A kiközlés


A kiközlés

   Teltek a hétköznapok, egyik a másik után, annyira se volt időm, hogy belenézzek a tükörbe, így már értem a lényegét annak a kifejezésnek, hogy nem látom a fejemet a munkától.

   Szóval az egyik ilyen reggelen az történt, hogy találtam a postaládában egy kis papírfecnit. Hivatalos volt, már amennyire a ráfénymásolt pecsét és aláírás hivatalosította , s ezen a cetlin az állt, hogy: „A büntető jogi törvénykönyv értelmében van egy dosziém, amelyiknek kapcsán valamilyen végzésszerűséget szerettek vona közölni velem, ha odahaza lettem volna.” A vicc teteje az volt, hogy otthon voltam, én is, a feleségem is, két kisebbik gyermekünk is. Tehát a postai cég alkalmazottja, amelyik a törvényszék kiközlő leveleit jó borsos áron kihordja, fel sem jött a kilencedik emeletünkre, egyszerűen a mellékelt kis cetlit letépte a borítékról, – amelyet magánaláírás kíséretében kellett volna átadjon, – kényelmesen bedobta a földszinten a postaládába, és mint aki jól végezte dolgát tovább ment.

   A továbbiakban az apróbetűs résznél ezen a kis kiközlő cédulán az volt feltűntetve, hogy amennyiben nem megyek el hét nap alatt a kolozsvári törvényszék második emeleti 29-es számú szobájába átvenni ezt az ügyiratot, ez egy újabb büntető jogi eljárást fog maga után vonni, melyben én leszek a vádlott.

   Mondanom sem kell, hogy ettől egy kissé meglazult a nadrágszíj rajtam, de mit volt mit tennem, vettem a bátorságot, s fáradtságot nem ismervén, felmásztam a második emeletre a törvényszéki hivatalba, Kolozsváron. Azért mondom, hogy fáradtságot nem kímélve, mert tudni illik, ez a legmagasabb épülete Kolozsvárnak, ugyanis ez a létesítmény olyan magas, hogy: „meg lehet látni belőle akár Nagyenyedet, akár Szamosújvárt!” Igaz, hogy Nagyenyed hatvan kilométerre van Kolozsvártól, Szamosújvár pedig negyvenötre, de attól ez a kijelentés igaz, mert ebben a két városban van a Kolozsvárhoz legközelebb eső két állami fegyház.

   Az imént leírt magas épületben, amikor kimásztam a másodikra, elmentem a 29-es számú ajtóhoz, az ott szolgálatot teljesítő rendőr, aki manapság már nem milicista, közli velem, hogy én nem tudok olvasni.

   – Hogy, hogy nem tudok olvasni?

   – Hát tessék megnézni, fáradjon oda a szemeivel erre a paírfecnire, amelyiken tisztán s világosan írja, hogy ugyan hét napon belül ide kell érkeznie, de nem hamarabb mint négy nap alatt, hiszen mi most nincs mit önnek átadjunk, mert nyilvánvaló, hogy még a kihordó cégnél van az a boríték, ami önhöz kellett volna eljusson. De bezzeg ha otthon lett volna, akkor most nem lenne egy ilyen közös kellemetlenségünk.

   Nem akartam az eszet osztani a rendőrünknek, hogy hányan voltunk otthon, miközben e papíron azt írja, hogy otthon nem találás okánál fogva” lett ez az értesítő cédula a postaládánkba dobva, egyszerűen megköszöntem a bölcs tanácsot és hazamentem.

   Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon hol, mikor, mit vétettem? Esetleg egy forgalmi büntetést nem fizettem ki? Halvány gőzöm sem volt. Annyit tudtam csak, hogy a büntető jogi eljárásnak, amelyben nekem is részem van 1013 száma van. Ez ugyan nem sok.

   Van egy jó ismerősöm, aki jártas ilyen jogi dolgokban, s felhívtam telefonon s azt mondta, hogy lépjek be a kolozsvári törvényszék honlapjára, s keressem meg ott, mert a doszié sorszáma szerint fel kell legyen tüntetve a tárgy, a vád és a tettesek. Be is léptem, de közben egyfolytában törtem a fejem, hogy: hol felejtettem a biciklimet”, de sajnos ez a doszié abba a sorszámkategóriába tartozott, amely az egyszerű ügyvitel részlegen van, tehát ezeknek a nyilvánosságra tételével nem foglalkoznak a hatóságok.

   Elképzelhető, hogy az alatt a négy nap alatt, ameddig meg kellett várjam, hogy a levél visszaérkezzen a híres kiközlő cégtől a törvényszékre. Az oldalamat rágta a kíváncsiság és nőttön nőtt bennem a feszültség.

   Végre megérkezett az ötödik nap. Ekkor fogtam magam, ugyanoda felballagtam s az ajtónál álló rendőr most már szívélyesen mutatott a második baloldali ajtóra, ahol egy tisztviselő fogadott. Megmutattam a kiközlési cetlit:

   – Igen, természetesen, tudjuk miről van szó. Itt van a boríték, innen tépték le ezt a papirost, s azért tették az ön postaládájába, mert ön nem volt odahaza.

   Hát most minek ragozzam, itt vagyok, itt van a boríték, kíváncsi vagyok a végeredményre. Édes mindegy, hogy kioktatom vagy sem ezt a fennhéjázó közalkalmazottat – aki mellesleg az én vállalkozásom adójából kapja a fizetését –, hogy otthon voltam, vagy nem voltam otthon. Egy szerény megértettem”-el átvettem a borítékot, aláírtam az átvételről tanúskodó jegyzőkönyvet, így kimehettem a folyósóra. Természetesen leültem egy zsámolyra és felbontottam a küldeményt, hadd tudjam meg ott melegében, mi van a kiközlésben.

   Az 1013-as P sorszámú dosszié végzése azzal kecsegtetett, hogy: ez előtt kereken négy esztendővel 2013. november 7-én bejelentettem, hogy a piros színű Daciámból elloptak egy áramforrást, más néven akkumulátort és, hogy ezt én a rendőrségnek jelentettem. A biztos urak végrehajtották a nyomozást, megpróbáltak rájönni a tettes kilétére, de sajnos négy év leforgása alatt semmilyen pozitív végeredményre nem jutottak. Így sajnálattal, de tudomásul kell vennem, hogy ezennel a P1013-as aktakötetet lezártnak tekintik és elkövetőjét ismeretlen tettesnek nyilvánítják. Ez ellen a kiközlés ellen két héten belül fellebbezhetek, amennyiben a rendelkezésemre bocsájtott idő alatt ezt nem teszem meg, az ügyet véglegesnek tekintik és tudomásul veszik, hogy én elfogadom a történetnek íly módon való lezárását.”

   Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem valami büntetőcédulát loptak el az autómról és emiatt nem fizethettem azt ki, és nem kapok három hónap felfüggesztett szabadságvesztést csak azért, mert rossz helyen parkoltam, ugyanis ez volt az egyik változat, amelyet a jogász barátom sugallt. Örültem neki, hogy a második változat sem érvényesült, miszerint valaki feljelentette a kocsimat, a rendszáma alapján valamilyen úttesten végrehajtott cselekedetben való bűnösséggel, amit bizonyítékkal is alá tud támasztani – például videófelvétel, vagy akár fénykép –, ennek is lehetnek szabadságvesztési következményei. Hálás voltam, hogy a jogosítványom a zsebemben maradt, s örömmel töltött el az is, hogy nem valami jó szomszéd akadékoskodott valamilyen autóvezetői cselekedetemet feljelentendő.

   Ezek után már csak a végkövetkeztetés maradt hátra számomra, melyet ott helyben a zsámolyon űlve, a törvényszék folyósóján meg is fogalmaztam: Lévén, hogy ez a bizonyos akkumulátor öszzesen 200 lejt ért és lévén, hogy ennek eltűnése miatt négy kerek esztendőn keresztül néhány intézmény aparátusát mozgattam, állampolgári kötelességemnek kell tekintsem ezután, hogy semmilyen 10000 lejnél kisebb lopást nehogy feljelentsek! Ha ugyanis feljelentem ezeket a lopásokat, akkor egy egyszerű 200 lejes lopásért egy 5000-10000 lejes költséget hozok létre az államkasszában, amit a tettesem keresésére fordítanak! Rendőrség, nyomozóiroda, törvényszék, aktabevezetés, határozat, kiközlés, mind-mind költségek, amelyeket ugyancsak tőlem, az én adómból fizetnek, merthogy azt a hatalmas társaságot, – amelyik: elment vadászni, meglőtte, hazavitte, megsütötte, velünk meg megeteti” – valakinek ugye mégiscsak pénzelnie kell! S ha már így megmozgattam ezt az aparátust, akkor nincs más dolgom mint, hogy azt az 5000-10000 lejnyi adót, kézen-közön szépen bevalljam és ki is fizessem, mert ugye az állam intézményeinek működniük kell...

Bíró Ernő – 2018. április 13. – Erdőd

 

 



Szerkesztés dátuma: szerda, 2018. június 27. Szerkesztette: Bíró Ernő
Nézettség: 316


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: