A DÉLI HARANGSZÓ ÉS AZ EBÉD KÉRDÉSE GYERMEKKOROMBAN BAKONYSZENTKIRÁLYON.
Édesapámra és gyermekkorom világára egyaránt emlékezve.
Az elmúlt évtizedek során már elég sokszor írtam rövid prózában és versben kifejezve azokról az emlékeimről, amik gyermekkoromban történtek meg velem Szülőfalumban Bakonyszentkirályon. Ma már 76. éveimben járva egyre jobban válnak fontossá számomra, hogy talán nem haszontalan, amit csinálok, hiszen ma már a falusi élet is teljesen megváltozott, rá sem lehet ismerni annak, aki egykor benne volt, de ma már távol él a falujától, az én estemben éppen az Alföld Gyöngyszemében Gyulán.
Szüleim pár hold földön gazdálkodtak és ez, ha nem is bőséggel, de ellátta kis családunknak a szükségleteit még Télen is, mikor a természet körforgása miatt megszűnt a földeken a munkálkodás. Éppen ezért kora Tavasztól késő Őszig bizony volt tennivaló a portához tartozó kis kertekben és a falunk kívül eső parcellákon egyaránt. Megvallom őszintén, hogy mi a bátyámmal Gyulával teljesen különbözőek voltunk. Ő inkább a háziállatokkal és a földműveléssel szeretett foglalkozni, én pedig Édesapám lírikus természetét örökölve igyekeztem belekóstolgatni mind abba, amit a földművelésen kívül vele született tehetsége és a kiváló tanítók tevékenységének következtében tapasztaltam nála.
Talán ennek lehetett a következménye az is, hogy amíg Édesapám jó erőben volt idősödő korában, addig a hatalmas udvarunkban lévő terület kaszálásába sem engedett belekontárkodnom. Azt mondta, hogy nem szeretné, hogy a kasza hegyét belevágjam a földbe, mert az nagyon fontos szerszáma a parasztembernek. Megmondom őszintén, valahol igaza is volt, mert felnőttfejjel, kellett, fenntartásokkal kijelentenem, hogy akkor tanultam meg kaszálni. Természetesen nem úgy, hogy kalákába be tudtam volna állni kézikaszás aratásba, mint Édesapámék tették annak idején.
Egy kicsit talán elkalandoztam a címben jelzett témától, de ez szándékosan történt, hogy az előzmények ismeretében olvassa majd el a nyájas olvasó a szerény írásomat. Farkas Árpád Barátommal, aki TSZ Elnök is volt Bakonyszentkirályon halála előtt nem sokkal (2021. január 28-án hunyt el) beszéltünk arról a területről, amiről az írásomban szólok éppen. Aki ismerős a Bakonyszentkirálytól Veszprémvarsány irányába tartó területen, ahogyan faluvégtől lefele menve van egy sík terület az erdőig, ezt nevezik még ma is „Keresztúrnak”. Tőle kaptam a területről szóló régi térkép fotóját is, amelyet mellékeltem az írásomhoz, mivel nem rendelkeztem valós fényképpel erről.
A völgyben baloldalt volt nekünk is egy darab termőföldünk a kis erdő szélétől a Cuha patakig húzódóan, de azt már nem tudom, hogy mekkora terület, ahol általában gabonát szoktunk termeszteni. Azon a nevezetes napon, Édesapám így szólt nekem, hogy ballagjak el vele egy kisegítő munkálatra, amit mi ketten is el tudunk végezni.
Emlékszem még arra is, hogy mit mondott, persze ennyi idő távlatából nem szó szerint, csak a lényeget illetően:
-Kiballagunk Keresztúrra szép komótosan, aztán elvégezzük azt, aminek a holnapi munkakezdésre meg kell lenni, mégpedig a kötél készítést az aratáshoz, de ne búsult fiam, ebédre hazaérünk, hiszen jól bereggeliztünk, ezért nem viszünk elemózsiát magunkkal, csak egy kis ívóvizet.
Ezzel Édesapám vállára vette a megfent kaszáját, én pedig az ivóvizes szatyrot és elindultunk Németfalun át a földünkhöz. A mostani 82. sz főútvonalon haladtunk a faluból kiérve a célunk felé. Akkor még nem volt nagy forgalom arrafelé, nem kellett attól félni, hogy az összeszerelt kasza valakinek útba lett volna a közlekedés során. Mikor odaértünk, Édesapám annyi gabonát vágott le csak, ami elégséges volt a kötelek készítéséhez. Nem kellett attól félni, hogy a tűző napon még jobban kiszárad a megérett gabona szára, mert előtte be is szokták áztatni a szintén előkészített vizes edénybe, ami jelen esetben is oda volt készítve az erdő szélén a hűvösbe. Attól sem kellett félni, hogy ellopja valaki, mert akkor még a parasztbecsület része volt, hogy nem vesszük el a másét. Utána nekiálltunk, illetve inkább csak Édesapám, én igazából valamilyen szinten asszisztáltam a kötél készítésnél, de még ez is segítség volt, úgy gondolom.
Elég meleg volt még az árnyékban is, ezért időközönként meghúztuk a vizes edényt, utána folytattuk a munkát.
Egyszer csak meghallottam a Németfalusi katolikus templom harangját, ami jelezte, hogy dél van. Visszagondolva arra, hogy mit mondott reggel Édesapám, ekkor megszólítottam:
-Idesapám! (Mi így szólítottuk Őt).
Nem azt mondta, hogy délre hazaérünk, de még mindig itt vagyunk Keresztúron.
-Nem jól emlékszel édes fiam. Én nem azt mondtam, hogy délre hazaérünk, hanem azt, hogy ebédre és ez nagy különbség. Számunkra akkor lesz az ebéd, mikor hazaérünk és Édesanyád kitálalja a konyhaasztalra elénk az ételt. –
Úgy is történt és egy életre megtanultam, hogy mi a különbség a déli harangszó és a valós ebéd között.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 09. 30. Szombat Délután 13:45
