„ÉN A HUTVÁGNERREL MÁR FÉLIG – MEDDIG
PERTUBA VAGYOK, Ő MÁR TEGEZ.”
Robixos emlékeimből 1968 – 84 között.
Manapság még több időm lett a járványügyi helyzet miatti a lakáson kívüli korlátozások miatt, ezért természetesen az agyam rejtekéből előballagnak a régi Robixos emlékeimből is a különféle történetek. Egyrészről ez azért is jó, hiszen az ifjúságom idejébe visz el egy kis időre, másrészről pedig jó visszaemlékezni az ott töltött tizenöt esztendőre. Több alkalommal már írtam arról, hogy 1968. december 19 – 1984 februárja között dolgoztam az üzemben, ami Gépállomás, Mezőgép és végül Robix néven még a mai napig is funkcionál. 1975 év elejéig pörgettyűs (vasesztergályos) voltam a „felső műhelyben”, ami a forgácsoló műhely helyi elnevezése volt akkoriban. 1975 - 76 között egy évig Szállításvezető, majd 1976 – 84 között, az Üzemtől való eljövetelemig Munkavédelmi előadóként dolgoztam osztott munkakörben.(Munkavédelem, Polgári védelem, Rendészet, Tűzvédelem)
Az utóbbi beosztásaimból adódóan napi szinten jártam végig több alkalommal is a területet a műhelyekkel együtt és természetes volt, hogy sok eset szem és fültanúja lehettem, amiből aztán máig tudok merítkezni az írásaimhoz. Régi klasszikus mondás, talán mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy „csendőr pertu.” Ezt én is csak tanulmányaimból és elbeszélésekből ismertem, aminek az volt a jelentősége, hogy a csendőrök, az urak kivételével mindenkit tegeztek, legalábbis a falvakban mindenképpen, de viszont elvárták, hogy ezt senki ne tegye. Természetesen voltak kivételek, mert azért az idősebb korosztályt ők is magázni szokták. Erről már írtam a Bakonyszentkirályi emlékeim között, de most a történetemnek ebben a formában nincs jelentősége, csak a jelentése megmaradt a csendőrség eltűnésével is.
Mindig örültem annak, ha nálam idősebbek megtiszteltek azzal, hogy visszategezhetem őket. Később ezt én is meghonosítottam annyira, hogy legtöbb esetben letegezek első találkozáskor nemtől függetlenül olyanokat, akik látszólag fiatalabbak nálam, de…
Utána rögtön hozzáteszem elnézést kérve, hogy nyugodtan tegezzenek vissza. Persze előfordult olyan is, aki nem tudta ezt viszonozni mondván, hogy inkább marad a Bálint bátyámnál, vagy a Bálint bácsinál, de ez ellene nem tudtam tenni és nem is akartam meggyőzni az ellenkezőjéről és nem is sértődtem meg, hogy esetleg ez a koromra való célzás lenne. Két személlyel maradtam csak csendőr pertuba a 15 éves Robixos létem alatt, de természetesen a tisztelet jogán nem nevezem őket nevén még akkor sem, ha a korkülönbség közöttünk nem volt több 7 - 8 évnél az emlékeim szerint, Az egyik személy sajnos már évekkel ezelőtt meghalt, de kapcsolatunk alatt semmi rosszat sem tudnék mondani, mert csak ez volt az egyetlen furcsa:
Soha nem mondta, hogy ne magázzam. Nyugodjék Békében.
A másikról nem tudok semmit, de róla is csak jó emlékeim maradtak.
Az Üzemben az igazgató és főmérnök után rangban a főművezető állt, aki felügyelte a termelést minden területen és természetes volt az is, hogy ismert mindenkit. A neve nem titok, Őt Hutvágner Istvánnak hívták. Persze amikor ment a TV – ben a Mézga család sorozat, akkor néha kuncogva a háta mögött Hufnágel Pistinek hívták, ami az egyik ikonikus szereplője volt a rajzfilmnek, legalábbis Mézgáné felemlítésében néhanapján.
Mindig pedánsan, frissen borotválkozva járta a területet és a Hölgyek előszeretettel jegyezték meg, hogy milyen jó illatú parfümöt használ. Napi kapcsolatban álltam vele én is akkor, mikor a már említett beosztásokban dolgoztam. Voltak ugyan kellemetlen perceink, természetesen nem egymással kapcsolatban, hanem mikor elrendelte, hogy szondázzuk meg azokat a személyeket, akiről tudtuk, hogy még műszak alatt is iddogáltak, ami természetesen tilos és büntetendő volt, nem beszélve a balesetvédelmi előírások is tiltották. Jótékony homály fedje, hogy néha miket mondtak a hátunk mögött, pedig az elrendelést mindig Pista bácsi kezdeményezte. Nekem pedig a munkakörömből adódóan csatlakoznom kellett hozzá még akkor is, ha a közvetlen főnököm az igazgató volt, távollétében pedig a főmérnök.
Dolgoztak nálunk a műhelyekben vasipari tanulók is minden évben. A forgácsolóban volt egy tréfás kedvű gyerek, aki Dudarról járt be dolgozni és néha még a termelés is leállt átmenetileg, mikor belekezdett valami fergeteges viccmesélésbe. Ezt a fiatalembert Ábrahám Gyulának hívták. Később végzős szakmunkásként még akkor is ott dolgozott, ha jól tudom, mikor én már eljöttem az Üzemtől. Az is természetes volt, hogy az „inasokat” Pista bácsi (akkor már szakmunkástanulóknak hívták őket) tegezte.
Egyik alkalommal Gyuszi megint éppen poénkodva jegyezte meg:
„ÉN A HUTVÁGNERREL MÁR FÉLIG – MEDDIG
PERTUBA VAGYOK, Ő MÁR TEGEZ.”
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2020. 04. 19. Vasárnap Délelőtt 10:05
