Künn a Rikkantó-majorban beteg az öreg juhász. Rák van a nyelvében.

- Azt mondják, hamisan esküdött vele a vármegyén - jegyzé meg az öreg Izsépy.

- Babonaság, bolondság - felelte a doktor. - No, majd benézek hozzá útközben.

Megkezdték a whistet, és most már két asztal kártyázott egész a vacsora idejéig, mialatt a falubeli vendégek szétszéledtek, vacsorára csak a diákok maradtak ott, a pap, a doktor, a bényei tiszttartó meg a »kamerád«, a nyugalmazott Borhy őrnagy. A Szirmay-kisasszonyok megígérték, hogy vacsora után megint eljönnek, az öreg Izsépyt eleget marasztalták, de azt mondta, hogy ő is átjön vacsora után a leányaival, akik most nem voltak ott.

A vacsoránál a doktor is visszanyerte vidámságát. A pap szórakozott volt, és feltűnően kerülte az orvos tekintetét. Mariska Buttler mellett ült, és élénk részt vett a társalgásban, néha kenyérgolyócskákkal is meghajigálván a doktort, aki az orvosi praxis furcsaságairól beszélt.

- Az orvos valóságos Prügelknabe. Azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya, ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy megrémíti a beteget, és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna, ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el. Ejh, cudar egy pálya ez! Hálára ne számítson az ember.

- De a másvilágon, Medve bácsi, ott majd kipótolódik - vigasztalta a baronesz. - Ott felírják, amennyi szenvedést letörült.

- Hogy fölírják? No persze. Hiszen onnan bocsátják a szenvedéseket az önök hite szerint. Hát minek bocsátják? Talán a doktorok kedvéért? No nem is tudtam. De különben is lárifári. Ki tudja azt, van-e másvilág?

- Hát én hiszem - felelte Mariska, kitekintvén az ablakon a kéklő égbolt felé, mely tele volt csillagokkal.

A pap letette a kést és villát.

- Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy van - mondta pátosszal. - Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtől, és megszűnjön nyomtalanul, mint a kihűlt fazék párája. Lehetséges-e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bőségben él, és mosolyog rá az élet mindennemű örömeivel, lehetséges-e, mondom, hogy ne legyen egy felső elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek. Isten nem teremthette volna ilyen csonkán, ilyen logika nélkül az ő művét.

- Paperlapap! - ellenveté az orvos. - Ne beszéljen nekem ilyenekben a logikáról. A logika más. A logikához ne szóljanak a papok. A logika a gondolkozó fők istene. Ha van másvilág, és logika van benne, akkor ön például okvetlenül a pokolba jut.

- Én? - dadogta a plébános úr, elpirulva az orvos szúrós nézése alatt.

A diákok mosolyogtak. Dőry kacagott, a hasát fogta, a baronesz pedig ijedten sütötte le szemeit a tányérjára.

- Ön hát. Mert önnek, mint papnak, logice csak a rossz lelkek közt van helye, akiket megjavítson. Ergo a mennyországban, ahol csak jó lelkek vannak, egészen fölösleges a pap.

- Kutykuruty! - kiáltá közbe a báró. - Ennek az Ignácnak tulajdonképpen sok esze van.

A pap láthatólag lecsillapodott a magyarázatra. Az öreg Medvének a tréfáit tűrni kell. De az öreg megfogta már a csontot, és nem engedte, játszott vele, mint a kis kutya.

- De jól van, tegyük föl, hogy van másvilág. Ezzel most már az a kérdés ugrik ki, hogy: milyen? Némely népek azt hiszik, hogy lélekvándorlás van. No hát ez semmi. Ez az a bizonyos »van, de nincs«. Mert ha lélekvándorlás van, mit árt az most annak a kappannak, aki az udvaron szaladgál, hogy ő azelőtt molnármester volt, és mert sok lisztet lopott életében, lelke egy kappanba bellebbeztetett. Bánja is ő, ha nem tud róla.

- De hátha tud róla, és bánkódik? - szólt közbe Borhy őrnagy.

- De nem tud. Hogy tudna? Hisz ha van lélekvándorlás, és a kappan lelke tudná, kiben volt, akkor az ön lelke is tudná, kedves őrnagyom, hogy kiben lakott azelőtt.

- Hm. Ez valószínű.

- Nos, tehát a lélekvándorlásos másvilág nem ér semmit a bűnök büntetése és az erények jutalmazása szempontjából. Nézzük most már a többi másvilágot. Az egyik, amit a törökök hisznek, az árnyékos tubafával a hurik között, a másik, amit a hinduk hisznek, a harmadik a miénk a paradicsommal, a pokollal. A katolikusok még hozzáveszik ehhez a purgatóriumot is.

- Igen helyesen - bizonyítja Dőry.

- Helyesen? És miért? - vágott közbe az orvos, aki mindig bosszankodott, ha félbeszakították.

- No tudod, mert a purgatórium egyenesen az olyan magamforma kvalitásnak van csinálva. Az ember kiérzi az effélét. Én nem vagyok elbizakodva, tudom, hogy a paradicsomba nincs kilátásom, a pokolba pedig mégsem szeretnék jutni. De a purgatóriumba talán becsászkálok. Az olyan lelki mosókonyha lehet, de nekem az is jó átmenetnek, hogy onnan majd az elhalt rokonaim beprotezsáljanak valahogy a mennyekbe. Huszár hadnagy koromban is gyakran kezdtem a konyhában a Náninál, hogy aztán bejussak a szalonba a Malvi... Mariska, eredj a másik szobába!

Mariska gyerekkora óta megszokta, mint a drótbaba, ha a rugót megnyomják, az első szóra futott a szomszéd benyílóba. Úgy eltűnt, sokszor észre sem vette a társaság, ha csak a szoknyasuhogásról nem.

- Pozsonyban feküdtünk akkor, fiatal voltam, nagy kutya voltam és majdnem olyan csinos gyerek, aminőnek az öreg Izsépy képzeli magát gárdista korából. Lakott a szomszéd házban egy gyönyörű özvegyasszony, és volt annak egy fitos orrú, elég takaros szobalánya... de jó lesz, tisztelendő úr, ha maga is elmenekül a szomszéd szobába... hanem lélekre aztán - tette hozzá a szokásos tréfáját -, ne tegye a fülét a kulcslyukra.

A pap is szót fogadott, valódi erkölcsi undorral az arcán távozott a kisasszony után.

Az orvos gúnyosan mosolygott, kivette zsebéből gyöngyhüvelyes fogpiszkálóját (valami úri dáma honoráriuma lehetett), s mialatt a fogát piszkálta - különben is elégedetlen lévén, hogy a disputájában megzavarta a báró, úgy foghegyről odaszólt neki:

- Jobb volna bizony, barátja a tiszták elválasztásának a férgesektől, ha te tennéd oda a füledet arra a kulcslyukra!

A báró hallotta a szavakat, de nem mérlegelte. A szenvedélyes elbeszélő olyan, mint a katona az ütközet hevében, nem is veszi észre, hogy kartács érte.

Elmondta nyugodtan a pajkos élményt, s mire a végére jutott, már kiment eszéből a doktor megjegyzése. Ennek egy pendant-ja persze rögtön eszébe jutott Borhynak. A kamerád a soktemplomú Mailandban töltötte az ifjúkorát a signorinák közt. Ahol Boccaccio annyi színes kalandon ment keresztül, ott neki is akadt. Aztán a diákok is tudtak valamit Sárospatakról. Ott cirkulálnak csak garmadával a bohókás történetek. A szuplikáló legátus diákok az ország minden részéből összehordják a pénzt és az anekdotákat. A pénzt a kollégiumnak, az anekdoták megmaradnak a diákoknak.

- No, de most már hívjuk be a száműzötteket. A rosszból is megárt a sok. És a Medve is morog már, hogy nem hagytuk disputálni a pappal. Folytasd, Náci!

A férfiak közti társalgások valóságosan kockákba váltakoztak, mint az ostáblák. Egy fehér kocka, ez volt a vallás, aztán jött egy fekete kocka, ez volt a sikamlósság, utána megint fehér és megint fekete és mindig ez a bizonyos két kocka. A pécsi püspök tizenhét esztendeig hordott állítólag egy Mária Terézia-tallért a mellényzsebében, hogy egy koldusnak adja, ha férfitársaságban egy óráig nem hall sikamlós mondást. Végre, nem mondja a krónika, milyen mamlaszok közt ebédelt tizenhét év múlva, hogy mégis kiadhatta. S még gazdagabb bánya volt a vallás.

A kálvinista gúnyolta a pápistát, a pápista a vastagnyakú kálomistát, a lutheránust csúfolták mind a ketten. De ami egy félszázad előtt még kegyetlen társadalmi hadjárat volt, az most már csak kedves kötekedéssé olvadt a fehér asztalnál. A lutheránusok tulajdonságai tizenhárom pontozatokban voltak összegyűjtve jó humorral. A lutheránus sárgarépát hord a dohányzacskójában, a fürhéces kocsira bal lábbal lép fel, a pipaszárat este, mikor rágyújt az ágyában, a feleségén keresztül lógatja le stb. Most már nem szedték el egymás harangjait, csak csúfolták, mindeniket külön hangfestéssel. A kálvinista nagyharang azt búgta vastagon, durván: »Ördög adta teremtette«, a katolikusoké ezt csilingeli: »Jézus Mária - Jézus Mária«, a lutheránus harang pedig a következő mondatot veri ki: »se ide - se oda, se ide - se oda.« Az akkori pihent elmék az ilyeneken köszörülődtek. De nem is csoda. Hiszen nem voltak lapok, melyek minden huszonnégy órában szerteszét szállítják az országba a beszélgetési matériát. Politikai események hiszen akkor is voltak, azaz hogy éppen akkor voltak a legnagyobbak, de azokból csak a világrázó csattanások jutottak a közönséges ember füléhez, nem úgy, mint most, az összes részletek. Napóleon úgy rúgott fel egypár apró trónt, hogy annak híre se jutott el Olaszröszkére. Könnyű keze volt - mintha csak egy mogyorót roppantana össze s nem egy koronát. Egy kis hercegségbe érkezett, ki sem húzta a kardját, hanem csak a ceruzáját, és ráírta egy kis papirosra. »Itt a Braganza-ház ma megszűnt uralkodni.« S ezzel a Braganza-ház örökre el volt fújva a világból. De mit ért az az olaszröszkeieknek? Mit tudtak ők arról? Annak a ceruzának a percegése nem hallatszott el odáig.

Azért jó ez a két nagy téma, melynek emlőin örök idők óta él az emberiség. A politika újabban betolakodott jövevény.

A doktor új attakot intézett a pap ellen, s ha tűzbe jött, vastag kövér nyaka megdagadt, vörös lett, mint a tégla, apró fekete szemei pedig szikrát hánytak.

- Itt van a Brahma-vallás, a Buddha-vallás, a különböző perzsa vallások. Hát melyik ezekből az igaz? És ezeknek a mítoszaik mind másformák a mennyországról. Annyiféle mennyország van tehát legalábbis, mint ahány falu Magyarországban. Hát melyik faluban leszünk, hé?

- A miénkben - felelte nyugodtan a pap -, amelyet a keresztény vallás ígér.

- És hol van ennek az országnak a mappája?

Haragosan ütött az asztalra.

- Nono. Ne tüzelj, te vén voltaire-iánus - csitítá Dőry.

- A szentírásból megismerhető - védekezett a pap.

- Hagyja el, kérem, azt a szentírást, azt a papok komponálták. Hogy nem komponálták a papok? Hát ki? Okos ember semmi esetre se. Mert ott van mindjárt az elején, hogy az Isten első napon teremté a mennyet és földet, ekképpen szólván: »Legyen világosság!« És lett világosság, teszi hozzá a biblia. Hát jól van, de tovább valamivel azt mondja a biblia: »Negyednapon teremté Isten a holdat, napot és a csillagokat«, és most lesz már homályos a dolog. Hogyan lehetett tehát világosság mindjárt az első napon, ha az Isten csak negyednapon teremté a csillagokat, a napot és a holdat? Nos? Vagy talán valamely más világító mesterség volt három napig? Jó, megengedem. De hova lett? Mi történt vele? Adják nekem elő!

- Ej, ej, Ignác! Nono, Ignác. Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a papok sinkófálták el azt az izét... azt, ami világított.

- No persze. Semmit se akartam mondani. Én egyszerűen viaskodom, egy fustély van a kezemben, a logika, és azzal ütök.

De voltaképpen nem a logika volt a kezében, hanem egy üres pohár, amiből szórakozottságában egy hajtásra itta ki a bort, s amit addig veregetett az asztalhoz, míg egyszer csak levált a talpkarimája, és csörömpölve hullt le a padozatra.

Most már a hallgatag tiszttartó, Borhy Mihály is fölvette a szót.