Húsz éve nem illik kibeszélni a cigányok közül. Két évtizede
mindenki makacsul tartja magát ahhoz a hazug és roppant
szomorú, már-már tudathasadásos állapothoz, hogy ne beszéljünk
őszintén, sokszor még magunk között sem, mert azzal csak a gázsó
előítéleteit erősítjük, a cigányságot pedig eláruljuk. Holott mindenki,
aki ebben és ebből él, tudja, látja, érti, hogy sokszor tényleg mennyire
igazuk van a gázsóknak. De mi konokul, gyermeteg módon csak
bizonyos dolgokat akarunk észrevenni –
például a rasszista,
de legalább biztosan előítéletes többségi társadalmat –, és letagadjuk
a csillagot is az égről.
Tagadunk, mert nem akarju
k látni, nem akarjuk elismerni az igazságot. Ha meg mégis, mert már
nem lehet elnézni mellette, akkor mindenki más hibáztatható, csak mi magunk, a cigányok nem.
Nem furcsa?
Itt van egy könyv a cigányságról, belülről nézve, és
nemcsak őszinte, kritikus, mindkét oldal tabuit döntögető, jó
szándékkal és előrevivő felvetésekkel teli, de ráadásul még
nagyon jól megírt könyv is. Összesen 7 olvasása volt itt a Molyon,
közülük csak egy csillagozta, értékelés pedig nem született még
róla. És nincs egyetlen idézet sem még belőle.
Olvasás közben aztán rájöttem, hogy én se fogok idézeteket kiírni
, hiszen itt bármelyik, összefüggéséből kiragadott rövidebb részlet hamis
állásfoglalást tükrözne. Oldalakat meg nem akartam idézni.
Értékelést sem akarózott írni, végül mégis belevágtam.
Belefutottam ugyanis egy megjegyzésbe, ami az én kisebbségi
érzékenységemet sértette. El se hittem: itt egy könyv, ami a
diszkrimináció tabuit döntögeti, de a szerzőnek vannak
zavaros gondolatai a legnagyobb kisebbség kapcsán.
Némi vívódás után – mert furcsának tűnhet, hogy pusztán
két bekezdést emelek ki a műből – úgy döntöttem, hogy ezt
mégsem hagyom szó nélkül. Sok töprengésbe, fogalmazgatásba,
finomításba, élek lecsiszolásába került, és remélem, nem maradt
benne semmilyen bántó.
Érdekes, tárgyilagos és józan fejezetek után jön a szóban forgó
rész, látogatása a cigány vajdánál:
„Természetesen nem egyedül fogad – egy cigány vajda amúgy
is ritkán van egyedül –: három férfi társaságában kínál meg
konyakkal. A család nőtagjai csak addig vannak körülöttünk
, amíg elkészül a kávé; ezután visszatérnek a konyhába, ahol a
vacsora készül, többféle fogás, számos házi jellegzetességgel.
Szexizmus vagy sem, megnyugtat, hogy a hagyomány elkísér még
mindig, bárhova megyek cigányok közé: a férfiaké a komoly feladat, a
gondolkodás felelőssége, a nagy dolgok kitalálása és megtárgyalása,
az asszonyok biztosítanak mindent, ami ehhez külső feltételként
szükséges.” (78-79. oldal)
Nocsak. Ez nekem épp olyan sértő hangzású,mintha azt írná valaki:
„Rasszizmus vagy sem, engem megnyugtat, ha a cigányok…”
(és itt jönne valami kiszorító, korlátozó meghatározás, azzal érvelve,
hogy régen is így volt, akkor ez természetesen „hagyomány”).
Mert a szexizmus is a diszkrimináció egyik fajtája, mint a rasszizmus.
Idéznék a wikipédia megfogalmazásából:
„A szexizmus olyan előítélet, diszkrimináció, amely az emberek
(férfi vagy női) nemén vagy nemi szerepén alapul.
A szexizmus szó eredete nem tisztázott, a fogalmat a
20. század második felének feminista mozgalmai kezdték el
használni valószínűleg a rasszizmus szó analógiájára (…)
A szexizmus általánosságban az a hiedelem, miszerint az egyik
nem értékesebb, felsőbb rendű, mint a másik, ugyanakkor – a fogalom feminista
eredetének megfelelően –
a gyakorlatban legtöbbször a nőket sújtó előítéletekre
hátrányos megkülönböztetésre
szokták vonatkoztatni.”
Szóval miután értékes gondolatokat olvastam a
szerzőtől a diszkrimináció
ellen, arról, hogy nem szabad egész
embercsoportokat egy kalap alá venni,
kirekeszteni, váratlanul megnyugtató hagyományként említi azt,
hogy a cigány nőket cselédként kezelik.
Kiküldik őket a társaságból a
konyhába, főzni, mosogatni, felszolgálni
(mert arra jók),
hogy ne zavarják a komoly, gondolkodó,
felelős férfiakat a nagy dolgokban. Ez nem egy szép
hagyomány, csak egy idejétmúlt szokás,
nem is az „emberséges” szokások fajtájából.
Ahogy azt sem nevezném
hagyománynak, hogy az apai nagyanyám nem
ült a családdal asztalhoz,
hanem a tűzhely mellett, a sámlin
ülve evett… Az anyai nagyanyám meg minden é
tkezés alatt csak tálalt, felszolgált, eltakarított, s
ose evett együtt a férjével
és a gyerekeivel. És ha ilyet látnék mostanság
bármely családban, nem kezdenék el örvendezni, „jaj, milyen megnyugta
tó, szép hagyomány!”,
hanem még szóvá is tenném. Hagyomány az, am
it megőrzendőnek érez az ember – felmerült be
nnem, hogy vajon a szerző a feleség
ét is kiküldi-e a konyhába, ha férfiak jönnek látogatóba? Vagy a húga, aki jogás
znak készül, szintén a konyhában lapít, mert nem elég érett a komoly dolgokhoz, az együt
tgondolkodáshoz, csupán azért, mert nő?
Tovább olvasva, több fejezettel később jött a váratlan csel:
„Persze Aranka, a helyi cigányvezető magától is tudja, mi kell ahhoz, hogy megnyu
gtassa a cigányokat. Én ahhoz voltam fonto
s, hogy ne egyedül kelljen megbirkóznia a feladattal.
Aranka valóban rátermett ember – még sok száz kellen
e belőle az országban. Az pedig, hogy nő, külön öröm,
mert megint elmondhatom: számos cigány asszony sokkal jobb vezető, mint a neh
zkes, lassú cigány férfiak.” (138. oldal)
És itt már tényleg nem értem az előző, hagyományt dic
sérő szexista megjegyzést. Ha számos cigány
asszony jobb vezető (viszont részt sem vehet komoly döntésekben és
megbeszéléseken), és mégis a nehézkes, lassú cigány
férfiaké a gondolkodás felelőssége –
akkor nem kéne ezt a hagyományt inkább felülvizsgálni és kritizálni, mint éltetni?
Van még jócskán teendő nemcsak
a cigány-magyar, de a férfi-nő diszkrimináció leküzdésének területén. A fejekben is.
A. Gergely András – Papp Richárd ( |
szerk.): A szakralitás
arcaiJean-Pierre Liégeois: Romák EurópábanAratóné Győr
i Eleonóra: Állami gondoskodású, gyermekotthonban élő cigány fiatalok etnikai identitásaO
sztojkán Béla: Átyin Jóskának nincs, aki megfizessenMajtényi Balázs – Majtényi György:
Cigánykérdés Magyarországon 1945–2010Fleck Gábor –
Szuhai Péter: Kérdések és válaszok a cigányságrólGazda József – Tófalvi Zoltán: