„SZENT MIHÁLY LOVÁN VIGYENEK NÁSZÚTRA”.

   Időközönként ha eszembe jut valami ötlet, téma a megírandó verseimhez, prózáimhoz, egy papír fecnire szoktam gyorsan lejegyezni, hogy később el ne felejtsem. Az is előfordult már, hogy ezeket a cédulákat csak hónapokkal később nézem át és akkor jut eszembe, már majdnem elfelejtettem belőlük valamelyik ötletet, amit meg szerettem volna írni. Most is így jártam, amikor ma keresgéltem és a fentebb megjelölt cím került a látómezőmbe. Törtem a fejemet, de nem jutott eszembe, hogy minek az apropóján írtam fel valamikor pontosan ezt, de ha már így történt, akkor, hogy mégse vesszen kárba az igyekezetem, gondolkodni kezdtem.

Soha nem tagadtam és most sem teszem, hogy egy hosszú idő óta 1000 fő körüli, ma már inkább kevesebb lelket számláló kis Bakonyi falucskában születtem Bakonyszentkirályon szörnyű régen. Persze a szörnyű régen azért történelmi távlatban nem sok idő, hiszen már közelebb járok a 74. évemhez, mint a 73 – hoz.

   Akkoriban a falvakban, nálunk is, ha valaki elhalálozott, akkor a háznál felravatalozták és megsiratták, majd koporsóba téve lezárták és a legrövidebb időn belül már el is temették. Nem volt még a temetőkben hűtőszekrény, amiben ideiglenesen egy ideig lehetett tárolni az elhunytat, ha esetleg távolabbi vidékekről a rokonok, barátok is el szerettek volna jönni a temetésre. Főleg a nyári melegben is sürgetővé vált az elhantolás, hiszen a bomlás miatt szintén tanácsos volt ezt minél előbb megtenni. Természetesen a hamvasztást, olyant sem ismerték mint manapság, mikor sokszor évek múlva kerülnek a sírba, síremlékbe, urnatartóba a hamvak valami ok miatt.

   Szóval, faluhelyen akkoriban a családok férfitagjai, rokonok és ismerősök segítségével a Temetőben (nálunk van református és katolikus egyaránt, valamikor réges - régen még zsidók is éltek és a szomszéd községben Cseszneken volt egy temető, maradványai még ma is megvannak, ahova az izraelitákat temették) kiásták a sírt, mert akkor még temetkezési vállalkozók nem voltak, akiknek az emberei végzik el manapság ezt is.

A temetés napján a „hullaházból”, faluhelyen csak így hívták, manapság ravatalozónak nevezik, elhozták az erre a célra rendszeresített, úgynevezett „Szent Mihály lovát” és arra helyezték a koporsót.

Egy kicsit most ki szeretnék térni erre a fogalomra, mert talán manapság is vannak, akik nem ismerik ezt az elnevezést. A pontosság kedvéért segítségül vettem egy hiteles megfogalmazást és szó szerint idézem a Reformátusok Lapja 1979.44. számában megjelent leírást erről a temetkezést segítő hordozó eszközről:

„Szent Mihály lova

halottszállító saroglya. Fából készült, négy lábbal ellátott eszköz. Temetéskor a koporsót helyezték rá, melyet aztán négy ember a vállára emelve a sírhoz vitt. Nevét feltehetőleg onnan kapta, hogy a kora középkortól Mo.-on is a temetők és a temetés védőszentjeként tisztelték Szent Mihályt. Kat.-ok és prot. -ok egyaránt használták a Szent Mihály lova kifejezést, ami ugyancsak az eszköz nagy múltjára vall. Általában dísztelen volt és feketére festették, de ismeretesek faragott fehér és színes virágokkal díszített, festett példányok is, amelyeket gyermekek temetésénél használtak. Alkalmazását a gyászkocsik szorították ki. – Irod. Takács Béla: „

    Szóval, azok a markos legények, férfiak aztán elindultak a Szent Mihály lovát a koporsóval együtt vállukra véve és lassú menetben a mögöttük lévő gyászolókkal, kivitték az elhunytat végső nyughelyére a temetőbe. Mindkét temető a falu egyik, illetve másik szélében van, ebből adódóan bizony többszöri váltással kellett ebben a tempóban kivonulni, sok esetben a falun végig, ha éppenséggel messze voltak a temetőtől. Ott aztán letéve, az illetékes tisztelendők, plébánosok búcsúszertartása után illendően elhantolták a kiásott sírban és ráhelyezték a koszorúkat, virágokat.

   Mielőtt megrónának a hosszú elővezetésért, következzék hát az, amit próbált sugallani az írásom címe. Mint tudjuk, a magyar ember tud békés, barátságos, béketűrő lenni normális helyzetben, de ha valami, vagy valaki felmérgesíti, akkor fel tudja hosszan vonultatni ékesszólásával a káromkodás fokozatait hosszú sorban elhangozva, amiről azt tartják világszerte:

„A magyar embernél cifrábban és hosszabban senki nem tud káromkodni!”

Mikor pedig már teljesen kifogyott volna és azt hisszük, vége a dalnak, esetenként még hozzáteszi teljes hangerővel azt, hogy:

„SZENT MIHÁLY LOVÁN VIGYENEK NÁSZÚTRA”.

Úgy gondolom, ennél sértőbbet és gorombábbat nem lehet elképzelni.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2021. 11. 06. Szombat Délután 13:55