Egy napon kenyeret mentünk venni,
tolókocsiba felvittük a boltba mert már nem tudott járni szegény.
Hogy levegőzőn,
és utolsó napjaiban lássa az utcát és az embereket.
Mind kicsik voltunk,mint kotló után a kis csirkék, úgy mentünk kézen fogva a beteg anyánk után.
Fel sem tudtuk fogni,hogy néhány hét múlva árvák leszünk,
nem lesz anyánk.
Nagyon szegényes rongyos öltözetben,
mert a kis fizetését szegény apám az orvosok zsebébe nyomta,hogy mentsék meg anyámat.
A magyar emberek furcsán néztek ránk az utcán
Azt mondták a haldokló beteg jó anyámnak,
aki tele volt morfium gyógyszerrel.
..Minek kellett neked ez a sok gyerek..
Nem akarok szüleim helyett nyilatkozni.
De nagyon furcsálltam ezt a kérdést egy értelmes magyar édesanyától.
Hiszen mi mind a heten élni akartunk,éppen úgy mint neki az öt gyereke.
És megköszönni az istennek, szüleinknek,hogy megszülettünk.
Nem tehettünk arról,hogy anyánk beteg lett.
Mi is boldog életről álmodoztunk,tanulásról,munkáról,szép házról pont olyanról álmodozunk mint mások.
