KÉTSZÁZÖTVEN KÖBCENTIS JAWA MOTOROM
RENDSZÁMA OC – 36 - 72 VOLT VALAMIKOR.
Egy kis nosztalgia a motorkerékpáros korszakomból.
Bátyámnak Gyulának volt egy 125 köbcentis Danuvia motorkerékpárja. Én is sóvárogtam arra, hogy majd nekem is legyen valamilyen gépem, ezért 1966 – ban 18 évesen, mielőtt bevonultam volna katonának, Veszprémben sikeresen levizsgáztam és megkaptam a jogosítványomat. Előtte Gyula megengedte, hogy gyakoroljak a motorjával a falunkban Bakonyszentkirályon olyan helyeken, ahol nem volt félnivaló, hogy ellenőrzést kapok a rendőröktől.
1966. november 24 -én bevonultam katonának és csak leszerelés után 1968. december 13. napját követően tudtam újra munkába állni, hogy esetleg megpróbáljak majd pénzt keresve gyűjtögetni egy olyan járgányra, ami tetszik.
1969. február 06 – án megházasodtam, de a tervem azért megmaradt, hogy a vágyam teljesüljön. Az 1970 – es évek elején lehetőség nyílt arra, hogy a falunkban lévő ÁFÉSZ bolton keresztül részletre meg lehetett vásárolni egy 250 köbcentis Jawa motorkerékpárt, amit már egy ideje kinéztem magamnak.
A szerződés megkötése után viszonylag rövid idő alatt leszállították a motort és átvehettem nagy örömmel. A mai árakhoz és a fizetésekhez viszonyítva akkor még eléggé olcsónak számított, emlékeim szerint 14 500 Ft volt a fizetség érte. A mai napig ezt a típust tartom a legszebbnek, pedig már hosszú évtizedek teltek el azóta, hogy megváltam tőle. Akkor még a benzin keverék is olcsónak számított, nem, mint manapság, mikor egekbe szökött már az üzemanyag ára. A fogyasztása sem volt vészes, ezért számomra, számunkra éppen megfelelt. Kényelmes, két személyes ülése volt, ami hosszabb utakon sem okozott gondot soha. Műszakilag is megbízható volt, egyetlen alkalommal sem hagyott cserben a közel hét év alatt, amig a tulajdonosa voltam. Kipróbáltam a maximális sebességét is megfelelő úton, ami 120 – 125 volt, de én nem szerettem száguldozni, mert a gép kedvelte az egyenletes 90 kilométeres utazósebességet.
Sok helyet bejártunk az országban a feleségemmel, de voltunk egyszer Pozsonyban is, ami akkor még Csehszlovákia részeként funkcionált.
Később, amikor megszületett az első kislányunk, Áldott Emlékű Mónikám, akkor már kevesebbet utaztunk együtt. Tavasztól késő Őszig ezzel jártam be Zircre is dolgozni a Mezőgéphez, ami jóval később Robix néven funkcionált tovább. A hideg nem számított, mert vásároltam egy bőr nadrágot és dzsekit, alája pedig jól felöltözve nem is volt semmi baj. Szerettem motorozni, mikor mentem és a szellő megcsapta az arcomat a napsütésben és az esőben is, de azt azért nem igen kedveltem, mert nagyon kellett vigyázni a csúszásveszély miatt.
Zircen, ha a Nagyközségben jártam, mert akkor még nem volt város, egy helyen nagyon kellett vigyázni. Az apátsági épület előtt az úttest akkor még macskaköves volt és egy ponton hirtelen erős légáramlat csapta meg az embert és ilyenkor ha vizessé vált a talaj nagyon csúszóssá lett, de már tapasztalatból is tudtam, hogy ilyenkor le kell lassítani. Aki nem ismerte ezeket a viszonyokat, bizony jó nagyot bukhatott.
A világítására sem lehetett panaszom, mert a reflektora messze tudta pásztázni az úttestet még sötét éjszaka is. Lakott területen, főleg falvakban, ahol azért a közvilágítás nem volt olyan jaj de jó, a tompított fénnyel kisebb távot lehetett belátni és nagyon kellett vigyázni az úttesten áthaladó gyalogosokra.
Most, amikor a visszaemlékezésemet írom közel a 76. évemhez és már nem vagyok fiatal, nagyon kellett az idősebbek áthaladására figyelni, mert sokszor bizonytalan léptekkel haladtak, megtorpanva, majd tovább lépve. Ezen kívül még a kisgyermekekre is figyelni kellet néha a szeleburdiságuk miatt.
Egyszóval, motoros pályafutásom vége felé közelegve elhatároztam, hogy mégis megválok a megszeretett motoromtól. Akár hiszi akár nem a nyájas olvasó, a közel hét éves gépembe nem több, mint 25 000 kilométert hajtottam csak bele, tehát mondhatom, megkímélt és jó állapotban adtam el egy friss jogosítványos fiatalembernek. Egy hét múltán megtudtam, hogy totálkárosra törte össze mert azt hitte, hogy tud motorozni és bizony kiderült, hogy nem. Szerencsére megúszta komolyabb sérülés nélkül, de a Jawanak annyi lett.
Annyira szerettem ezt a hűséges motort, hogy még most, 2023 – ban is emlékszem a rendszámára:
OC – 36 – 72
Ma már nem vágyom a motorozásra még akkor sem, mikor nagyon szép gépcsodákat látok elhaladni az utakon. Nekem az a közel 7 esztendő úgy beivódott az emlékeimbe, hogy elmondhatom, jó volt motorozni napsütésben, szélben esőben, volt, hogy még hóesésben és még éjszaka is.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 11. 14. Kedd Délelőtt 10:30
A fotó csak illusztráció a történetemhez, az enyém is hasonló volt.
