Zeneszöveg
Jöhet ido, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult idokben
fürkészni, mint a jövendoben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védobben minden magasságnál.
Csak nézelodöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, buv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petofit,
köréd varázskör teremtodik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktol egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Dühöngo folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezokön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepobbet
dörögnek majd a kérdezoknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Igy maradok meg hírvivonek
orzeni kincses temetoket.
Homlokon lohetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
1936
|
