SEGÍTETTEM TEHÉNKÉNEK A LEGYEK ELZAVARÁSÁBAN. Avagy, mikor Édesanyám fejte a tejecskét a *zséterbe.


SEGÍTETTEM TEHÉNKÉNEK A LEGYEK ELZAVARÁSÁBAN.  Avagy, mikor Édesanyám fejte a tejecskét a *zséterbe.

 

 

 

 

 

 

 

SEGÍTETTEM TEHÉNKÉNEK A LEGYEK ELZAVARÁSÁBAN.

Avagy, mikor Édesanyám fejte a tejecskét a *zséterbe.

 

   Ma már egyáltalán nem jellemző, hogy faluhelyen a még kisebb létszámban meglévő parasztgazdaságokban sem, a klasszikus értelemben végzett tehenek megfejése. A technika már oda is betette a lábát különféle fejőgépek használatával, de az én gyermekkoromban ez teljesen más volt. Tavasztól kezdve egészen Őszig reggel a tehénpásztor kihajtotta a legelőre a csordát és valamikor délután – estefelé jöttek vissza jóllakottan, tejtől megduzzadva, szinte szétdurranó tőgyekkel. Addigra a gazdák már kitárták a kapukat és nem kellet irányítani a jószágot, mert a házak előtt befordultak azok maguktól is. Nekünk is volt általában két tehenünk és mikor megérkeztek, a kút mellett lévő vályúnál szomjukat oltották, majd behajtottuk őket az istállóba.

Télen más volt a helyzet, mert akkor bent tartózkodtak és abrakkal voltak etetve, amit Édesapám frissen szokott összevágni és nekik adni, de a Nyáron lekaszált és megszárított szálas takarmány is az étrend részét képezte.

   Ezt követően Édesanyám fogta a zsétert és egy vizes, tiszta ruhával megmosta a tehén tőgyét, majd azt szárazra törölte. Utána leült egy kis székre a tehén hátsó lábaihoz közel és szépen elkezdte a begyakorlott mozdulatokkal fejni a tőgyekből a friss tejet, amely habosan csapódott az edény oldalához. Persze ehhez kellő gyakorlat kellett, hiszen a tehénke soha nem volt egy helyben nyugodtan álldogálós fajta, mert még ilyenkor is csipegette az előtte lévő szálastakarmányt és izgett, mozgott. Az sem volt mindegy, hogy miképpen húzogatta a tőgyeket, mert ennek is megvolt a maga technikája, hogy a tejecske kicsorduljon belőle.

Nyáron még rosszabb volt a helyzet, mert ilyenkor azért legyünk őszinték, a legyek is nyüzsögtek az istállóban és környékén és bizony a teheneket sem kímélték, ott dongtak állandóan.

Éppen ezért volt szükség nálunk is Édesanyámnak fejés közben, hogy valaki ott legyen, mert ha egyedül lett volna, a szegény állat nem tudva mást csinálni, a farkával legyezve próbálta őket elhessegetni több, kevesebb sikerrel ilyenkor.

    Volt, ahol lekötötték a farkát a lábához, de ez nem oldotta meg a problémát, mert a legyek ugyanúgy rárepültek és izgatták a bőrét. A legjobb segítség nálunk legtöbb esetben én voltam, aki egy  seprűvel, vagy valami más alkalmatossággal megpróbáltam elhajkurászni a röpködő vérszívókat, Édesanyám pedig zavartalanabbul tudta a unkáját végezni. A tehén néha elbőgte magát és fejét visszafordította hálásan, mintha megköszönné azt, amit érte tettem. Persze ez is csak belemagyarázás lehet részemről, de az biztos, hogy megvolt az eredménye.

Mikor már egy csepp tej sem maradt a tehén tőgyében, Édesanyám felállt és az istállóból mindketten kimentünk, vissza a konyhába. Itt azután egy ritkább szövésű ruhán átszűrte a tejet különféle edényekbe a további felhasználás végett. Akkor még nem volt hűtőgépünk, ezért voltak kuncsaftok, akik mindennap odajártak hozzánk friss tejért. Ami megmaradt, azt felforralva megittuk, vagy belőle aludttej, tejföl és túró készült. Egyedül sajtkészítést nem próbált meg Édesanyám sohasem. Azért is történhetett, hogy igazából ez nem is lett a mindennapi étkezésünk része akkoriban.

   Most visszagondolva ezekre az időkre, őszintén bevallom, hogy sem akkor, sem manapság, bármennyire is falusi születésű vagyok, a frissen fejt tejet nem tudtam, nem tudom meginni. Felforralva azonban kakaónak, kávénak elkészítve ma is kedvelem. Valahogyan az úgynevezett „nyers”, habzó tej nem ment le a torkomon, bármennyiszer is próbálkoztam ezzel. Erre szokta mondani Áldott Emlékű Édesapám, hogy „meginnád, ha a fronton lennél”. Ehhez tudni kell, hogy tüzérként részt vett a Doni harcokban a II. Világháború poklában.

Volt olyan időszak, hogy a felesleges tejet kannába öntve elvittük a „Csarnokba”, a faluban lévő Szövetkezeti bolt mögötti udvarba Waldhauser Béla Bácsiékhoz, akik Kedves Feleségével együtt gyűjtötték be a falusiak felesleges tejmennyiségeit, de ez már egy más történet.

   Szülőházam ma már üresen áll. Nem bőgnek a tehenek az istállóban, nem kapirgálnak a szárnyasok a hátsó udvarban és nem visítanak a disznók sem az ólban. Az emlékek azonban soha el nem tűnnek, mert halálunkig bennünk léteznek mindaddig, amíg élünk itt ezen a földön. Az emlékek felidézése talán nem árt, hiszen az a vissza nem térő világ, ami akkor volt, ma már csak az élők emlékezetében létezik és a leírásokban, vagy hang és filmes dokumentumokban.

A falu sem az már, mint akkoriban volt, hiszen a kereskedelem odavisz mindent a boltokba, sokszor olyan termékek formájában, amiről soha nem tudjuk meg, hogy igazán miből készültek. Ma már a „tápos” világban a csirkehús sem olyan, mint amikor az udvarban kapirgáló jószágból készült a finom húsleves, vagy rántott hús. Nem beszélve a saját magunk által a kertben megtermelt hozzávalókról.

 

*zséter – fejőedény

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2020. 02. 11. Kedd Délelőtt 10:40


Szerkesztés dátuma: kedd, 2020. február 11. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 56


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: