Szép Ernő
Gyermekjáték

Mikor én kisfiú voltam,
kis lovon nem lovagoltam,
nem volt nékem ponnilovam,
ponnilovam,
ponnilovam,
pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,
kis biciklin se repültem,
nem volt fényes kerékpárom,
kerékpárom,
kerékpárom,
pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt nékem meséskönyvem,
nem volt csak iskolás könyvem,
pedig de jó otthon este,
otthon este,
otthon este,
lapozni ábrát keresve.

Sohase volt cifra kockám,
kis kastélyom meg tornyocskám,
kis hajóm meg kis vasútam,
kis vasútam,
kis vasútam,
én utazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,
sárgarézbül messzilátót,
sose vittek hippodromba,
hippodromba,
hippodromba,
jó, hogy lyukas volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,
elmúlt az én gyermekségem,
én már régen felserdültem,
felserdültem,
felserdültem,
a nagyok közé kerültem.

Én játékot már nem kérek,
a sok gondtól rá se érek,
de meghalok én is egyszer,
én is egyszer,
én is egyszer,
a menyországba megyek fel.

Kiállok majd a Tejútra,
arra visz az Isten útja,
az ujjamat majd felnyújtom,
majd felnyújtom,
majd felnyújtom,
ha elsétál a Tejúton.

Észre vesz az Isten engem,
Megszólalok a nagy csendben,
„Kérem, én még nem játszottam,
nem játszottam,
nem játszottam,
játszani szeretnék mostam.”

Megfogja majd a kezemet
angyalok közt maga vezet
szegény gyerek otthonába,
otthonába,
otthonába,
mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákóm,
sárgarézbül messzilátóm,
képeskönyvem, cifra kockám,
cifra kockám,
cifra kockám,
lesz kastélyom meg tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,
kis vasútam meg hajócskám,
élvezem majd minden reggel,
minden reggel,
minden reggel,
a többi szegény gyerekkel.

Hogyha kedvem abba telik,
ponnilovam megnyergelik,
kis biciklim előhozzák,
előhozzák,
előhozzák,
úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatban
szép pillangót fogok ottan,
ujjamon lesz arany pora,
arany pora,
arany pora,
le nem mosom róla soha.