Abban az évben is sok fontos esemény történt a nagyvilágban. Többek között Elvis és Chaplin, meghalt, Niki Lauda másodszor lett a forma-1-es világbajnok, a Csepeli fémművek munkaversenyt hirdetett, és felavatták a Planetáriumot.
Na de történt még valami rendkívüli akkoriban, mégpedig egy kis Pest megyei községben, az akkor még, nem oly híres Mogyoródon.

November vége volt, s én még csak 9 hónapos ártatlan kis baba voltam ( anyám úgy hívott, Nanimanó ). A Dózsa György út 1-ben laktunk, Anyai nagyapámtól ”kapott” egy szoba, konyhás, takaros kis kertes házban. Abban az időben még sokan tartottak otthon haszon állatot, na de persze nem úgy ahogyan mi.
De kezdem inkább a történet elején.

Apám átment a szomszédos faluba, Fótra a sógorékhoz, a háztájon segédkezni. Karcsi akkoriban hozott haza két anyamalacot a TSZ-ből, hogy nála elljenek meg. Az első szülés még le is zajlott annak rendje s módja szerint, na de a második az sajnos nem. Az anya megvadult, és elkezdte széttépni a kicsinyeket. Ekkor apám nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor beugrott az ólba, a vérengzés közepette, és a hóna alá kapott egy rózsaszínű kis malackát, aztán még mielőtt rá vethette volna magát a vad koca, kiugrott az ólból. Csak ez az egy kicsi maradt meg a pusztításból. Ezek után, jó apám már nem tudott lemondani róla, ezért hazahozta, a három éves testvérkém nagy örömére, és a fáradt jó anyám kisebb bánatára. S mivel, azért azt sem mondhatta volna a TSZ-ben, hogy : - Hoppá, elnézést kérünk de elfelejtettük ezt a kismalacot odaadni, ezért már visszaút sem volt, így köztünk maradt és mindannyiunk akkori élete innentől lett igazán érdekes, de főleg anyámé.

Nem tudom, hogy mennyire köztudott a kismalacok viselkedése és élete, de bizonyosan más tudni, mint megélni azt.
Az biztos, hogy ha éhes, hangosabb bármely gyereknél, és legalább annyi törődést igényel. Anyám előbb adott neki enni a cumisüvegéből, mint nekem, és az is gyakran előfordult, hogy egyszerre etetett mindkettőnket. Az üvegeket csakhamar fel kellett címkézni, mert Apám gyakran összekeverte őket. Az egyiken az én nevem állt, a másikon pedig az övé,: COCA. Ha végre én nyugton voltam, akkor ő biztos, hogy nem, és ez fordítva is így volt. Anyám mondása ekkortájt születhetett,:- elb.szott egy család vagyunk.

Hát így teltek el a napok, hetek, hónapok. Ő köztünk élt szabadon és közben mindketten megtanultunk járni. Ki két lábon, s ki négy lábon. Rólam kiderült, hogy rosszul látok és az egyik lábam rövidebb, mint a másik, ezért szemüveget és kengyelt kellett viselnem róla pedig kiderült, hogy az égadta egy világon semmi baja sincsen, és vígan élte rózsaszín életét. Játszott a patakban, napozott a kiskutyákkal.
Na szóval, eljött a nyár, és elég nagyok voltunk már, mikor az egyik szép vasárnap délelőtt apám gondolt egyet és ellógott hazulról, hogy koccintson egyet cimboráival a közeli kocsmában.
Hát szóval addig is eléggé furcsa családnak tarthattak minket a faluba, na de ezt még fokozhatta az a látvány, ami a templomba vonulók elé tárult, amikor azt nézték, ahogy Apám a kocsma felé tart. Ugyanis mögötte, természetes méltósággal ballagott a hű malac, mert a kaput véletlen nyitva hagyta, s mivel a coca Apámra már nemigen hallgatott, s ő pedig igen szomjas volt, ezért inkább magával vitte, mintsem haza indult volna. Mivel igen jól ismerték őt a kocsmába, ezért be is engedték vele, sőt a csapos még meg is kérdezte, mit kér inni a malac?

Eltelt a nyár és az ősz is majdnem.
Most a sógorék jöttek át hozzánk, vendégségbe és segédkezni.
Nem volt mit tenni. A malackából 80 kilós süldő lett, és haszonállat révén sorsa megpecsételődött.
A négy éves Melindácska sírt, Anyám szomorkodott, Apám pedig elajándékozta az összes eleséget, amivé átváltoztatták őt, s így végül is senki se volt képes enni belőle, még egy falatot se.