NEM ÉN AKARTAM

Azoknak, akikre háborút hoztunk

Bocsássatok meg, nem ölni jöttem,

Ártatlanok vére rám nem tapad.

Engemet is épp így ver az Isten,

Úgy érzem, itt az ég is leszakad.

Hová mentek, hová menekültök…?

Erre minden kiégett, üszög.

Nem én gyújtottam fel a mezőkön

Az aratásra megérett kalászt.

Máshol érett a szennyes, vad ösztön,

Más viseli a rothadó koronát.

A levegő, a víz is átkozott,

Sötétbe bújt a Nap, leáldozott.

Szomorúan nézem a Don vizét,

Amint lassan, csendesen hömpölyög –

Korom – földek gránáttépte sebét -,

S aggastyán jön, életért könyörög.

És hallom a szörnyű vad ordítást:

Meg kell halnod, a te időd lejárt!

És meghalt itt, jaj, már minden élet!

Nem nyit ki a szív, nincs már szerelem.

Az Isten – napja itt már elkésett,

Kín, félelem táncol az idegen.

A gyalázat bélyege ül rajtam,

Bocsássatok meg, nem én akartam!

Nem én gyaláztalak meg asszony – népség

Állat módra – az én vérem tiszta.

Csonttá dermedt a sok fiatal szépség,

Fegyver dörrent – s hörgött az éjszaka.

Szívetekben égő rongy maradtam,

Nem én akartam, nem én akartam!

Nagy Bálint