ÉDESAPÁM MESÉL, AVAGY…
Egy kis bővített életrajzi visszaemlékezés arra, akitől a legtöbbet kaptam
ahhoz, hogy később az életben majd meg tudjam állni a helyemet.
1.Rész
„Paraszti mezők küldötte vagyok,
Úgy jöttem, mint vadon termett virág.
Bölcsességem, tudásom nem nagyok,
Nem neveltek engem nagy iskolák.
Ők adtak szívemnek fényt, sugarat:
Szabad mezők a tiszta ég alatt.”
Mielőtt belekezdenék a mondandómba, szeretnék idézni Édesapám 1990 – ben megjelent életrajzi könyvének, a „Hol van már a paraszt” – című kötetének ajánlójából, ahol dr. Vercseg Ilona szerkesztő így vall a költőről, akit tiszteletbeli édesapjaként is kedvelt és szeretett:
„Nagy Bálint szemre ugyanolyan parasztember, mint más, úgy öltözik, lakik, dolgozik, ugyanolyan szokásrend szabja meg az életét, és mégis különbözik. Volt alkalmam őt többször is megfigyelni közössége, egy bakonyszentkirályi egyesület körében. Döntés nem születik, míg ő meg nem szólal. Ha ezt magától nem teszi, kérdő tekintetek és csend kéri őt szólásra. Szava útmutatás. Kimondja azt, amit mások csak érezni tudnak, megfogalmazni nem. Véleménye felismerés és megkönnyebbülés. Döntés. Olyan ember ő, aki tudja, hogy mi történik vele; akit érdekel a dolgok miértje, háttere, oka: aki megfejteni igyekszik a titkokat…”
Nagy Bálint (1914 - 1998) egy háromgyermekes parasztcsalád legfiatalabb utódaként látta meg a napvilágot. 1914. szeptember 3. – án Bakonyszentkirályon. (A falut akkor még Magyarszentkirálynak nevezték) a legendás Csesznek várának közelségében. Mindhárom fiúgyermek jeles eredménnyel végezte el az elemi iskola 6 osztályát, de csak a legidősebb (Nagy Gyula) tanulhatott tovább Pápán a Református Kollégiumban. Belőle kiváló képességű, hat nyelven beszélő lelkész, tanár, költő, műfordító lett. Sajnos 1943 – ban tüdővérzésben elhunyt. A két otthonmaradt testvér megmaradt földműves parasztnak.
Már korán elkezdett rímeket faragni, gondolatait versekbe önteni. Erről később így emlékezett meg az önéletrajzi könyvében: „Verseket már gyermekkoromban irocskáltam. Hogy miket írtam, már nemigen tudom. A Bálint fiam a padláson szedett össze a télen igen – igen régi, gyermekkori verseket…A vers magától jön, csak le kell írni. Azt mondják ez az ihlet. Ha azt mondják, lehet, hogy így van.”
Sokat foglalkoztatta a haza sorsa, szűkebb környezetének a Bakonynak megannyi szépsége, a történelmi múlt, az elveszett, illetve elvett ősi országrészek dolga. Természetesen nem maradhatott ki gondolataiból a szerelem sem, amely, mint ahogyan minden poétánál, nála is elemi erővel jelentkezett. Szerelmi lírája életművének talán a legnagyobb részét képezi.
Fiatal levente korában még egy színdarabot is írt, „Itt hagyom a falutokat” – címmel. Életrajzi kötetében a verselésről a következőképpen emlékezik még: „Sose voltam nagyra a tudományommal, fűzfapoétának néztem magamat. De az azért tetszett, amikor fiatal koromban az Ifjúság nevű lapban megjelentek verseim. (1935 – 36 – ban. 1935 – ben jelentek meg versei először nyomtatásban a Tavaszi Szántás - c. parasztíró antológiában.) Az első versem is így jelent meg, hogy beküldtem egy dalpályázatra. Országos verseny volt, első lettem. Néhány évvel később a fronton megírtam az Urivi dombok alatt – c. versemet, avval második díjat nyertem. Megvan az oklevél is 1943 – ból. Ezt a verset meg is zenésítették. Meghívtak a Zeneművészeti Főiskolára, ahol egy előadóművész adta elő, de én akkor már nem tudtam elmenni, mert újra be kellett menni katonának. A panzióban (Bakonyszentkirályon abban a z időben a helybéli zsidó kereskedők több panziót is üzemeltettek) nyaraló pestiek is vittek magukkal verseket föl Pestre. A panzió adta ki az első verseskötetemet is Pápán.” (Bakonyerdő volt a címe és az 1930 – 36 között írt verseiből volt egy kis füzetre való válogatás)
A versírás végig kísérte az egész életét. Verseit nagyon sokszor saját előadásában hallhatta a környék lakossága, valamint különféle rendezvényeken adtak elő műveiből. Közmegbecsülés övezte szülőfalujában, ahol véleményére mindig kíváncsiak voltak a hosszú évtizedek során. Az 1960 – 70 – es években, Veszprém Megyében több alkalommal rendezett faluvetélkedőkön arany és ezüst oklevelekkel ismerték el művészi teljesítményét a saját versei elmondásáért.
A nagy világégés után az ő kezdeményezésére vésték rá a II. Világháborúban elesettek nevét is a református templom előtt lévő I. Világháborús emléktáblára. Az esemény akkor történt, amikor a hivatalos politika ezt még nem vette jó néven.
Sokszor írtam már róla a visszaemlékezéseimben versben és prózában is a hosszú évtizedek során, hiszen lassan én is közel leszek ahhoz a korhoz, ameddig Ő még élt. (1914. 09. 03 – 1998. 06. 04). Mivel gyermekként közel álltam hozzá, számomra megengedhető, hogy elfogult is legyek a személyével kapcsolatban, mikor az életéről beszélek. El kell mondanom, hogy világéletében parasztember volt, aki „csak” 6 elemi iskolát végzett, de azt kitűnő eredménnyel, amit a megmaradt iskolai bizonyítványa is igazol. Olyan kiváló tanítók okították őket akkoriban, akikre még idős korában is szívesen emlékezett vissza, többek közt Lajos Pálra, akiről még verset is írt:
„TANÍTÓMNAK
LAJOS PÁLNAK
Köszönetet mondani jöttem el
Drága tanítóm, sok – sok év után.
Bölcsesség ormán üdvözölve légy,
Virág fakadjon lépteid nyomán.
Emlékezzél – most itt áll előtted
Az a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Itt ültem, ebben a vén teremben,
Terem végén a hátulsó sorban.
Innen hallgattam a honfoglalást –
Történelem volt legszebb tantárgyam.
Imádtalak, csodálva néztelek,
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Jóságos arcod most is itt él még
Emlékezetemben elevenen,
Amint a tudományt csepegtetted,
Rést találtál csöppke szíveinken.
Tőled tanultam erőt, szép hitet,
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Harminc esztendő milyen nagy idő!
Gyermekek nőttek, vének múltak el.
Mennyi változás volt az életemben,
Majdnem a nagy csatákban vesztem el.
Most itt állok – szemeimben könnyek –
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Bölcsesség ormán üdvözölve légy,
Legyen napfényes boldog életed!
Iskolában a kis nebulókat,
Ahogy rég minket – most is úgy neveld!
Harminc év után ó, hadd köszöntselek,
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.”
Lírikus énje már elég fiatalon megmutatkozott, hiszen az általam összegyűjtött kéziratai alapján már 16 éves korától figyelemmel lehet kísérni a tehetségének kibontakozását és kiteljesedését. Ebből az időből való az alábbi verse is:
„HONFOGLALÓK
Messze kelet regényes bércein
Éltek őseink harcban tüzesen
Vitézi tetteikről híresek
Nem tudának meglenni csendesen
Ezek közül egy ifjú dalia
Elindult portyázva nyugatra
Látott itten sok minden jót szépet
Tetszett neki a ringó természet
Ment vágtatott hófehér paripán
Csillag hullott lova lába nyomán
Látott magányos kies bérceket
Arany kalászokkal telt réteket
Mind ez tetszett neki úgy annyira
Gondolt is ő valamit magába
Hisz ez jó volna az ő népének
Kik idegen nép közt vergődének
Visszafordította paripáját
Megrántotta szín – ezüst kantárját
Ment a paripa oly sebességgel
Hogy még a gyors szélvész sem érné el
Árkot bokrot hagyva maga után
Vissza jöttén meg örült hős Turán
Elbeszélé az ifjú dalia
Hogy milyen a Duna Tisza tája
„Arany kalász reng gazdag rónáin
Arany hal úszkál bőven tavain
Erdeiben nagy a vad állomány
Egyszóval gazdag tartomány”
Hallgatták a törzsfők merőn nézve
Az ifjúhoz néhány szót intézve
Daliás ifjú köszönjük neked
Néped s népünk iránt szereteted
A törzsfők ezt elmondják Álmosnak
Mit az ifjú beszél… jó uroknak
Megyünk hont foglalni el nyugatra
Szól az ősz vezér harsog a szava
Kirántja kardját nyugatra vágja
Megyünk fel népem szebb s jobb hazába
A törzsfők ezt ámulva hallgatták
Könnybe jött szemök honuk siratták
Alig, hogy a nap nyugovóra tér
Kárpátok alján magyar nóta kél
Bús magyar nóta halkan tova száll
Duna Tisza közt hirtelen megáll
Meg áll s felrebben üzenetet visz
Az őslakó nép csak néz, de nem hisz
Ez a vad pogány nép feldúl mindent
Új hazát akar magának itt bent
Másnap hajnalban riadót fújtak
Az ősföld lakói meghódoltak
Hódoltak a magyar dicsőségnek
Ajándékot hordtak a vezérnek
Azóta a magyar e földön él
Gondolatival olykor szárnyra kél
Elrepül a régi őshazába
Elrepül s újra vissza száll magába
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály 1930. június 21.- én”
Később, mikor bevonult tényleges katonának Győrbe a tüzérlaktanyába, ott is hamar felfigyeltek a parancsnokai a kiváló verselő tevékenységére.
Részlet a „Hol van már a paraszt?” - című életrajzi könyvéből:
„Hasznát vettem a tudományomnak a katonaságnál is. Mikor bevonultam, a minősítésemben benne volt, hogy „verseket is ír”. Fölfigyeltek erre. Minden ünnepély előtt berendeltek az ezredirodába, ott kiadta az ezredparancsnok, hogy írjak egy verset az ünnepélyre.
„Mennyi idő kell rá?”
„Egy hét elég lesz”.
Egy hét szolgálatmentesség. Reggel felkeltem és takarodóig csavarogtam a városban. A verset meg egy fél nap alatt megírtam a Bizinger – ligetben egy bokor alatt.
A katonaságnál mindent tudnak egymásról az emberek. A szakácsok is megtudták, mikor újonc voltam, hogy verseket írok. Azt mondták:
„Ez egy költő!”
Azt hitték, ki tudja, milyen nagy ember vagyok én!
Bementem a konyhára egyszer, azt mondja a főszakács:
„Te! Ugorj föl az asztalra, szavalj el gyorsan egy verset!”
Elmondtam. Én azt ettem, amit akartam, minden volt nekem! Más be se dughatta az orrát a konyhára.
Na, jött a március 15 – e. Akkor az nagy ünnep volt, a régi Kisfaludy Színházban volt az ünnepély. Oda is bejártam egy hétig próbára, és egyszer mondtam csak el a verset. Azt mondták, nagyon jó lesz, ez éppen megfelel. De mentem azért minden nap. Ott szívtam el egyszer félig egy cigarettát, az egyik színésznő a számba dugta.
Mert nem a színészek foglalkoztak énvelem, hanem a színésznők… Azt mondták, hogy igen fess katona vagyok – nem azért, hogy igazuk legyen, hanem hogy valamit mondjanak. Nagy plakáton is ki volt írva, hogy szavalok, lépten, nyomon mondták az ismerősök, hogy „halljuk, hogy szavalsz a Kisfaludy Színházban!”
Udvarolni is könnyebb volt így, a katonák gyakran kértek:
„Te, írj erről!” Írtam.”
A paraszti munka mellett is állandóan ott volt a zsebében egy kis notesz és ceruza, amibe belejegyezte a gondolatait, amiket aztán este letisztázva, gyöngybetűivel füzetekbe írta, legtöbbször fel is dátumozva azt.
Szülőföldjéről és a hazáról fiatal korától kezdve idősödő emberként is nagyon sokszor megemlékezett. Álljon itt most egy szintén fiatalon írt verse:
„SZÜLŐFÖLDEM
Erdők ölén bérces hegy aljában
Áll e falu, amelyben születtem
Itt ringott a bölcsőm e kis házban
Itt dalolt a csalogány felettem
Ez a kis ház, amelyben először
Szívembe gyúlt honszerelem lángja
Amely ég most kiolthatatlanul
Mint a vulkán lavinákat hányva
Dúlt a vihar szép magyar hazánkon
Lehullott a béke szép csillaga
Beborult a napfényes magyar ég
S apám indult a nagy háborúba
Jött a vihar mint tenger áradat
Hogy elseperjen mindent e földről
E zivatar volt szülő vánkosom
Bömbölő ágyú torka a bölcsőm
Vajjon a sors mit vetett fejemre
Csaták zajában lesz e végzetem
Vagy lassan hervaszt kínzó betegség
Mint falevél lehullik életem
Ha a halál setét szárnyaival
Eltakarja lángoló lelkemet
Vigyenek ki csendes temetőbe
Hol a béke altatja szívemet
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály 1931. Január 17. – én”
Tartalékosként ott volt az elszakított területek visszafoglalásában és ezt is több versében megörökítette. Ezek közül, megidézem az egyiket:
„SZENT BORBÁLÁHOZ
A FELSZABADULT FELVIDÉKRŐL.
Hallgasson el ma ágyúinknak torka,
Legyen itt szent ünnepi nyugalom.
Öröm varázsa rózsákat fakasszon
A sok ábrándos ifjú ajkakon.
S Te jöjj hópelyhes decemberi fényben,
Itt állunk hódolón várva s várva;
Bíbor palástodat csodálva lessük
Szűz – Asszonyunk, védőnk, szent Borbála!
Te hordoztad győzelmes lobogónkat
Annyi viharban, vészben keresztül,
Te őriztél, virrasztottál felettünk
Harcok tüzében rendületlenül;
Reszkettél, mint áhítatos imádság,
Tanítottál Isten félelemre.
Majd, mint túlvilági bús orgona,
Zokogtál be csendesen lelkeinkbe.
Te csókoltad a hír, dicsőség csókját
Vad rohamban izzó homlokunkra,
És Te voltál sok zordon alkonyatban
Fejünk felett az égi Glória.
Szent Borbálánk, védőnk, csodás szerelmünk!
/: Odakünn hull a decemberi hó:/
Lásd a kezünkben és lásd a szívünkben
Ezer patyolat – fehér lobogó.
Te vezettél át az „Isten kertjébe”,
Ami húsz év után újra magyar,
Ahol a lehullott rabláncok után
Minden magyar ember élni akar.
Nem mostantól, ezer éve, hogy magyar
Ez a könnyel megöntözött tájék.
Kripta volt itt – ez az elnyomatott nép
Fájó dalát nem is zenghette még.
Rózsán jöttünk, virágos volt az utunk,
Tüzér sapkánkban száz virág virult.
Amerre döngött lovunk dobbanása,
A nap az égről le nem alkonyult.
Örök tavasz jár mindenhol nyomunkba,
Mert képedet szívünkben hordozzuk:
Szent Borbálánk, védőnk, csodás szerelmünk,
Fogadd el, ím, ma neked áldozunk!
A Te neveddel szálljuk meg e földet,
Hová soha ellenség nem léphet.
Jöjjön bár kínok, vészek óceánja
Legyen roham vagy véres fergeteg,
Ha hősi – bátran a porba elesünk,
Csonka kezünkből kihullik a kard,
Még akkor is – hörögve is – megyünk!
Ez a föld örökre magyar marad!
Nagymegyer, 1938. XI. 28 – én.
Nagy Bálint
tü. tiz.”
Természetesen nem kerülhette el a háborút, mert tartalékoskén ismét behívták, mikor megkezdődtek az orosz hadszintéren a Don környékén a hadműveletek. Hogy mennyire bántotta, mert ártatlan emberek halnak meg, erről egy szívhez szóló, a fronton írt versében így emlékezett meg:
„NEM ÉN AKARTAM
Azoknak, akikre háborút hoztunk
Bocsássatok meg, nem ölni jöttem,
Ártatlanok vére rám nem tapad.
Engemet is épp így ver az Isten,
Úgy érzem, itt az ég is leszakad.
Hová mentek, hová menekültök…?
Erre minden kiégett, üszög.
Nem én gyújtottam fel a mezőkön
Az aratásra megérett kalászt.
Máshol érett a szennyes, vad ösztön,
Más viseli a rothadó koronát.
A levegő, a víz is átkozott,
Sötétbe bújt a Nap, leáldozott.
Szomorúan nézem a Don vizét,
Amint lassan, csendesen hömpölyög –
Korom – földek gránát tépte sebét -,
S aggastyán jön, életért könyörög.
És hallom a szörnyű vad ordítást:
Meg kell halnod, a te időd lejárt!
És meghalt itt, jaj, már minden élet!
Nem nyit ki a szív, nincs már szerelem.
Az Isten – napja itt már elkésett,
Kín, félelem táncol az idegen.
A gyalázat bélyege ül rajtam,
Bocsássatok meg, nem én akartam!
Nem én gyaláztalak meg asszony – népség
Állat módra – az én vérem tiszta.
Csonttá dermedt a sok fiatal szépség,
Fegyver dörrent – s hörgött az éjszaka.
Szívetekben égő rongy maradtam,
Nem én akartam, nem én akartam!
Nagy Bálint”
Egy volt bajtársa halála is mélyen megérintette, mikor ott halt meg mellette a doni csatamezőkön. Egy gyönyörű versében róla is megemlékezett:
„BAJTÁRSAM TÓTH LÁSZLÓ TIZEDES
HŐSI HALÁLÁNAK EMLÉKÉRE
Tegnap még virult arcod rózsája,
Szívedben még május – ének zengett.
Menyasszonyodról halkan beszéltél,
Álmokat szőttél, édes – szépeket.
S ma már elhervadt arcod rózsája,
Gyilkos gránát kitépte szívedet,
Ma már idegen hantok takarnak,
Elköltözött bajtárs, Isten veled.
Nem zúg harang a temetéseden,
Idegen szél zokog gyászéneket.
…Akna robban – újra hull a gránát,
Ömlik a vér – Istenem, még többet …?
Most újra csend, halálos alkonyat.
Új vihart vár a titkos némaság.
Álmodj békén síró erdő szélén,
Elköltözött bajtárs, Isten hozzád.
Sírod felett sikongva üvölt át
A tépett földek zokogó szele.
Itt maradtál… otthon aggódva vár
Édesanyád sirató, szép lelke.
S hiába vár, hiába a sírás,
Ó, te drága édesanyai szív,
Ha megtudod, hogy fiad elesett,
Idegen föld takarja hamvait –
Rózsás sapkával nem jön győztesen,
Vérző szíved már hiába várja.
Helyette jön egy szomorú levél:
Laci fia ott maradt a frontba’
Meghalt, nevére szálljon dicsőség.
Szép magyar hazának messze, messze
Széthullott ismét egy drága gyöngye
S ez a hős vér, felkiált az égre.
Tegnap még virult arcod rózsája,
Szívedben még május – ének zengett.
Menyasszonyodról halkan beszéltél,
Álmokat szőttél, édes – szépeket.
S ma már elhervadt arcod rózsája,
Gyilkos gránát kitépte szívedet.
Ma már idegen hantok takarnak,
Elköltözött bajtárs, Isten veled.
Valahol oroszfronton, 1942. május 31 – én.
/: Szentháromság vasárnapján:/
Nagy Bálint szkvö.
217/66”
Szerencsére apró sérülésektől eltekintve azon szerencsések között lehetett, aki hazatérhetett a családjához a háború után, de élete végéig nem felejtette el az ottani borzalmakat. Visszatért oda, amihez értett, a paraszti munkához, a földműveléshez, de a képzeletbeli íróasztalán is gyűltek azok a versei, amik, ha akkor napvilágot látnak, talán még börtönbüntetéssel is „köszönték volna meg” az írásaiban megfogalmazottak miatt. A Rákosi rendszer nem tűrte meg, hogy az úgynevezett „felszabadító, ideiglenesen hazánkban állomásozó” orosz, akkor még szovjet csapatoknak nevezték, velük kapcsolatban valaki merészelt bírálatot mondani.
Sztálin halálakor született ez a verse, amely miatt nagy bajba kerülhetett volna, ha akkor napvilágra kerül. Akár börtönt is kockáztathatott volna vele, ha kiderül. Íme a vers:
SZTALIN HALÁLÁRA
Megremegett, fellélegzett a föld,
Lehanyatlott szörnyű, véres átka.
Zsarnok szívet zúzott szét a halál,
Égő pokloknak ledőlt bálványa.
Egy kor tépődik ki gyökerestől,
Egy kor, amely bőven osztott halált.
Egy kor, mely a lelkek csendjét dúlta,
Egy kor, mely az Istennel szembe szállt.
Nyugszik a halott a ravatalon,
Kezében már nincs tőr, nincs gyilok.
Lelke gyökerestől a kárhozat
Szemétdombjára hullott, roskadott.
Toronytetőkön betlehemi csillag
S arany kereszt… tündöklik egy új kor.
Özönlik, zúg, Hozsannát zeng a nép
S az útszélen áll a Krisztus - szobor.
Bakonyszentkirály,1953. III. 8 – án
Nagy Bálint
Ide tartozik az alábbi verse is Édesapámnak, amiből a dátumozás szerint kiderül, hogy kikre gondolt és baja lehetett volna belőle:
„KELJETEK FEL!
Keljetek fel, és menjünk magyarok!
Támadjanak fel ősi, nagy idők.
Szálljanak ki hüvelyből a kardok
És induljanak meg a temetők…
Jöjjön minden – és jöjjön mindenki!
Lehel harsogtat, tárogató szól.
Legyen újra szabad és szép egünk,
Verjük ki az idegent hazánkból.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály, 1953. VI. 25 – én.”
1959 – ben a rédei református templomban elszavalta a Rédei hálaadó istentisztelet alkalmára – c. versét. Erről az esetről a Reformátusok Lapja 1980. 08. 19 – i számában a Hol van már a paraszt – c. cikkében így emlékezik meg: Nagy Bálint nemcsak krónikaíró, parasztköltő is. Az ötvenes években alábbi soraiért, pontosabban azok igazságáért Rédén vállára emelte a nép: „Nem lesz itt hit, nem lesz kálvinista, / Mindent elsodor, szétszór a világ, / Rügyet fakaszt új, idegen vallás, és hervadón hull le a magyar ág.”
Ezért, a templomban elhangzott költeményért a lelkészt elmarasztalta a püspöki hivatal, a járási rendőrkapitányság pedig a költőt írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Ezen kívül 3 évre eltiltották a nyilvános szerepléstől is. A vers teljes terjedelmében így hangzik:
„A RÉDEI HÁLAADÓ
ISTENTISZTELET ALKALMÁRA
Ünnepet ülni jöttünk ma ide,
Régen áhított drága ünnepet.
Világ, ahol nem jár vad zenével,
Hol békesség szállja a szíveket.
Lehullani lelkünk úgy szeretne
Az Úr oltárának szent kövére.
De szép lesz így együtt elzokogni
Bánatunkat bús magyar ég alatt,
Örömünket, ami oly kevés,
Miről ajkunk talán nem is szólhat.
Zúgjon bennünk, zengjen ajkunkon már
Az örökszép kálvinista Zsoltár.
…S álljunk meg most az Úristen előtt-
Mit ránk hagytak őseink, van hitünk?
Napról-napra vérzünk, fogy az erőnk,
És jaj, a kárhozatnak engedünk.
Közeledik egy szörnyű, nagy dolog:
Hitünk mécsese lassan ellobog.
Nem lesz hit, nem lesz kálvinista
Mindent elsöpör; szétszór a világ.
Rügyet fakaszt új, idegen vallás-
És hervadón hull le a magyar ág.
Lassan némul köztünk az Úr szava
S gaztól virít a templom ajtaja.
Gyermekeink a világ ölében
Sátán szívektől lassan romlanak.
Lassan elvész Krisztus, a Megváltó-
Szívekből az álmok kihullanak.
Ki menti meg e gyenge lelkeket…?
Drága Isten, nyújtsd le a kezedet!
-Vagy veszni hagysz? Nem egyedül veszünk,
Velünk együtt pusztul el a nemzet.
S bármi jöhet, semmi nem pótolja
A kálvinista hitet, értelmet.
Uram, ne engedd, hiszen Te látod,
Elborítja tövis a virágot.
Amely alatt élünk, e szent eget
Zord fellegek hányszor takarták el
S az ősi szent Zsoltár hangjainál
Kálvinista had jött tűzzel, vérrel-
Hányszor védte karddal ezt a hazát
És zokogta búsan önnön jaját.
Elvették iskolánk, templomunkat
Letiporták - s kinőtt a sírhalom.
Kálvinista erőtől omlott le
A gőgös és nagy Habsburg hatalom
Mert hittek-s az Úr kezében voltak,
A szívünkben szent tüzek lobogtak.
Hányszor mondtunk erdők rejtekében,
Zúgó nádasokban halkan imát
A felzúgó Zsoltár hangjaira
Az ellen eldobta mérges nyilát.
Az ég felé emeltük fel a kart,
S lett új helyünk a magyar ég alatt.
Népem, sokat szenvedett drága nép
Kétségbe esett drága magyarok,
Jön… jön az Úr… jön a félhomályban
Lendüljenek magasba a karok.
Legyünk mindnyájan újjá teremtve
S térjünk vissza az Isten ölébe.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1959.”
https://www.youtube.com/watch?v=g3T62NCmjno
Valószínű, hogy az esetről valaki feljelentést tehetett, mert ezt megtudva 1960 – ban megírta a Levél egy pedagógushoz – c. általa költői levélnek nevezett válaszát. Halálával sírba vitte az illető nevét, ezt még a szűkebb családjának sem árulta el, megbocsátva az elárultatását az alábbi szavakkal: Te vagy az…haragod tüze vakítóan lobog felém, kegyetlen ujjad nyomát sorra érzem, de nekem még ez sem fáj, én még ezek után is mint embert, csak szeretni tudlak…Hogy az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom, Te se kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog életedben.”
Most álljon itt a költői levél teljes terjedelmében:
„LEVÉL EGY PEDAGÓGUSHOZ
Te voltál…akinek a születésénél ott voltunk a
szívünkkel, a szeretetünkkel…és mikor nőttél,
növekedtél, úgy tartottunk Téged mintha a mi
vérünkből nőttél volna ki.
Te voltál…mikor tanulni indultál, a mi imádsá-
gunk is kísért az iskola kapujáig…a mi gyerme-
künk voltál Te, majdnem teljesen: a gyülekezeté.
Örültünk az örömeidnek és ha bánat szállt a
szívedre, Veled mi is szomorúságba estünk.
Te voltál…az Élet ebben a kis faluban, aki előtt
mély tisztelettel hajolt meg mindenki.
Te voltál a gyülekezet virága, zsoltáros szíved
Istened ölében szépen nyugodott.
Te voltál…aki Karácsony szent éjszakáján
ablakunknál a Megváltót köszöntötted szelíd
lélekkel.
Te voltál…akiben hittünk, hogy ehhez, a földön
aléltan heverő szomorú néphez hű leszel –
és a végletekig kitartasz mellette.
…És Te vagy az, aki mindent elfeledve, eldobva,
idegen istenek zászlói alatt törsz önhitt céljaid
felé.
Te vagy az…aki elfordultál a néptől, ínséges
idejében nem vallod magadénak.
Te vagy…aki haragszol, ha Neveden szólítanak.
Te vagy az…akinek ősei szép magyar időknek
zengetői voltak…és Te mind ezekről olyan köny-
nyen lemondtál.
Te vagy az…aki, mikor verset mondtam valahol
egy templomban, nem tiszta szívvel fordultál
felém, talán egy kicsit gyűlöltél is akkor.
Pedig hidd el, azt a verset Neked, nekem és
mindenkinek írtam.
Te vagy az…haragod tüze vakítóan lobog felém,
kegyetlen ujjaid nyomát sorra érzem, de nekem
még ez sem fáj, én még ezekután is mint embert,
csak szeretni tudlak.
Te vagy az…akihez megkellett írni ezt a félig
költői hangú levelet, bármennyire nehéz is a
szívemnek.
Hogy az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom,
te se kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog életed-
ben.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály”
Közben, mikor 1959 – ben Bakonyszentkirályon is megalakult a TSZ, (Termelőszövetkezet), olyan makacs volt, hogy legutoljára lépett csak be, mert féltette azt a kevés kis földjét, amin gazdálkodva és ebből tartva el a családját. Akkor mondták be a hangosbemondóban az alábbi szavakat is, aminek a történetét megírta a következők szerint:
„VÉGRE A NAGY BÁLINT
HÁTÁN IS MEGTÖRT A JÉG…
Nem akartam belépni. Sajnáltam a földet. Meg tudtuk már, elég gyakran hallottunk híreket, hogy ahol már megalakult, oda mindenféle jöttment ruhagyurikat küldtek vezetőnek. Itt is próbálgatták, a párt patronálókat küldött ide mihozzánk. Bányától szoktak jönni, de el szoktuk tanácsolni innen őket. Csak menjenek oda nyugodtan vissza! Nekünk ne magyarázzon egy bányász, aki nem is látott még szántóföldet, hogy – hogy is kell szántani, búzát vetni.
Jöttek pedig elég gyakran. Ezeket a szegény veszprémi urakat minden vasárnap kirendelték agitálni. Egyszer is jöttünk a templomból, ezek ott ólálkodtak szegények – mérnökök, ügyvédek – a templom előtt és utánuk ereszkedtek a parasztoknak. Jövök én is lefelé, jön utánam egy jóvágású fiatalember és bekanyarodik hozzánk. Udvariasan bemutatkozik. Valamilyen mérnök volt. Nem mondta, hogy mit akar. „Tessék, foglaljon helyet! Volt már ebéd?” Azt mondja, még nem. „Üljön ide az asztalhoz!” Megebédeztünk. Hoztam be bort, akkor még volt borunk a Szőlőhegyről, jó kis fehérbor. Iddogáltunk, beszélgettünk. A katonaéletről is előjött a szó, azt mondja, ő is volt a Don – kanyarban meg mindenfelé. „Milyen alakulatnál?” Azt mondja: „A komáromi tüzéreknél.” „Mi volt a rendfokozata?” „Hadnagy.” „Melyik részen volt?” Azt mondja: „Uriv, Voronyezs.” „Mink is ott voltunk!” Összehaveroskodtunk. Mikor el akart menni, megkérdezte, hogy mit gondolok, miért jött ő? „Gondolom – mondom -, hogy álljak be a TSZ – be.” „Azért küldtek – azt mondja – de be ne álljon ám! Minden vasárnap mennünk kell, ki vagyunk rendelve agitálni a TSZ mellett! Társadalmi munka. Ne álljon be!”
Nem is álltam be, pedig én voltam már csak hátra. Tudtam azért, hogy soká már nem húzom, mert megfenyegettek, hogy a földemet a Sándormajornál adják majd ki, az erdő között, ahol a vadak keveregnek, és mindent megesznek. A szarvas lerág, a vaddisznó kidobál a földből mindent. Mit csináltam volna ott? Azelőtt a zsellérföldek voltak azok. A zsellérközösség idejében 40 – 45 zsellérség volt ott 30 zsellérnek, és azok vadőrt tartottak, aki őrizte a termést. De egy ember mit csinálhat ott? Sok vadkár van így is, pedig fegyveres vadőrök őrzik a földeket. De ha innen elkergeti a vadőr a vadat, megy amarra. Annak is élni kell! Szóval tudták azok, hogy mit kell mondani. Minálunk nem volt mindegy, hol adják ki a földet, mert nem volt egyforma a föld. Az út is igen messze volt, földes út vezetett oda. De a legnagyobb baj, hogy erdő között van.
Jön egyszer az iskolaigazgató meg három tanítókisasszony – akikkel jó viszonyban voltam, a szülői munkaközösségben is benn voltam – és azt mondja az igazgató: „Te Bálint, lépj be a TSZ – be, nem tudom, hova tegyelek, engem molesztálnak miattad!” A hangoshíradó két napig itt kiabált, bemondta, hogy ki állt be éppen akkor a TSZ – be, és küldték a nótát, a szívküldit. Bejöttek. „Idefigyeljenek! Nyugodtan menjenek vissza, én nem állok be. Idáig se álltam, most se állok be.” Elmentek. Egy óra múlva jöttek ám, jött egy fekete ruhás, jóvágású fiatalúr is velük. Elöl az idegen úr, utána a három tanítókisasszony, az igazgató leghátul. Jó napot kívánok! Nagy Bálintot keresem!” „Én vagyok.” Nem mutatkozott be. Azt mondja: „Magáról igen sok jót hallottam, maga egy kultúrember, maga gyönyörű verseket ír…” „Hagyja el – mondom, mondja meg, hogy mit akar!” Tudtam már, hogy mit akar. Bejött. Iddogáltunk, beszélgettünk. Úgy összevesztünk, hogy az borzasztó. Mondta ő is, meg én is. Rettenetes soviniszta vagyok, azt mondja. Mondom:” Idefigyeljen! Ha sovinizmusról van szó, én is mondhatom magáról, hogy soviniszta! Maga már akkor soviniszta volt, mikor az én küszöbömet átlépte, mert a saját akaratát énrám akarta erőszakolni. Ez a sovinizmus! Maga ezért jött ide, de magának ez nem sikerült!” „Idefigyeljen! Volt maga katona?” „Voltam.” „Meddig?” „8 évig, 1 hónap híján.” Azt mondja: „Ez a rohadt Horthy magát igen megnevelte!” „Idefigyeljen! Nem volt az olyan rongy ember! Maguk között ennél rongyabb ember is van!” Fogta magát, kiszaladt, utána meg a szegény pedagógusok. Az egyik Szentkirályszabadin van most, az ment mellette. Az mesélte, hogy azt mondogatta lefelé: „Ez a rohadtparaszt! Majd lesz rá gondom!” Na, másnap reggel megint jön az én bandám, az igazgató a lányaival: „Te Bálint! – mondja az igazgató -, légy szíves gyere és írd alá!” „Nem írom alá!” A kezükben szorongatták a belépési nyilatkozatot. De aztán annyira könyörögtek ezek a szegény lányok, körül fogtak, húzkodtak, hogy: „írja alá Bálint bácsi!”, hogy azt mondtam: „Jól van. Aláírom majd fönn a Tanácsnál.” Fölérünk oda a Tanácsház elébe. „Akkor se írom alá! Most már visszamegyek!” Beráncigáltak az iskolába. Ott aztán aláírtam. Átvitte a Szalóky Zsuzsa a Tanácsházhoz. Mindjárt mondta a hangos híradóban a Buda Pisti – szentkirályi származású egyébként, a Járási Tanácstól volt kinn -, hogy „Végre a Nagy Bálint hátán is megtört a jég! Legutoljára, de belépett a termelőszövetkezetbe! Neki küldjük ezt a gyönyörű szép magyar nótát!” Elkezdték: „A pécskai cigánysoron nagy a sírás – rívás…” Így lettem én TSZ – tag.”
Ott aztán jóval később még brigádvezetőnek is megtette a vezetőség és lóháton járta a falu körüli földeken munkát végző emberek tevékenységét dokumentálva. Közben sem feledkezett meg a versírásról sem, amiben megörökítette a gondolatait.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK A 2. RÉSSZEL
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2024. 03. 01. Péntek Délelőtt 11:05
