Veteményes kertnek használták nagyapámék, csak az alja táján mindig tele volt kővel. Arra ment a római út fiam, mondta nagyapám, tudod egész régen még a római időkben is bányásztak sót, itt a mi falunkban, és azt monták a régi öregek, hogy az út itt a patak mellett haladt fel a Hegy felé. Kolozsvártól 22 km-re a „Hegy” mögött fekszik Kolozs, ma a falu sóbányája emlék, sósfürdője nagyon látogatott.

   Ebben a faluban sok a vallás, legalább hat és sok a nemzetiség, legalább három. Így hát egy jó kolozsi úszni és cigányul beszélni még akkor is megtanul, ha nem figyel oda.

   Pont úgy nem figyel oda, mint a nagyapám kedvenc viccében, amikor a purdé elmegy szalonnát lopni a gazdához, s hát a kutya ugatására felébred a gazda, s kijön a ház elé. Hallgatózik az éjszakai csendben, mire a padláson, a füstölő körül, zajokra lesz figyelmes. Veszi a petróleum lámpát, s hág fel a létrán, amikor a létra tetején megjelenik a kormos arcu „fistes”, s kérdi tőle a gazda:

   – Mit csinálsz itt fiam éjnek idején? – mire a purdé:

   – Ej dikk mó, hól járok én álmomba!

   Szóval vannak ebben a faluban rendesen ebből a fajtából is. Amíg meg nem jött a demokrácia és vele együtt a lustaság díjazása, a szociális segély, addig a mi falunkba minden „fistes kémíves vót” és rendesen dolgozott, ha elment napszámba a kukoricaföldekre. Így volt ez a kereszttestvérem apjával is, addig dolgozott nálunk inasként a kovácsműhelybe, amíg belenőtt a kőműves mesterségbe, s utána megnősült. Jöttek is a gyerekek sorba évről évre, s csak az ötödik után lassítottak egy kicsit.

   Itt a kertben, velem van a kereszttestvérem, mert édesapám, aki kántor volt és egyedüli a faluba a magyarok közül, aki tudta cigányul a Miatyánkot, s ezért minden cigány temetésre búcsúztatót kellett írjon, azon a véleményen volt, hogy ők is emberek. S így egyiket az ötből, számszerint a harmadikat, kersztvíz alá tartotta. Így lett az egykori inasa, komája is egyben.

  Tavasz van, szedjük a követ boronálás után, nehéz munka. Mindkettőnknél van egy-egy veder, ezeket kell megrakjuk és a patak partján kiürítsük. Nagyapám a kapa sarkával, csak úgy piszkálja a földet, hogy minél több kő „boruljon ki”. Ahogy a borona végigbontja a földet, kijönnek az ősszel ottfelejtett fokhagyma cikkek. Olyan jó föld volt ebben a kicsi kertben, hogy a fokhagymák csak úgy beleszórva is akkorára nőttek, mint egy-egy nagy fejű sárga hagyma. Az ilyenkor tavasszal előkerülő cikkek meg vannak pattanva, némelyiken hajszálnyi zöld cika. Jó illata van a fokhagymának.

   Kereszttestvérem talál is néhány cikk fokhagymát, mutatja nagyapámnak s kérdi, hogy mit csináljon vele?

   – Tedd el fiam a zsebedbe, s ha még találsz azt is, vidd el édesanyádnak, majd ő valamibe belefőzi, – mondja nagyapám cigányul, hogy a purdé értse.

   Szedjük tovább a követ, s hol ő, hol én találunk egy-egy cikk fokhagymát. Mire megszedtük a kert alját addigra dél van.

   Ilyenkor el szokta mondani nagyapám egy másik kedvenc viccét: Elviszi a gazda az öreg cigányt s a purdét kapálni. Hát úgy dél felé, de még nem egészen ebédkor, megszólal a purdé.

   – Uzsonnyálé dádé (uzsonnát ennék nagyapám), – mire az öreg cigány azt mondja magyarul:

   – Hallgass fiam, me' tuggya a gazda! – s halkan hozzáteszi – Pén more, pén! (Mondjad fiam, mondjad!)

   Szóval körülbelül ekkortájt fejeztük be a munkát. Nagyapám elővesz a zsebéből egy tízlejest, s odaadja a purdénak. Megörvend a gyermek a pénznek, s teszi le a vedret, hogy menjen dolgára.

   – Fiam mutasd a fokhagymát, mennyit gyűjtöttél? - kérdi nagyapám cigányul. A purdé csak áll lesütött fejjel s mutatja, hogy üress a zsebe. Nagyapám kérdi, hogy mit csinált vele?

   – Kháv! (megettem)

   – Szosztár? (miért) – kérdi nagyapám.

   – Hász lácsó, szár ó góly! – Finom volt, mint a kolbász!

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2013. december 2.