„AKÁCOS ÚT, HA VÉGIG MEGYEK RAJTAD ÉN…”

Dalosajkú Drága Édesapámra emlékezem.

  Akik ismernek, azok tudják, hogy előszeretettel szeretek beszélni és írni is Áldott Emlékű Drága Jó Édesapámról. Nem tagadtam azt sohasem még életében, halála után meg főként nem, hogy nekem minden szempontból példaképem volt gyermekkoromtól kezdve haláláig úgy Édesapaként, Hazafiként, „Vastagnyákú Kálomistaként”, (református volt, mint ahogyan mi a gyermekei, Gyula és én szintén, Édesanyám pedig Veszprémvarsányban született evangélikus) köztiszeletben álló emberként kis falunkban. Természetesen nem szabad elfeledkeznem arról sem, hogy mint 6. elemit végzett parasztember, kiváló művelője volt a költészetnek, aki nemcsak hagyományos stílusban írt verseket, hanem szonettek, ódák és elégiák is kerültek ki a keze alól, megfelelve a verstani szabályoknak egyaránt és ezeket kitűnően elő is tudta adni.

   Szerencsére jó hallással és hanggal áldotta meg az Istenünk, éppen ezért szeretett énekelni halála napjáig. Józanéletű lévén, volt úgy, hogy lakodalmakban egy pohár bor mellett végig énekelte az éjszakát, mert állandón noszogatták a többiek, hogy kezdjen el egy újabbat. Előénekes volt temetéseken is, hiszen gyönyörű hangja csak úgy szállt a légen át, mikor valamelyik elhunyt protestáns testvérünket búcsúztatta a Nagytiszteletű úr.

   Mint tartalékos tüzér részt vett a Doni ütközetekben és még ott is szükség volt arra, hogy az énektudását kamatoztassa. Egy kis epizódot ideillesztek most egy régebbi írásomból, hiszen beleillik a történetembe:

   „Uriv. 1942. december 24. Karácsony Szent Este volt.

A Magyar Királyi 7. Honvéd Tüzérezred katonái a jól kiépített bunkerokban, csendben készülődtek Karácsony megünneplésére orosz földön, távol a hazától. Nagy Bálint szakaszvezető társaival együtt feldíszítette a kis fenyőfát, amelyre még pár darab szaloncukor is került az egyik tiszt jóvoltából. Farkasordító hideg volt a fedezékben, de a felszínen kint harsányan süvített a szél és hordta a havat. A 30 – 35 fok hideg keménnyé fagyasztotta még az őrálló katonák leheletét is. A benti csendes készülődést egyszer csak az ütegparancsnok harsány hangja szakította félbe:

- Emberek! Énekeljük el együtt a karácsonyi énekeket! - A felhívásra azonban egyik katona sem reagált, ezért újból megszólalt:

- Nagy szakaszvezető! Kezdje el a „Mennyből az angyalt!”

- Százados úr tisztelettel, hisz én református vagyok.

- Nem baj az fiam. Tudom, hogy maga jó torkú legény, aki ismeri a katolikus karácsonyi éneket is. - A következő pillanatban még néma csend honolt, a fegyverek hallgattak, de a dal előbb csak halkan, majd egyre erősödve, ahogyan többen csatlakozni kezdtek hozzá, szállt a légen át, haza a szeretett Szülőföldre:

„Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok…”

Mikor vége lett, a szakaszvezető már bátrabban zendített rá a református énekre:

„Krisztus Urunknak áldott születésén, Angyali verset mondjunk szent ünnepén…”

     Mikor elhalt az ének, a tisztek és a legénység is kölcsönösen átadták egymásnak jókívánságaikat. Bíztak abban, hogy ennek a kegyetlen öldöklő háborúnak hamarosan vége lesz és hazamehetnek szeretteikhez Magyarországra. Beszélgettek egy szebb jövőről, amikor nem kell a Karácsonyt idegen földön, távol tölteni a családtól, a szeretett otthontól, Hazától. Egy pillanatra azt is elfelejtették, hogy háború van, hogy minden pillanatban megszólalhatnak a fegyverek. Örültek a Szeretet ünnepének, Jézus Krisztus születésének. Tudták, hogy ez a föld nem az övék. Ehhez semmi joguk, közük nincsen. Itt csak értelmetlen pusztulás várhat rájuk bármelyik pillanatban.”

   Mikor most a régmúltra emlékezem ennek a történetnek a felidézésével, nem feledkezhetem meg arról sem, hogyan teltek el a Karácsonyaink gyermekkoromban a Családunkban, hiszen nem is olyan soká már újból bekövetkezik Jézus Krisztus megszületésének magasztos pillanata. Természetesen ezekről is sok történetemben szóltam már és az énekléshez kapcsolódóan most ezt is megidézem egy régebbi írásomból:

„…Az ajándékozás után következett a vacsora mely szintén szegényes volt, mert nem volt szokás flancos ételeket készíteni. Addigra a szüleink neveltek egy disznót, amit Karácsony előtti héten levágtak. Belőle készült ételek kerültek ilyenkor az ünnepi asztalra. Némán falatoztunk az asztalnál. Ilyenkor mindenki az evéssel volt elfoglalva, de utána, ami történt, soha nem felejtem el. Körül álltuk jóllakottan a feldíszített fát, vagy leültünk eléje és énekelni kezdtünk. Az éneklésnek nálunk, reformátusoknál hagyományai voltak ilyenkor. Apámnak nagyon jó hangja volt. Mindig ő kezdte az éneket, mi pedig csatlakoztunk hozzá. Legelőször mindig a legszebb karácsonyi éneket daloltuk el:

„Krisztus Urunknak áldott születésén, Angyali verset mondjunk szent ünnepén, Mely Betlehemnek mezejében régen, Zengett e képen…”

Szállt a gyönyörű ének a nagy csendességben és megtelt a szívünk békességgel és hálával. Ilyenkor elfelejtettük a hétköznapok nehézségeit, terheit. Ilyenkor csak Jézus Krisztus születése lebegett a szemünk előtt, Ő volt számunkra a legfontosabb. Manapság már nagyon kevés házban van ez az éneklés, de akkor természetes volt mifelénk. Mikor vége volt az éneknek, apám újat kezdett. Egyetlen alkalommal sem felejtettük el a 90. Zsoltárt elénekelni, amely talán a protestánsok Himnusza is egyben. Így kezdődik:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak! Mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben…”

   Most, mikor eszembe jutnak ezek a régi emlékek, a szívem megtelik melegséggel és visszaröppenek az időben oda, mikor ezek megtörténtek egykoron. Immár pár hónap múlva én is elérkezem a 74. évemhez és még jobban felértékelődnek számomra ezek a pillanatok. Bárcsak újra ott állnánk a Karácsonyfa körül és felszabadultan együtt énekelnénk a Gyönyörű zsoltárokat.

    Végezetül azért nem szabad elfelejtenem azt sem, hogy Édesapám bármennyire is szépen énekelt és rengeteg vallásos dalt tudott, de ott voltak a fejében a szebbnél szebb nóták, amik közül talán elmondhatom, hogy neki is megvolt a kedvence. Kérésemre bármikor elénekelte a kedvencét, amely nem volt más, mint a következő:

„AKÁCOS ÚT, HA VÉGIG MEGYEK RAJTAD ÉN…”

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2021. 11. 24. Szerda Délelőtt 11:10