkor még volt házi termelésű borocskánk is és szintén házilag, kis tételben, Édesanyám által tűzhelyen főzött pálinka és ebből készült likőr. Jóval később, egy másik alkalommal derült ki, hogy Ilonka néném azt hitte, Édesapám komolyan mondta akkor, hogy mindent megesznek a Varsányiak, azért nem fogadott el semmit. Elnevette magát mikor megtudta, hogy az új vendégeket szokták így megtréfálni, mindig az aktuális helyről érkezett település nevét mondva, de természetesen nem komolyan gondolták sohasem.
Azok, akik ismerik a családunkat, ismerősök, idegenek egyaránt tudják, hogy milyen vendégszerető volt Édesanyám és Édesapám még a váratlanul érkezőkkel szemben is.
Búcsú alkalmából szokás volt még az is, hogy vándor cigányzenészek, legtöbbször Bakonyszentlászlóról jöttek az ebédidő alatt, vagy utána köszöntőt muzsikálni a házakhoz. A mi portánkat soha nem felejtették ki, mert tudták, hogy itt nemcsak egy pohár borral, vagy pár forinttal szúrják ki a szemüket, hanem más is lesz. Édesapám Őket is mindig időben észrevette, mikor beléptek a kapun. Nem volt nehéz észrevenni a kis csapatot, mert már ott elkezdték a muzsikálást és mikor odaértek a folyosóra, akkor már Édesapám valamelyik nótáját játszották, aki jó nótás ember lévén el is énekelte. Név szerint ismerte és köszöntötte ezeket a visszajáró zenészeket, mikor abbahagyták. Addigra Édesanyám már sürgött forgott és a folyosón lévő asztalhoz ültette Őket és ugyanúgy tálalt nekik, mint a konyhában lévő vendégeinknek. Nem győztek hálálkodni, mert nagyon kevés helyen kínálták meg a kis csapatot és bizony éhesek, szomjasak voltak egyaránt, mire hozzánk értek. Sajnos a nevükre már nem emlékszem, de Ők is nagyon rendes emberek voltak.
Egy kicsit újra kanyarodjunk vissza a búcsúi sokadalom helyszínére. Ez a nap a gyermekek nagy ünnepe is volt, hiszen ilyenkor a szülőktől és az idelátogató rokonságtól kaptak is egy kis pénzecskét, amit elkölthettek különféle finomságok, vagy játékok vásárlására a sátraknál. Akkor még nem volt annyi műanyag szörnyűség, mint manapság, mert értékesebb játékokat árusítottak, nem bóvlit és a nagyobbak kipróbálhatták a céllövő tudományukat is. Felülhettek a gyerekek és felnőttek a ringlispílre, vagy a hajóhintára is. A hajóhintát természetesen lábbal kellett lendíteni, hogy minél magasabbra menjen fel. Valamikor teljesen át lehetett vele fordulni, mikor függőlegesen felért a magasba és fejjel lefelé voltunk rajta, de később biztonsági okokból már egy ütköző nem engedte átfordulni. Kezdetben a láncos körhintát, mi csak ringlispílnek hívtuk és még kézzel hajtották, később meg már azt is villanymotorok működtették. Volt ott vattacukor árus is, ami ugyan jól összemaszatolta a főleg apróbb gyermekek pofikáját, de ki törődött ezzel ilyenkor, hiszen ez a nap legfőképpen a gyermekek számára volt a legnagyobb öröm. Kakasos nyalóka, mindenféle édesség, similabda, aminek a belsejében fűrészpor volt és játszadozás közben vagy a gumi szakadt el, vagy a labda ment szét, de ez is szép emléknek számít ma már.
Estefelé pedig elkezdődött a hagyományoknak megfelelően a Búcsúi bál, legtöbbször a Nyáriak közreműködésével. A táncmulatságba az ifjúság és a közép, illetve idősebb korosztály egyaránt ellátogatott és ropta a táncot reggelig, aki bírta. Messze földről is idejöttek a fiatalok és természetesen máskor meg mi mentünk el más falvakba a hasonló rendezvényekre. Néha kisebb – nagyobb összetűzésre is sor került, hiszen a helybéli fiatalemberek kakaskodni kezdtek a nem idevalósiakkal, ha a számukra kinézett lányokat sűrűbben megtáncoltatták a „vidékiek.” Természetesen mi is hasonlóknak ki voltunk téve náluk, de hát ki törődött akkor ezzel?
A Szüleim nagyon szerettek és tudtak is táncolni, de az első nap, a Vasárnap tabu volt ezen a téren. Azt szokták mondani, hogy az a vendégeké, majd Hétfőn mennek el bálozni. Úgy is történt és jól emlékszem még arra is, hogy Édesapám sem volt már az a fiatalember, igaz, most visszagondolva az én mostani koromhoz képest (69. évemben járok), jócskán fiatalabb volt nálam. Nagyon szeretett keringőzni, Ő ezt úgy mondta, „valcerezni” és bizony előfordult az, hogy fiatal lányok mentek oda hozzájuk és Édesanyámtól elkérték, hogy jól pörgesse meg Őket. Ebből nem is volt soha probléma, ha eleget tett a kérésüknek.
Emlékszem még arra is, hogy volt egy cigányzenész, talán az is Bakonyszentlászlóról jött, de nem biztos, akinek a tehetsége ugyancsak megkérdőjelezhető volt, főleg akkor, mikor már elég magas szintre emelkedett benne a nyomás az „A” betűs folyadékok nem éppen mértékkel való fogyasztása után. Ott szokott bent a kocsmában magában zenélgetni, vagy a pultot támasztotta az itala mellett. Hegedűje legtöbbször csak oda volt támasztva valahova tok nélkül. Megmondom őszintén, akkoriban is voltak csintalan fiatalok, aki bizony a Gyikó Pali (úgy emlékszem, valamilyen hasonló neve volt) vonóját egy kicsit megkenegették valami zsiradékkal, ami bizony nem a szokásos gyanta volt. Ennek az lett a következménye, hogy amikor újból álla alá vette a becses hegedűjét, az bizony nem éppen a legszebben szólalt meg a vonó érintése után, hiszen összevissza csúszkált rajta.
Régi szép idők, milyen kedves, emlékek ezek nekem és úgy gondolom, másoknak is. Ma már ez a szép hagyomány is elveszítette a régi fényét. Nem az a nagy Familiáris ünnep, mint egykor volt, hiszen a mai technika korában teljesen megváltoztak a szórakoztatásbeli viszonyok is. Azt a hangulatot ma már nem hozza vissza semmi és senki sem, ami akkor volt, mikor a falu központjában az elavult hangszórókból szólt a ringlises rekedt hangja, aki sajátos, rögtönzött szóvirágos stílusával küldte a szívküldis dalt valakinek.
Hol vannak már azok az olyan zenészek, mint a „Nyáriak”, akik olyan hangulatot tudtak varázsolni a Búcsúbálokon, mint Ők?
Egyedül azt bánom, hogy akkor még nem voltak olyan zsebben hordozható technikai eszközeim, amelyekkel ezt a hangulatot képben és hangban egyaránt megörökíthettem volna. De jó is lenne ezeket visszanézni és meghallgatni. Ha most lenne időgépem, szívesen visszautaznék ezekre a felejthetetlen napokra, a régi Bakonyszentkirályra. Nem azt kívánom, hogy újra fiatal legyek, hiszen mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát és bizony újrakezdeni sem lenne éppen kellemes. Jó ez, ahogyan van, mert az emlékeinket, főleg amik Örökké, halálunkig a mieink maradnak, senki nem veheti el tőlünk. Merem remélni, hogy aki majd elolvassa a soraimat és hasonló élményekben volt része akár a falunkban, vagy másutt, szintén egy kicsit nosztalgikus hangulatba kerül majd. A fiatalabbak pedig egy kicsit betekinthettek abba, hogy milyen lehetett a Szüleik, Nagy, vagy Dédszüleik idejében egy falusi Búcsú.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2016. 06. 02. Csütörtök Délelőtt 10: 45
Az írásban szereplő egykori helyszínek fényképei megnézhetők az alábbi linkre kattintva:
