Cuame felől bicegve jött az alkony,
Mint kék vitorlák álltak a hegyek
S ők ketten ültek lenn a sziklaparton
És bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
Ők csak nézték némán a kék vizet
S tógájukat fejükre húzták, melyre
Fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
Utolsó zöldje, vén lett és sivár
S midőn Baiae felett a pineáknak
Fejét az alkony egybefogta már,
S midőn a Cap Misenumról a május
Narancsszagot hozott a mirtuszokra -
Így szólt az egyik:
- Pontius Pilátus,
Emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
Bíborban jártál, liktorok kísértek
És rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
S míg homlokunkra szállt a nyár pora,
Zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
Mely halni gyáva és élni ostoba;
E rút népet, mely röhög a Cézáron,
És nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
De a keresztfán is vitatkozik,
E népet, mely semmit sem tud a szépről,
Mely ma elájul egy korbácsütéstől,
S egy kettőspontért holnap halni kész.

Aludni mentél. S én még aznap éjjel
Az utcákon bolyongtam szerteszét,
Mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
Hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
Kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
Hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
Bizonytalan világot szőtt a kétes
Falakra és egy meztelen leányra,
Ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
Illat s fejét unottan dobta hátra,
Mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
S nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
Félig lezárta s a lassú, parázna
Táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
Hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
S azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, mely durva volt és édes,
megrészegített míg a kormos mécses
Mellett ültem a néptömeg között,
És már nem kellett kérlelnem hiába,
Míg egy napon kifestve, meztelen,
A langyos judeai éjszakában
Az olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
Midőn a dombok közt kikelt a nap,
És ekkor néztem először a szemébe,
Mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

Ezentúl őt kisértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
Ahol a város fiatalja s véne
Zeneszó mellett itta rossz borát:
Aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
Között táncolt vörös megoldozott
Hajával, míg olajos barna testét
Kopasz írástudók pihegve lesték,
S mellbimbóját, min vöröslött a festék-
Míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
És én még nagyon sokáig és titokban
A kocsmákban töltöttem minden estét
S nyomát kutattam a sikátorokban,
Hirhedt házakban, börtönben, görög
Kerítőnők és leprások között,
De nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
És azt mesélték: egy ifjú zsidóval
Látták nemrégiben Cezáriában,
Egy megszállott, bolyongó lázadóval,
Ki házról házra járt többedmagával
És prédikált,
S kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
S akit az Olajfák hegyén, a kertek
Mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj Pilátus, emlékszel reája?

Pilátus,az emlékek közt keresve
Kezét hallgatva tette homlokára.
Aztán így szólt:
- "Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája."

Címkék: Faludy György, Técsy Sándor