AZ ELVESZETT IMÁDSÁG

Öreganyám tanított rá szépen,

-Lent laktunk a „magyar – faluvégen”. –

Ha harang szólt, ablakunk kitárta,

Szent áhítat szállott a szobánkra.

Kisgyermek ajkunk az imádságot

Rebegte… és az Isten csak áldott.

Szárnyon járt a boldogság közöttünk,

Az életünk szép volt, úgy örültünk!

Olyan volt a házunk, mint egy templom –

„Háziáldás” ott lógott a falon.

Felhőtlenül mosolygott le az ég,

Suhanva szállt oda a békesség.

…S egyszer aztán valami jött zúgva –

Becsukódott halkan a biblia.

Jött az idők szörnyű ítélete,

Vitte lelkem – hitem széjjel tépte.

Egyedül sírok a Végtelenben,

Az ifjúságomat elvesztettem.

Sír a lelkem, elhagyatva, árván,

Mint bús madár a fagyos téli fán.

Istenemhez, jaj, de vissza mennék…

Csak még egyszer… óh, csak tudnék… tudnék.

Nincsen ének, nincs többé tiszta láng,

Sír bennem az elveszett imádság.

Nagy Bálint

Bakonyszentkirály, 1954.VII. 8. – án.