GYALOGTESÓK WorldWalk
|
Üzenőfal
hétfő, 2012. március 26. 20:07
- Turisták a strandon
(Módosítva: hétfő, 2012. március 26. 20:15)
hétfő, 2012. március 26. 20:12
- Romok Anse Couleuvre-ben (Ánsz Kulevrö)
Valamikor a 17. századtól a 20. század elejéig mezőgazdasági termesztés és kisipari feldolgozás folyt Anse Couleuvre-ben. 1671-től 1940-ig termeltek cukornádat, kakaót és egyéb élelmiszer növényeket. Cukor finomítás, rum desztillálás, kávé és kakaó termesztés, illóolaj lepárlás, stb. Négy fém tartályban fermentálták a rumot. Összesen 20400 litert. A cukornád szirupot főzték és tisztították, és végül addig sűrítették amíg a barna kristályok ki nem csapódtak. 1878-ban leálltak a cukornád termesztéssel és feldolgozással. 1906-ban a kakaó ültetvényeket eladták Ashton Tardon-nak és Joseph Waddy-nek. Ők 40 év után újra cukornádat termesztettek, amiből rumot állítottak elő. Nehéz, szinte kritikus időszakokon mentek át, de így is a második világháborúig az ültetvények fennmaradtak. Ashton Tardon halála után az ültetvényeket visszaadták a természetnek, amely gyorsan vissza is foglalta a művelt területeket. 2004-ben a területet az állam megvásárolta az örökösöktől és természetvédelmi területté nyílvánította. A - Romok Anse Couleuvre-ben - fotó albumot itt nézheted meg : www.magyarvagyok.com/oldalak/GYALOGTESOK-WorldWalk/albumok/Romok-Anse-Couleuvre-ben-93 (Módosítva: hétfő, 2012. március 26. 20:15)
hétfő, 2012. március 26. 20:39
- Az északi dzsungeltúra (Le Précheur - Grand Riviere)
Tíz hónapja vagyunk már Martinique-on. Mindvégig tudtam, hogy az esőerdők és trópusi őserdők északon találhatók. A Pelée vulkán lábánál. Valahogy nem jutottunk el oda, annak ellenére, hogy a szigeten megtehető leghosszabb út nem éri el a száz kilométert. Vagy azért nem túráztunk mert nem volt munkánk és az evésen kívül minden luxusnak számított, vagy azért mert volt munkánk és a banános meló után már nem volt kedvünk túrázgatni. Így, Martinique-i tartózkodásunk utolsó két hetében került sor a dzsungel túrára. Fiatalkoromban valamiért nagyon vonzottak a trópusi tájak. Gyakorlatilag szerelmes voltam beléjük. Kár, hogy nem akkor kerülhettem ide. Most már hűvösebben fogadom a világ dolgait és az elmúlt négy év után már nehéz engem igazi meglepetésbe részesíteni. Mégis, a varázs visszatért egy rövidke időre. Közép amerikai gyalogolásunk alatt már teljesült a régi vágyam és ennek köszönhetően a trópusi esőerdő ismerős. Azonban ugyanúgy, ahogy otthon az akácosok, fenyvesek és bükkösök felébresztik bennem a gyerek kalandort, a trópusi esőerdőnek is sikerült újfent beszippantania engemet egy világba, ahol az ész megszakad és ősi, veszélyekkel és felfedezésekkel teli nosztalgikus érzések adják az alapérzést. Azonban a gyerek már csak rövid időre van jelen. Forgatom az agyamban, hogy mennyire összetett és bonyolult ez az erdő. Több ezer élőlény harcol a fennmaradásért. Mert muszáj nekik. Ez a természetük. Sőt ! A természetnek ez a normális. Ugyebár ez az ami megkülönböztet minket a többi élőlénytől. Ők küzdenek a létért. Az embernek ez nem fekszik. Valójában vakon magáravette a Darwini létért folyó küzdelmet, mint valami jószág. Az állatok az egységet anyagi síkon tökéletesen megvalósítják. Mind áldozatok. Az egyik fölfalja a másikat és az a nyerő, aki elhappolja a másik orra elől a finom falatokat. Az ember más. Nem is tudja magát hová helyezni. Állandóan az állatvilághoz kapcsolódna és a saját létét azzal igazolná. Állandó bukta, hacsak nem arra használjuk, hogy igazoljuk vele amikor egy másik embertársunkat elgáncsoljuk azért, hogy a konc a miénk lehessen. Ilyenkor lehet védekezni: -" Na de kérem ! A majmok és a patkányok is így csinálják ! Ilyen a túlélési ösztön ! Látják, néha ravasznak, álnoknak, erőszakosnak, kétszínűnek, hazugnak, csalónak és lopónak kell lennünk ! Különben miből lenne meg a második autó, vagy az úszómedence???". Mi is jelenleg küzdőtéren vagyunk. Lealjasodtunk. Egymásnak esünk, mint az állatok. Nézem és hallgatom a sötét erdőt. Nehéz éltető cseppek kondenzálódnak a vadbanán, szinte feketezöld színű levelén. Száz fajta növényke csüng egy óriási fa törzsén. Mint valami nagy öreg erdei anya, aki magán cipeli és védi az erdő gyengébb nemzetségeit. Sok ezer növény és állatfajta. Ha most nekiesnék a motorfűrésszel és elkezdeném a talajig lezúzni az egészet, úgy érezném magam mint egy szörny, amelyik gátlástalanul valamiféle "multikollektív genocídiumot" hajt végre. Valójában tényleg rémtett egy ilyen sokszínű erdő kiirtása. Ha szükség van és nincs más, akkor érthető. Valamiért mégis mindenki tudja, hogy nincs szükség ezeknek az erdőknek a kiirtására, ráadásul az egész művelet olyan, mint amikor magunk alatt vágjuk a fát. Az oxigénre szükségünk van. Nem tudom jelenleg mire kellenek a felszabadított területek. Egyesek szerint főleg szarvasmarha tenyésztésre. Vannak országok, ahol az ember az egyórás (átlag) keresetéből több kiló marhahúst vehet. Van ahol olcsóbb, mint a zöldségek. Vannak tudósok, akik már évek óta óbégatnak, hogy termesszünk ezeken a felszabadított területeken és ne tenyésszünk. A növények messze hasznosabbak, ha élelemről van szó és különben is a növényekből sokkal többet fogyasztunk (kellene), mint a húsból. Tehát a hús nyugodtan lehetne drágább és a kenyér olcsóbb (a szegény országokban is először a kenyeret kell biztosítani). Maga a faanyag ami a kiirtott erdőkből jön, sokszor csak melléktermék és eltüzelik. A jobb minőségű fákból faipari termékek készülnek. A papírtól a faházig sok minden. Itt jön a képbe a bambusz. Valahol egyszer kezembe került egy könyv a bambusz hasznosításáról. Mint kiderült a bambusz egy igazi áldás. Nagyon gyorsan nő. A trópusokon kevesebb mint egy év alatt eléri a maximális méretét és utána már csak szilárdul. Néhány éves bambuszszárakból szinte bármi készíthető, ami fából is készíthető. A papírtól a faházakig. Állandóan újranő, tehát megújuló nyersanyag. Az sem mellékes, hogy közben nagyon sok széndioxidot köt meg. Tisztítja a levegőt. Magyarországon is megélnek az óriásbambuszok, de úgy tudom, hogy igazán vastag, 10 cm átmérő fölötti szárakat csak egy "Vivax" nevű fajta hajlandó növeszteni. Nálunk inkább dísznövény. Délelőtt kezdtük meg az észak Martinique-i dzsungel átgyalogolását és éjszaka jutottunk ki belőle. 12 kilométer. Nem csak a sok bámészkodás és fotózás, de a nehéz, sokszor gyökerekkel, folyókkal és sziklákkal tarkított ösvény is hozzájárult a sebesség csökkentéséhez. A legvégén a sötétben vigyázni kellett az úton kúszó óriáscsigákra. Hullafáradtan érkeztünk meg Grand-Riviere-be. Megérte. Nagyon megérte. - Az északi dzsungeltúra (Le Précheur - Grand Riviere) - fotó albumot itt nézheted meg : www.magyarvagyok.com/oldalak/GYALOGTESOK-WorldWalk/albumok/Az-eszaki-dzsungeltura-Le-Precheur-Grand-94 
hétfő, 2012. március 26. 21:02
- Monte Pelée - A kihűlt gyilkos vulkán (Grand Riviere - Mourne Rouge)
Tanulmányozom a térképet. Egy hegygerincen kellene felmászni a vulkán csúcsáig. Öcsém mondja, hogy neki gyanús az emelkedés exponenciális képe. Szóval az út utolsó harmadában kell 800 métert felfelé megtenni. Az egész túraútvonal 9-10 kilométeres és a tengerpartról (Grand Riviere) kell feljutni 1400 méter magasra. Belegondoltam. Jajj, lehet, hogy megint meg leszünk kínozva. Az egyik itteni barátunk Simon, aki tapasztalt túrázó, csak a fejét csavargatta és finoman, de utalt arra, hogy a vulkánmászás nem a leglazább túra. Számítsunk rá, hogy sokszor kell majd a kezeinket is használni. A vulkán szétrobbant kúpmaradványai sosem látszódnak a sűrű felhőzettől. Néha látni, ahogy a felhők őrült kavargásban vannak odafönt. Tehát, hideg, eső és szél. Erre számíthatunk, plusz az algától és mohától síkos sziklák meredek mászása. Harminc kilóval a hátunkon. Nem tűnt túl bíztatónak, de Simon szerint meg fogunk birkózni vele. Az út első kilométerei művelt területeken vezettek keresztül. A sűrű cukornádasok Kolumbiát juttatták eszünkbe. Ott napokig róttuk a kilométereket a cukornádasok között. Az ösvény enyhén, de állandóan felfelé tartott. Amikor elértük az esőerdőket (köd vagy felhő erdőknek nevezik őket az állandó kondenzálódott víz jelenléte miatt) már egyértelműen hegyet másztunk és a kezünkkel is már néha-néha nyomni kellett a térdünket, a könnyebb haladás érdekében. A felhőerdőket már Costa Rica-ban is megcsodálhattuk. Kellemesen hűsek, és minden zöld bennük a rengeteg mohától, broméliától és a páfrányoktól, melyeken állandóan ott csillognak lustán a harmatcseppek. Nem haladtunk túl gyorsan. Sűrűn pihentünk. Ahogy emelkedett a tengeszint feletti magasságunk, mind hűvösebb lett és a növények néhol nem látszottak ki a sok moha alól. A hidegtől törpén növő és a széltől eldeformált kis fákon, méteres broméliák gyűjtik kelyheikbe a vízcseppekké kristályosodott ködöt. Már látjuk felettünk a sűrű fehér falat. Nemsokára belépünk a felhőkbe. A homogén fehér plafon alatt a nyirkos mezőn egy idősebb túrázó pár pihent. Látszott rajtuk, hogy nem erre számítottak. Néhány szót váltottunk velük és megkérdeztük, hogy nehéz volt e a sétájuk? A férfi a széllel kapcsolatban méltatlankodott és a kötelekkel biztosított sziklamászást sem találták túl könnyűnek. Tőlük elbúcsúzva, beléptünk a felhőkbe. A szél felerősödött. Alig láttunk el 20 méterre. A növényzet, amely alacsonyan, de sűrűn borította a hegyoldalt, nagyon idegenné vált. Vöröses-zöldes színeivel és furcsa, torzultan zömök formáival, egy idegen bolygó benyomását keltették. Az út fokozatosan meredekebb lett. Eső nem esett, de az erős szélnek és a sűrű ködnek köszönhetően mindenünk vizes lett. Táskáinkat a még új, vízálló szütyőkkel megvédtük. Azonban a ruházatunk lassan átázott. Egy idő után már rendesen fáztunk volna. Nem fáztunk, hála a durva, nagy sziklákkal tűzdelt meredek útnak. Ha a ködös, szitáló levegő nem áztatta volna át a ruhánkat, akkor is már rég vizes lenne a csatakokban ömlő izzadságtól. Valamiért állandóan azt gondoltuk, hogy mindjárt vége, most már közel vagyunk. Hosszú órákig gondoltuk ezt. Közben elértük a nyálkás csúszós sziklákat. A sziklákhoz erősített kötelek segítségével kellett feljebb jutni. Öcsém megjegyezte, hogy ez valójában nem is annyira vicces és elég egy rossz mozdulat, aztán lehet pattogni a köveken lefele. A nagy nyögések között én is eleresztettem néhány szalonképtelen megjegyzést és közben arra gondoltam, hogy most már tuti százegy százalék, hogy valahol itt van az a rohadt csúcs. További egy-két óra meredek, négykézlábas hegymászás után elértük a túraútvonal legkritikusabb pontját. A hegygerinc itt volt a legvékonyabb. Itt csatlakozott a gerincen végig futó út a vulkán megmaradt kúpjához. A szél olyan erővel tombolt, hogy leakarta tépni a hátizsákot a hátunkról. Az úttól jobbra két lépésre feneketlen szakadék tátongott, és balról két lépésre egy ugyanolyan ködbevesző mélység volt. Egy kicsit megrogyva, az ujjam hegyeivel a talajra támaszkodva álltam, illetve imbolyogtam az orkán erejű szélben. Már csak azért is, bátran lenéztem mindkét szakadékba, és közben arra gondoltam, nagy szerencse, hogy ez a szűk hegygerinc nem keskenyebb egy kicsit, mert akkor biztos idegyökereznék félelmemben, és jöhetnének értem helikopterrel. Így is erősen fennállt a gatyabarnulás veszélye. Párszáz méter után fellélegezhettünk, hogy végre! Megcsináltuk! Csodálhattuk a Monte Pelée vulkán csúcsát. Kilátás az nem volt a ködben, de a furcsa növénytakaró, a suhanó ködfoltok, a Martinique-on megszokott környezettől merőben eltérő világ, álomszerű hipnózisban tartott egy ideig minket. 1902 Május nyolcadikán a Monte Pelée felrobbant és a fővárost Saint Pierre-t letörölte a föld felszínéről. Kb. 30.000 ember halt meg. Azóta csendben van. Kialudt. A forró füst, sár és láva helyett, a hideg ködös szél és az ezt elviselő flóra és fauna fogadja itt a látogatót. A vulkán lerobbant oldalán egy nagy mező terül el. Itt található az első elhagyatott, használaton kívüli menedékház. Pihentünk egy ideig, majd megindultunk a hegyről lefelé Morne Rogue irányába. Néhány kilométeren át kellemetlenebb volt a helyzet, mint felfelé, mert a nagy súllyal a hátunkon és a csúszós sziklákkal a talpunk alatt csak nagyon lassan haladhattunk. Olyan volt az egész, mint egy lassított film. A lendület hiánya miatt, ez felért egy izmolással, azaz testépítés gyakorlattal. Közben eleredt az eső is. Volt nálunk egy vízálló ponyva. Bekuporodtunk alá és elfogyasztottuk a maradék darálthús konzervet. Az utolsó kilométereket már csendes kínlódásban és sűrű nyögések közt tettük meg, a következő menedékházig. Már esteledett, mire elértük. A menedékházba épített kis vendéglő éppen zárta a kapuit. Szerencsések voltunk, mert az utolsó pillanatban még elértük a vendéglőst. Vettünk két-két üveg sörgyógyszert, hogy a sajgó izmaink és izületeink kicsit lenyugodjanak. A sátrakat a menedékház udvarában állítottuk fel. Nagyon jól aludtunk. Másnap már fütyörészve battyogtunk le Morne Rogue-ba. Végig enyhén lejtő betonúton. Ó igen. Monte Pelée - A kihűlt gyilkos vulkán - fotó albumot itt nézheted meg : www.magyarvagyok.com/oldalak/GYALOGTESOK-WorldWalk/albumok/Monte-Pelee-A-kihult-gyilkos-vulkan-95 
hétfő, 2012. március 26. 21:17
- A páfrányfák ködös birodalma (Morne Rouge - Fort de France)
Morne Rogue-ból egy út vezet Fort de France-ba. Ezt az utat még nem láttuk, de a hegyeket, melyeken átkacskaringózik, már igen. A fővárosból körülnézve könnyen megtalálhatók, ugyanis magasak és többször vannak felhőkbe burkolva, mint nem. Többen mondták, hogy ott dzsungelek vannak. Nem voltunk benne biztosak, hogy valójában mi lehet ott, de abban biztosak voltunk, hogy ott nem múlik el egyetlen nap sem úgy, hogy ne essen az eső. Nem akarom a végletekig csűrni-csavarni ezt az eső dolgot, de akinek már sikerült véresen ragyásra taposnia az elázott lábait, bizony mondom, komolyan meg hányja-veti az eső témát, mielőtt nekivág a menetnek. Már nagyban tapostuk a kilométereket Fort de France felé, amikor eszembe jutott, hogy tegnap a térképet szemlélve, csak az utat láttam. Kérdem öcsémet, hogy ő tud e valamilyen településről az elkövetkező 30 kilométerben. Településről nem tudott, de valahol 10-15 kilométer múlva az úttól nem túl távol, lesz egy diliház, azaz valami kórház-intézet, ahová azokat viszik, akik, már elnézést, de nincsenek teljesen odahaza. Ott biztosan tudunk valami ételt szerezni. Utólag kiderült, hogy egy félkilós virslis-lencsés konzerv is van nálunk. Az elmúlt két hét olyan volt, mint a hullámvasút. Vaculin-tól Le Precheur-ig melegítettünk, aztán megtettük a már nehezebb Le Precheur- Grand Riviere túrát, majd bevállaltuk a Monte Pelée megmászását. Levezetőnek számított ez az utolsó Martinique-i lépdelés. Igaz, volt egy kisebb két-három kilométeres emelkedés, de főleg a partok felé ereszkedtünk lefele. A relatív könnyű szintkülönbséget kicsit kompenzálta a 30 kilométeres táv. Őszintén. Estefelé úgy lépkedtünk be Fort de France-ba mint valami görnyedt reszkető vén kacsák. Az idegi alapon betegeskedők kórházába nem mentünk be. Igen vonzónak találtuk az őserdőben elhelyezkedő gőzgép punk-os hangulatú, koszos-rozsdás gyárépületre emlékeztető kórházat. Az ember önkéntelenül is géppuskás őrökre és beteg kísérletekre gondol. Tehát a diliházat inkább kihagytuk. Megjegyzem láttuk, amikor kikísérik őket a városba, sétálni. Az épületek a valóságban a Francia nívónak megfelelő ellátást rejtenek és a szerencsétlenek hálásak lehetnek, hogy itt Martinique-on kezelik őket. Ez a harminc kilométer valójában az erdőkről szól. Az állandó nedvesség és pára maximálisan élővé teszi a környezetet. A páfrányfák itt a főnövényzethez tartoznak. A broméliák sokszor hordó nagyságúak. Csak ámultunk és bámultunk. Néhány pillanatra elfelejtettem a bal lábamat is. Még a vulkánmászásnál seb keletkezett a talpamon és a jobb nagylábamujján a köröm is mindenáron be akar nőni. Azóta a hidrogénperoxid és szárítás már begyógyította. Amikor megérkeztünk Fort de France szélébe, rájöttünk, hogy már jártunk itt. Martinique-i tartózkodásunk első heteibe egy kis rasztafari társaság felajánlott egy helyet a hegyekben az alváshoz. Egy öreggel voltunk együtt, aki régebben gerillaharcos volt. No, ez az öreg bevágott egy üveg rumot és rászívott egy kis kendert. Meg is bolondult. Elővette az ószövetséget, rongyokat tekert a testére és elkezdett imádkozni. Először csak hangosan. Aztán már könnyező szemekkel ordított torkaszakadtából. Még akkor is fokozta a félelmetes előadást, amikor mi azt hittük, hogy azt már nem lehet. Amikor "-Óóóó! Ábrahááám !" üvöltésekkel elkezdte a fejét a falba verni, és egy láthatatlan géppuskával a kezében először bukfenceket vetve, majd teljes erőből a csempézett talajra hasast ugorva belekezdett a ratatatába, mi egy kicsit hátrább húzódtunk...és szereztünk egy dorongot. Szerencsére idővel bealudt. Másnap szóltunk, a különben nagyon kedves társaságnak, hogy az öreg az totál kész van és legközelebb eszükbe ne jusson valami idegeneknek ajánlani a házát. Mi is majdnem leütöttük és megkötöztük. Fort de France-ba érve megkerestük azt a tengerpart menti helyet, ahol az első Martinique-i napjainkban sátoroztunk. Közvetlenül valami gettó mellett van. Többször mondták, hogy ott veszélyes. Ez nem igaz. Tegnapelőtt beszélgettünk egy helyivel. Mondta, hogy már láttak minket errefele. Nem zavarnak minket a sátorozásban, mert a többség szerint bizonyára őrültek vagyunk. Megszokták már, hogy nem nagyon látnak turistát a környékükön. "Tudjátok a többség szerint, valami bolondok vagytok, ráadásul valami kevésbé ismert országból. Az biztos, hogy nem féltek. Tehát inkább békén hagynak benneteket", mondta a lazaságtól majdnem összecsukló barátunk. Maradunk is. Amíg nincs meg a repjegy. Még néhány nap, azután irány Francia Guyana ! A páfrányfák ködös birodalma - fotó albumot itt nézheted meg : www.magyarvagyok.com/oldalak/GYALOGTESOK-WorldWalk/albumok/A-pafranyfak-kodos-birodalma-96 
hétfő, 2012. március 26. 21:19
- Megvannak a repjegyek
712 euróval szegényebbek lettünk, de más okosabb választásunk nem volt. Konkurencia nélkül az Air Caraibes elkérhet ennyit a Martinique-Francia Guyana távért. Egyrészt nem bánjuk, mert már régóta itt pangunk ezen a pöttöm szigeten és a bemelegítés után, a valódi folytatás azzal kezdődik, hogy belépünk Guyana földjére. Tehát tűkön ülünk és a kissé borsos ár ellenére is boldogok vagyunk, hogy végre folytathatjuk a néha már végtelennek tűnő hazagyalogolást. 
hétfő, 2012. március 26. 21:31
- A Martinique-i bemelegítő túra
Az útvonal : - Le Vauclin - Le Saint Esprit - Ducos - Fort de France - Saint Pierre - Le Précheur - Grand Riviére - Le Morne Rouge - Fort de France Táv: 137 kilométer 
hétfő, 2012. március 26. 21:43
- Az érmés automata mosoda
Általában kézzel mosunk. Keresünk egy nyilvános csapot és vagy ott helyben vagy kissé arrább húzódva szoktuk a ruháinkat mosni. Sosem az összeset egyszerre. Most úgy döntöttünk, hogy nagymosást csinálunk. Főleg a hálózsákok mosása az, ami kézzel akár egy napot is elvesz, ha a száradást is beleszámítjuk. A pénzérmés mosodákat Franciaországban is előszeretettel használtuk. Egyszerűek és olcsók. Itt Martinique-on ugyanolyanok ezek az automata mosodák, mint a franciáknál, azzal a különbséggel, hogy majdnem kétszer annyiba kerül a használatuk. Mindennel együtt kb. 25 eurónkba került a komplett mosás és szárítás. Most kibírtuk, de a továbbiakban továbbra is az ekonómikus útszéli kézimosást fogjuk preferálni.  |
