A REFORMÁCIÓ
NÉGYSZÁZÉVES
JUBILEUMÁRA
Öröm zendüljön ma a szívekbe,
Táruljon ki forrón itt minden kar,
Zsoltárt zengjen ma nagy Istenének
Aki kálvinista itt – és magyar.
Hitünk lángja négyszáz éve gyúlt ki
És átzúgott a bús magyar hazán.
Szétzúzta a lelkek rabláncait,
Új fény jelent az ég boltozatán.
Új fény hintette át diadallal
A régi vallás tömjén füstjeit.
Magyar szó zengette a szent igét,
Az istentisztelet szent berkeit.
Rendíthetetlen hittel őseink
Az ősi zsoltár csodás szárnyin,
Szent lélektől lelkesedve szálltak
A betlehemi csillag útjain.
Négyszáz éve…azóta, óh, hányszor
Borult gyászba a kálvinista ég!
Habsburgok jöttek – gyilkos Karaffák,
Hitünket majdnem szét zúzta a vég.
Elvették iskolánk, templomunkat,
De élt tovább, nem tört meg a hit.
Erőszak nem tudta elfojtani
A kálvinista szívnek hangjait.
Prédikátoraink, tanítóink
Hajtották a gályát vad tengeren.
De a zsoltár zengett a rabhajón,
Nem volt csüggedés, nem volt félelem!
Pedig mindent pusztulásra szántak
A császár a törvényt vérrel írta.
Jaj volt annak széles e hazában
Aki magyar volt és kálvinista!
-S most itt vagyunk pislogó világgal,
Szívünk lámpása hunyorogva ég.
Nem látunk tiszta, fényes csillagot,
Olyan fájón borong itt az ég.
Kerüljük templomunk szent falait,
Nem hallja fülünk a harang, ha hív –
Ha így megyünk, elvesztjük magunkat,
Üres lesz a lélek, üres a szív.
Testvérem, nem látod – és nem érzed - ?
Előtted pusztul, omlik szét a hit.
Lelkedből már kihal a harangszó,
A szentegyház siratja fiait.
S te állsz csendben, fájdalmasan, némán,
Csalogat, vonz, és csábít a világ.
Amit ma még oly gyönyörűnek látsz,
Illattalan lesz holnap a virág.
Bárhogy csábítanak, kísértenek,
Tégy hitet őseid szent kövére.
Előtted lobogjon, ne feledd el:
Érted ömlött Krisztus drága vére.
Maradj meg hűnek e szent falak közt,
Krisztusodat öleld a szívedhez.
Kövesd nagy őseid drága útját,
Fordulj vissza újra Istenedhez.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
