DRÁGA SZÜLEIM TÁNCOLNAK EGY LAKODALOMBAN.
Egy kis szubjektív visszaemlékezés a régi szép időkről.
Volt szerencsém gyermekkoromtól kezdve látni és megtapasztalni, hogy Édesapám nemcsak jól és szépen tudott énekelni egy pohár bor mellett egész éjszaka lakodalmakban, vagy bármilyen más rendezvényen akár Szülőfalumban Bakonyszentkirályon, vagy azon túl is. Az éneklés és tánc szeretete ugyanúgy végig kísérte az életét, mint ahogyan az Ő sajátos, kimagasló költészete 6 elemit végzett parasztember létére. Ismerte a verstan szabályait az Ódának, Elégiának és még sorolhatnám a különféle műfajokat, ami azt bizonyította, hogy kiváló tanítói voltak annak idején az elemi iskolában.
Pár nap múlva betöltöm a 75. életévemet, de ebben a korban még Édesapám vidáman tudta ropni a táncot.
A Szüleim mindketten nagyon szerettek és tudtak is együtt táncolni. Emlékszem, hogy a falunkban minden évben Mihály utáni első vasárnap volt a két napig tartó falusi búcsú. Az első nap tabu volt ezen a téren. Azt szokták mondani, hogy az a vendégeké, majd Hétfőn mennek el bálozni. Úgy is történt és jól emlékszem még arra is, hogy Édesapám sem volt már az a fiatalember, igaz, most visszagondolva az én mostani koromhoz képest még fiatalabb is volt nálam. Nagyon szeretett keringőzni, Ő ezt úgy mondta, „valcerezni” és bizony előfordult az, hogy fiatal lányok mentek oda hozzájuk és Édesanyámtól elkérték, hogy jól pörgesse meg Őket. Ebből nem is volt soha probléma, ha eleget tett a kérésüknek.
Még életében szerettem volna megkérni arra, hogy tanítson meg erre, mert én csak amolyan lájtosan tudom most is járni ezt a kitűnő táncot, de valahogyan mindig elmaradozott, amit most már hiába bánok, nem lehet ezen segíteni.
Abból az időszakból nincs róla fotóm, ahogyan Ők ketten, vagy a fiatalabb lányok – asszonyokkal ropta a táncot a környékünkön legendássá vált, Cseszneken élő családi Nyári zenekar dallamaira. Egyetlen fotóm maradt csak meg, amit én készítettem sokkal később felnőtt koromban egy rokoni lagzi alkalmával, ami a szomszédos faluban Veszprémvarsányban készült. Ezen a Szüleim táncoltak és egy óvatlan pillanatban „lekaptam” őket. Utólag el kell mondanom, hogy amikor tudták, hogy fotózok, akkor kicsit feszélyezettekké váltak. Itt Édesapám azért próbált mosolyogni, Édesanyám pedig nem annyira, de számomra mégis megmaradt ez a pillanat Örökre belém vésődve és a fekete – fehér fotón egyaránt.
Édesapám részese volt a Doni csatamezők harcainak tüzérként a II. Világháború poklában. Javítóműhelyben voltak egy ideig az ágyúik, őket pedig egy faluban szállásolták el arra az időre. Erről a történetemhez kapcsolódóan így írt:
„EGY KIS BÉKESSÉG A DONI HARCOK KÖZÖTT.
Részletek Édesapám, Nagy Bálint parasztköltő: „Hol van már a paraszt” – című életrajzi kötetéből…
…A falu az erdő közepén volt. Megyünk befelé, hát jobb kéz felé látjuk, hogy három asszony húz egy ekét, a negyedik meg fogja az eke szarvát. Szántottak. Mindjárt megsajnáltuk szegényeket. Igen széles utcája volt a falunak. Mondom ennek a tót gyereknek:
„Te! Eridj, keresd meg a bírót!”
Sztarosztának hívják. Öregember volt. Odajött.
„Mondd meg neki, hogy mi egy hónapig itt leszünk ebben a faluban. Mindenkinek segítünk, akinek tudunk. Szánthatnak is a lovainkkal, de azt is elvárjuk, hogy minket ne bántson senki sem, különben a németek kiirtják a falut.”
Megmondta neki. A ruszki levett kalappal állt, hajlongott.
Másnap az egész falu jött a lovakért. Egy kocsink volt, azon hordták a fát az erdőről. Lassan mindenki udvarában kezdett magasodni a fa, mindenki kertje meg volt szántva. Ott mindenki dolgozott. De úgy éltünk, mint Marci Hevesen. Teheneik voltak. Volt tej, tejföl, túró meg aztán méz. Sok pogácsát megettünk ott. A napraforgót meg a rozst megdarálták, aztán mézet tettek bele meg nem tudom micsodát, tejfölt tán, de igen – igen jó volt. Amit tudtak, adtak nekünk.
Egyszer jön értünk három ruszki lány.
„Menjünk – azt mondják – tánce, tánce.”
A kultúrházba hívtak bennünket. Odamentünk.
Tele volt lányokkal meg suttyó gyerekekkel. – az idősebbek katonák voltak, ugye -, aztán ott keringőztünk ezekkel a ruszki lányokkal.
Éjfél felé hazakísértük őket. Utánunk meg jött 5 – 6 géppisztolyos alak. Mi derékszíjat se vittünk, csak sima zubbonyban mentünk. Kérdeztük, hogy kik ezek?
Azt mondják a leányok, hogy ezek azért jönnek, nehogy valaki bántson bennünket. Miránk vigyáznak. Mert mi segítséget adtunk a falunak. El se hihető, hogy háborúban ilyen van…”
Ezt is csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy a háború borzalmai közepette ilyen is volt, nem csak az öldöklő szörnyűség.
Édesapámtól olyan sokszor élőben is hallottam ezekről, de gyakran kézbe veszem a könyvet, amelyből idéztem és eszembe jutnak, szinte magam előtt látom, ahogyan keringőznek Édesanyámmal, immár az Égi báltermekben. Legyen Áldott az Emlékük.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 03. 03. Péntek Délután 13:55
