DÉLELŐTT SZABAD ÁTJÁRÁS, DÉLUTÁN
MÁR KORDON ÉS ELTERELÉS A VÖRÖS TÉREN.
NŐNAP MOSZKVÁBAN, 1985 MÁRCIUSÁBAN.
Ezt az emlékemet már évek óta próbáltam úgy felidézni, hogy ne csak az emlékezetre hagyatkozzam, hanem dokumentálisan is megállja majd a helyét azok számára, akik esetleg szánnak rá időt az elolvasására.
Hetvenhatodik évemet taposom már, de kevés külföldi országban jártam eddig, mert az anyagi lehetőségeim sajnos erősen korlátozták ezt. Soha nem kívánkoztam olyan nagyon el innen, hisz gyönyörű országunkban is nagyon sok olyan hely van még, ahova nagy valószínűséggel nem jutok el soha többé, de már nem is nagyon bánom. Persze, mint ahogyan szoktam mondani, egy lottó főnyeremény megváltoztatná az elhatározásomat, de erre igazából nem lehet építeni annak, aki földön járó lélek. 1973 – ban egy hetet töltöttem egy ifjúsági csoporttal, a Zirci Nagyközségi KISZ szervezésében az NDK – ban, (Aki esetleg nem tudná a fiatalabb korosztályból, a Német Demokratikus Köztársaság neve volt az újraegyesítés előtt), de ez egy más történet, amivel most nem szeretnék foglalkozni.
Sokkal később szintén lehetőségem nyílott egy nagyvárost meglátogatni külföldön, ami nem volt más, mint az akkori Szovjetunió fővárosa Moszkva. Ezt sem a felesleges, felhalmozott tőkémnek köszönhettem, mert sajnos akkor sem és ma is csak szerény lehetőségeim vannak ezen a téren. Más okok játszottak közre abban, hogy eljuthattam ebbe a hatalmas városba.
Segítettünk a Megyei Idegenforgalmi Hivatalnak létszámot toborozni több éven keresztül a környékünkön lévő Üzemekből, Termelőszövetkezetekből és Állami Gazdaságokból egyaránt külföldi utakra és köszönetképpen minden alkalommal kaptunk egy ingyenes státuszt mi is kísérőként. 1985 márciusában, mint ahogyan mondani szokás, sorra kerültem én is. A célpont Moszkva volt a Nemzetközi Nőnap ünnepségeire egy hetes látogatás időtartamára, mégpedig egy Hölgy delegáció oszlopos tagjaként. „Csak” ketten voltunk közöttük férfiak, egy litván származású mérnök, aki Veszprémben dolgozott a Nehézvegyipari Egyetem Kutató Intézetében, de szokott idegenvezetést is vállalni szabadsága alatt az akkori Szovjetunió különféle területeire, mivel kitűnően beszélte a magyar nyelvet, valamint szerény személyem. Az oda és visszautazásunk is repülőgéppel történt.
Szállásunk, ha jól emlékszem egy 8, vagy 10 emeletes modern szállodában volt, amely az 1980 – as XXII. Nyári Olimpiai játékokra készült. Számomra és mondhatom mindannyiunk számára furcsa volt, hogy az emeleti folyosókon idősebb hölgyek ültek állandóan egy széken, akik látszólag nem csináltak semmit. Először azt gondoltuk, hogy a takarító személyzethez tartoznak, de ők semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy valamit odébb tegyenek, csak ültek és nézegelődtek. Egy szobába kerültem az idegenvezető litván fiatalemberrel, ezért tőle tudtam csak megkérdezni, hogy mit keresnek itt ezek az asszonyok. Azt mondta, hogy a KGB emberei, akik mindenkit megfigyeltetnek, és ha gyanús dolgot észlelnek az asszonyok a külföldiek viselkedésében, azt azonnal jelenteniük kellett. (Még előtte voltunk a Gorbacsovi nyitottságnak akkor)
Az ellátásunkkal sem volt probléma, szobák tiszták és kényelmesek voltak, az étkezésekre sem lehetett semmi panaszunk, mert minden alkalommal finom falatokat szolgáltak fel és az elmaradhatatlan pohár vodkát. Akkoriban és most sem voltam, vagyok nagy ivó, de ha piás vagyok netalántán a történetem idején, akkor sokat leereszthettem volna a torkomon, mert a Hölgyek többsége nem fogyasztott rövid italt és előszeretettel ajánlgatták számomra és az idegenvezetőnek is. Életemben ott ettem először és utoljára olyan finom káposztalevest, amelynek említésére még ma is összecsordul a nyál a számban. Többféle káposztából készült és az ízesítése is kiváló volt. Magyarországon mi akkoriban leginkább fehér kenyeret ettünk, de náluk az is volt és még mellette barna és mondhatnám, hogy fekete is és én mindegyiket megkóstoltam, mert annyira ízlett.
Gondoskodtak számunkra vendéglátóink a Nőnap méltó megünnepléséről különféle kulturális programokkal, többek között meglátogattuk a híres Moszkvai Nagyszínház, (Bolsoj Teatr) egyik emlékezetes előadását is. Később elvittek bennünket a Borogyinói csatát ábrázoló panorámamúzeumba. Itt a Napóleonnal vívott honvédő háború egyik legnagyobb és legimpozánsabb módján mutatták be az ütközetet. Ennek állítottak emléket az utókor számára a legendás körképpel.
Az egyik nap látogatást terveztünk a Vörös téren lévő Lenin Mauzóleumba, de kiderült, hogy átmenetileg le van zárva, mert valószínű a szokásos, speciális „karbantartást” végezték a legendás orosz vezetőn Lenin, halála után tartósított földi maradványán az orvosok. Egyébként a tér a helyszínen tartózkodva kisebbnek tűnt számomra, mint ahogyan azt a Győzelem Napján történt katonai díszszemlék Tv közvetítései alapján feltételeztem. Éppen ezért a Kreml területén a látogatható helyeket kerestük fel és még ma is emlékszemem egy hatalmas harangra. Idézek a Wikipédiából a haranggal kapcsolatban a pontosság kedvéért:
„A Cár-harang, (Car-kolokol) a világ jelenlegi legnagyobb harangja, a moszkvai Kreml egyik legfőbb nevezetessége. A több mint 200 tonnás, 6,14 méter magas, 6,6 méter átmérőjű bronzharangot Anna orosz cárnő rendelte meg, és 1733-1735 között készült el. Egy baleset folytán megrepedt és kitört belőle egy közel 11 tonnás darab, így a harang sohasem szólalt meg, a Kremlben kiállítva viszont a város egyik legismertebb látnivalójává vált, emellett a Világörökség része.”
Ha már egyszer itt voltunk, akkor mindenképpen el szerettünk volna menni vásárolni Moszkva akkor legnagyobb és híres Áruházába a GUM – ba, éppen ezért az idegenvezetőnk levitt bennünket a szálloda közelében lévő Metro állomásra és elkalauzolt a kitűzött célponthoz, valamint mondta, hogy visszafele ugyanezen az útvonalon pár kopejkáért vissza tudunk jönni. Mivel ez szabadprogram keretén belül volt, mindenki saját maga intézte a dolgát a hatalmas áruházban, ott már nem volt velünk. Még emlékeztem a valamikor tanult orosz tudományomra és a cirill betűket is el tudtam olvasni, ami segített abban, hogy a vásárlás után egyedül vissza tudjak menni a szállodába, mert megjegyeztem az állomások nevét. Kétszer fordultam és a második alkalommal a METRO lejáratánál összetalálkoztam az utastársaim egy részét képező Hölgyekkel, akik ott álltak tanácstalanul. Kiderült, hogy Ők vagy még nem tanulták a kötelező orosz nyelvet nálunk az iskolában, vagy már annyira elfelejtették a cirill írást is, hogy nem tudtak volna eligazodni az állomáshelyek feliratain. Aprópénzük volt a menetdíjra, ezért visszakalauzoltam őket, amelyért nem győztek hálálkodni. Egyébként humoros epizódja is volt ennek a történetnek az áruházban, ahol én a még megmaradt orosz nyelvtudásom és az orosz úti szótár segítségével, amit akartam, mindent meg tudtam vásárolni, a Hölgyek pedig magyarul hangosan és mutogatva akartak kommunikálni az eladókkal, akik természetesen semmit nem értettek ebből. Ebben is tudtam nekik segíteni, amikor néhányukkal ott is összetalálkoztam. Érdekesség volt még az is, hogy a nálunk Általános Iskolában a kezdetekkor használatos golyós, húzogatós „számológépeket” használtak, mikor már Gagarin járt az űrben és történetem után egy évvel 1986 – ban pedig fellőtték a MIR űrállomást. Hagyományos és fejlett technika egyaránt jelent volt már, vagy még az oroszoknál egyaránt.
1985.március 10 – én, amikor szintén szabad foglalkozásunk volt, páran még egy kicsit elmentünk sétálni a Vörös térre, ahol megcsodáltuk a monumentális, fényképeken és TV közvetítéseken már láthatott, hagymakupolás Székesegyházat, amiről röviden most is idézek az internetről:
„A Boldog Vazul-székesegyház, Istenanya oltalma templom Moszkva egyik legjelentősebb és legismertebb építészeti emléke, gyakran használt jelképe. A híres Vörös téren áll. Rettegett Iván cár építtette 1555 és 1561 között.”
Ezt mindenképpen el kellett mondanom, mert nagy jelentősége lett ennek a napnak. Ebéd után mindannyian visszavonultunk a szobáinkba, amikor hatalmas, hangos jajveszékeléseket hallottunk a folyosóról behallatszva.
Az idegenvezető szobatársam kiment tájékozódni, hogy vajon mi történhetett?
Mikor visszajött azt mondta, hogy meghalt Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko, a Szovjetunió Központi Bizottságának főtitkára.
Mivel magam is figyelemmel kísértem az akkor rendelkezésre álló médiákból a nemzetközi politika alakulását, azt tudtam, hogy a főtitkár már eléggé „roggyant” egészségi állapotban létezett és várható volt már a halála, de mégsem mondott le a posztjáról. Szobatársamtól megkérdeztem, hogy szerinte ki lesz az utóda, mire ezt felelte:
-Litván barátaimtól hallottam, hogy egy viszonylag kevésbé ismert, de jóval fiatalabb, 54 éves politikus, Mihail Szergejevics Gorbacsov követheti őt, ha hivatalosan is megválasztják.
Igaza lett, mert a szálló halljában felállított TV folyamatosan gyászzenéket közvetített, közben bejelentették, hogy ideiglenesen valóban Gorbacsov követte a meghalt Csernyenkót és rövidesen is választották a posztra.
A város külsőségeiben is teljesen megváltozott, mert amerre jártunk, mindenhol a gyászlobogók hirdették a hivatalos eseményt, valamint a szórakozóhelyek bezártak, a színházak és opera, balett és egyéb helyek is csak komoly előadásokat adhattak le, a mozikat is beleértve. A már említett Vörös teret pedig kordonokkal őrizték, senki nem mehetett rajta keresztül és teljesen elszeparálták a Kreml környékét is elég nagy sugaru körben. A többi már a megélt történelem, most csak az emlékeim tárházából bányásztam elő ezt az immár 38 éves igaz történetet.
Moszkvában azóta sem jártam, de azt a pár napot, amig ott voltunk társaimmal, én legalábbis nem fogom elfelejteni, hiszen a Szovjetunió, ma már jó ideje ismét Oroszország nagyon fontos történéseit éppen Moszkvában élhettük át 1985 márciusában.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 10. 25. Csütörtök Délelőtt 9:25
