A MESE
Már a bölcsődhöz ellátogat: Hozza cserebogár-fogat... Vagy hét hollóval érkezik, - vagy irgum-morgom, medvék huzzák!...
Csodálatos egy társaság, e kásahegyek felől jöttek!... Három vasbocskort tönkretettek, útközben csak harmatot ettek, - amerre a madár se száll!...
Az Óperenciát megúszták, - dióhéjból volt a ladik; - majd nagy erdőbe keveredtek, ahol sárkánnyal verekedtek, - majd meg boszorkány járt utánok, hol meg gáncsolta őket átok, - rájuk esének óriások és mindenféle szörnyű mások!...
Bizony, csakhogy nagyon kiálltak!... A verejtékben ráncig jártak!... Sokat szenvedtek, fáztak, féltek, - amíg az ágyacskádhoz értek!...
Az évek hulldogálnak rátok, - elköltöznek a jóbarátok... Tündér Ilona s tarka népe, - csigavont hintóján ellépe...
Megváltozik a mese képe...
Mélyen elásott kincs, - ami volna, de nincs... Boldogság illata, ábrándból palota, képzeletből virágok, - koldusokból királyok, - mézesmadzak a szájon, boldogság e világon - a mese..
Édes hajnali álom... Gyümölcs a száraz ágon... Szamár hátán bársonynyereg, sivatagban árnyas berek, hűs kút, - miből merítenek...
Áldás! - Békesség!... Itt győz a szeretet, a türelem és a megértés!... Itt eltiporva vergődik a gazság, - és boldogul az elgyötört igazság!...
Ó, a mese!... Minden, ami szép, minden, ami jó, a boldogság, öröm és az egészség; a dicséret és a dicsőség, - a lelkek temploma; édesanyánk babusgató dadánk; a táltosok, papok, mesterek, kobzosok tudománya, hite, balzsamos ihlete, - a mese!...
Összecivódtunk mi, öt-, hat- meg hétéves gyerekek, testvérek és édesanyánkhoz mentünk igazságért...
Ruhát foltozott... A mi rongyos ruhácskáinkat...
Mikor meghallgatta a panaszt és megértette, leültetett bennünket körbe - és foltozgatás közben, a testvéri szeretetről mesét mondott...
Ezt a mesét nem fogod te se elfelejteni... ez a mese fészket rak a szívedbe és mindenkoron ottan marad...
Hallga' csak:
- Hol volt, hol nem volt, - elég az hozzá, hogy volt valahol két testvér...
Ez a két testvér nem a városban lakott, hanem távol a várostól, künn, a vadvirágos mezőn, künn, egy kis paraszttanyácskán éldegélt...
Földmívesek voltak... Szántottak, vetettek, arattak, - és öreg édesanyjuk istápolta, gondozta őket, - főzött, mosott, varrt a fiúkra...
Éltek, éldegéltek... Dolgoztak, imádkoztak csöndben, - de egyszer csak valami rettenetes bánatuk támadt... Meghalt az édes anyjuk!
Mikor már minden könnyüket elsírták, mikor eltemették, - akkor ébredtek csak rá, hogy mit vesztettek az édesanyában...
Nem volt, aki főzzön... Nem volt, aki mosson... Nem volt, aki foltot vessen, aki örömükben, bánatukban résztvegyen...
Árván, éhesen, szomorúan, rongyosan tengődött a két testvér, elanyátlanodott tanyácskáján...
Mit volt mit tenni?... Meg kellett nősülniök... Igen ám, de csak egyetlen tanyaházuk volt!... Egyetlen szobácskával, egyetlen konyhával, - ahol nem tért volna el a két asszony... Kénytelenek voltak hát a régi tanyaházzal szemben, attól nem távol, egy másik kis tanyaházat építeni...
Mikor elkészült a ház, lakható lett, - a két testvér megnősült... Mind a kettő asszonyt hozott a maga kis tanyájára...
A földön nem osztoztak meg... Együtt mívelték, túrták, - csak az eredmény lett feles...
És telt, mult az idő, - békében, munkában, - s a két testvér nem szünt meg egymást szeretni...
Egyszer ez történt:
Learatták, összegyüjtötték Isten áldását, aztán összehordták a gabonakévéket, - két egyformára rakott asztagba... Az egyiket az egyik, a másikat a másik testvér tanyácskája mellé rakva...
Nyugodalmas, csöndes, nyári éj volt... A hold bevilágította a tájat... A két tanyácskát, a két asztagot s a mozdulatlan, tornyos nyárfákat...
A két menyecske lepihent s a tücskök egyhangú zenéje mellett édesen aludta a boldogok álmát, - túladva a nap fáradalmán...
Csak a két testvér volt ébren... Üldögélve mindenik a maga házacskája küszöbén, - anélkül, hogy láthatták volna egymást, - belemerengve a csöndes éjszakába...
Vajon mire gondoltak?
Azok, akik a szabadban élnek; akik a természet szépségeit folyton látják; eredményes munkát az időjárástól várnak, - azok közelebb érzik magukat a jó Istenhez, mint mások... S az ő gondolataik csibéi nem merészkednek el távol, a gondviselés meleg szárnyától...
Egyszer az egyik testvér meghökkenik nyugalmas néztében...
Vajon mit láthat?...
Ahogy a saját asztagát nézi, majd a bátyjáét távol, úgy véli, - a távolság csalta meg a szemét - hogy az ő bátyja asztaga kisebb!...
Elszomorodik mélyen... Nyugtalanság a szívét megszállja... Hogyan történt, hogy megrövidült az ő bátyja?...
Föláll... Megyen az asztagához... Levesz két kévét... Fűzi a két karjára... Aztán viszi a bátyja asztagához...
Ahogy megyen, viszi a kévéket, - egyszer csak beleütközik egy másba...
Meghökken... Hátralép... A hold kibuvik a felhők közül s ő szájtátva látja, hogy aki szemben jött, az az ő bátyja s az is két gabona kévét hurcol, - mert ő is, mint az öccse, "úgy látta"!...
Néznek egymásra... Meredten... Majd lassan könnybelábbad a szeme mind a kettőnek, elbocsátják a kévéket - és átölelik egymást...
...A mese a mi jóbarátunk... A mesén át rózsásan látunk... Amit megtagadott az élet, a mesében - mind a miénk lett...
A mese igazságos legyen: a bajokhoz hozzá ne tegyen... A szomorúságból elvegyen, - az élet úgyis bajjal megyen...
Ne akarjon a húsba vágni... Féregként a lelkekbe rágni... Balzsama legyen e világnak, - ahol oly sokan árván járnak...
Mihály bácsi
mek.oszk.hu/03800/03878/index.phtml