A PAPUCS


A PAPUCS

 

 

 

 

 

 

 

 

A PAPUCS

 

 

    Nem tudom, hogy más hogy van vele, de a számomra sokszor egyszerűnek tűnő eszközök, tárgyak óriási jelentőséggel bírnak. Legtöbb embernél legtöbbször az értékek hordozói kizárólag olyan használati eszközök, technikák, ékszerek, pénz lehetnek, ami jelenti a biztonságot és a nyugalmat. Ők úgy gondolják, hogy csak a vagyonbéli tulajdonsága hordozói határozzák meg valaminek az igazi értékét. Nekem hála az Istennek megadatott az - az érzés, hogy egyszerű tárgyak is óriási örömet tudnak szerezni. Emlékszem, amikor Szeretve Tisztelt Édesapám örökre eltávozott ebből a gyarló földi világból, az általa nap, mint nap használt két decis vastag falú üvegpohárból ittam mindennemű folyadékot, mikor Édesanyámnál jártam a Szülői házunkban. Egyszer mikor ismételten meglátogattam, üdvözlés közben sírva mesélte, hogy véletlenül leverte a poharat és ezer darabra összetört. Alig tudtam megvigasztalni, hogy nem baj, de elég nehezen nyugodott csak meg. Tudta, hogy számomra milyen jelentőséggel bírt az egyszerű, olcsó pohár és mégis. Nem volt rajta semmi különleges, de mikor az ajkamhoz emeltem, Édesapámat láttam magam előtt, amint iszik belőle. Az – az illúzió hogy velünk, közöttünk van, a pohárral egyszerre eltűnt, de megmaradt helyette az Ő különleges egyéniségének szeretete, ami felénk irányult még akkor is.

    Minden alkalommal, amikor valamiféle munkálat után megmosakszom a konyhában, a lavórban, lábtörlés után belebújok egy olyan kis barna papucsba, amely szintén magán hordozza Édesapám szellemét. Ütött, kopott ki tudná megmondani, hogy hány évtized tanúja már, hisz ezt kizárólag Ő használta életében. Mostanában ott lapul a szintén viharvert, világoszöld karos szennyesláda alatt a mosdó lavór szomszédságában. Édesanyámnál sajnos még most sincs fürdőszoba, csak egy falikút a konyhában, ezért a tűzhelyen melegített vízben szoktunk mosakodni napjainkban is. Emlékszem még mikor Édesapám lábait ékesítette a kis barna papucs, mindig mezitlábra húzta fel. Nem szeretett zoknis lábbal belebújni, mert úgy nem érezte jól magát benne. Ezek az emlékek jöttek elevenedtek meg előttem tegnap, mikor Édesanyám konyhájában fa behordás után átöltözködés előtt lemosakodtam a lavór meleg vízben és belebújtam a barna lábbelibe. Mikor felöltöztem, Édesanyám érdeklődéssel kezdte figyelni, hogy mit akarok vele csinálni. Ugyanis odahelyeztem őket egymás mellé a konyha közepére és utána elővettem a fényképezőgépemet.

-Lefényképezed Apád papucsát kisfiam?

-Igen, Idesanyám! Ezt is, mint számos más emléket, megörökítem az utókor számára, mert olyan kedves számomra. Idesapámat képzelem ide közénk ilyenkor, amikor a barna papucsát előveszem, és a lábamra húzom. Nem szabad, hogy a papucs örökre az enyészeté legyen, ha majd annyira elkopik már. - Azzal több felvételt is készítve, most már megnyugodva helyeztem vissza a megszokott helyére, a szennyesláda alá.

     Lehet, hogy most többen megmosolyodnak az írásomat olvasva, de nem számít. Nálam a tárgyaknak szimbolikus értékük mellett az igazi éppen ebben az érzelmi kötődésben rejlik. A pénz, a vagyon nem minden, ha nincsen hozzá megfelelő kapcsolat azokkal, akiket egy életen át szerettünk és számunkra egy ilyen kis kopottas papucsnak is jelentősége van. Évek, évtizedek elmúlhatnak, de az emlékeknek nem szabad azokkal együtt megkopni és eltűnni. Nálam biztosan megmarad a régi kép amíg élek, ahogyan láttam Őt gyakran, abban a kis papucsban üldögélni a konyhában.

 

Drága Édesapám!

 

Bárcsak a Te lábadon láthatnám még most is és mesélnél a régi szép időkről!

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2009. 01. 08.

 

   Most, hogy felidéztem ezeket a régi szép emlékeket, egy klasszikus Szonett sorai pattantak ki a fejemből, amit, mivel nagyon kikívánkozott, meg kellett írni. Úgy gondolom, méltó befejezése, kiegészítése lehet ennek a 2009 – ben írt visszaemlékezésemnek:

 

CSAK EGY KOPOTT PAPUCS…

 

Csak egy kopott papucs, de mégis drága,

Mert Édesapám hordta egykor, régen.

Többé már nem bújik bele a lába,

Nem ülhet tovább a konyhai széken.

 

Nem mesél többé Doni nagy csatákról,

A szépen aranyló búzamezőkről.

Nem mesél elmúlt, paraszti világról

És a Cuha völgyi követ fejtőkről.

 

Nézem a kopott barna papucsokat,

Szemeimből könnyeim kicsorognak,

Hiszen felidézik a szép napokat,

 

Mikor még a Családunk is együtt volt

Szeretetben és csendes Békességben,

Kint a faágon pedig madár dalolt.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2017. 02. 16. Csütörtök Délelőtt 8: 22

 

 

 


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2017. február 16. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 335


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: