Videók
Videó ListákMagyar videók
Nemzetközi videók
|
Kodály Zoltán: Evening song - Esti dalEz a videó a Komolyzene magyar kategóriába van besorolva. Videó megjegyzések |
|||||||
Videók
Videó ListákMagyar videók
Nemzetközi videók
|
Kodály Zoltán: Evening song - Esti dalEz a videó a Komolyzene magyar kategóriába van besorolva. Videó megjegyzések |
|||||||
„Nálunk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár, romba dőlt, ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a kincs értékesebb felét: a lélek ősi bútorzatát” – írja Kodály Zoltán.
1905 - Az első népdalgyűjtő út
Kodály Zoltán 1905-ben a nyári szünidő alatt felkereste Galántán régi ismerőseit, szülei volt cselédeit, azokat, akiktől már gyermekkorában hallott néhány Mátyusföldi népdalt. Hátrahagyott írásaiban erre így emlékszik:
„Először azt a vidéket jártam be, ahol felnőttem. Egy Taksony vezér nevét őrző faluban élt az a Rozi nevű cselédlány, akinek sok dalára emlékszem.”
„A Galántai állomáson kiszállva – írja visszaemlékezéseiben a Mester - szilárdan ott látom régi helyén a jegyszedő-kapus Elek bácsit, kissé megderesedett, de 9 éve nem változott. Ő ismerte mind a régi lányokat, jórészt falubeliek voltak, megkérdeztem, ki hol él közülük. Meglátogattam Zsilliéket, a váltóőr két fia velem járt iskolába, lányuk öcsém tejtestvére volt, az erős Zsilliné szoptatta, míg anyánk betegeskedett.”
Galántáról útbaigazítás alapján továbbindult, Alsószelibe, Felsőszelibe, majd Deákiban, Pereden, Farkasdon, Negyeden gyűjtött. 1905. Augusztus 13-án Nádszegről küldött levelében írta:
„Én úgy iszom és kurjongatok, mint a falusi legények: van is elég eddig dalom már 100-on felül. A nyelvem is visszaszokott a csallóközi beszédbe, amit, hej de megrongált az a szerencsétlen városi idióma.”
„Nem remélve, hogy valaki pénzt ad, elindultam a magam pénzén. Egész vagyonom vagy 50 korona volt, amit óraadással szereztem. Akkoriban sokan tanultak nálam összhangzattant, 4-5 koronát fizettek, mert híre járt, hogy tanítványaim feltűnést keltenek a magánvizsgákon. Merre menjek? Vissza, ahonnan jöttem, felidézni a gyermekkori elhomályosult emlékeket. 5 év egyetemi és zeneakadémiai tanulás után elindultam az egyszerű parasztok közé, tőlük tanulni, amire sem az egyetem, sem a zeneakadémia nem tanított… Másnap elindultam Taksonyba Rozit megkeresni, hogy újra halljam a dalokat, amikkel 15 éve altatott. Ráncos kis özvegy lett a hajdan körülrajongott szép leányból, s nem igen akart emlékezni semmire. Valamit mégis felmelegített, egy-két előhívott fiatalabb rokona segítségével. Másnap Felső-Szeli: Lujza. Igen szomorú sors, ura elhagyta, nagy szegénységben. – itt a zsidó kocsmáros adott szállást. Egy szobában aludtunk, azaz virrasztottunk, mert búcsú volt, s a kocsmárost folyton felzavarták a legények borért. Pered: Ágnes. Zsigárd: nagy meglepetés ért. Kovács tanító úr közben Pestre került, de itt a szőlőhegyen vett egy házat és nyaralt. Mindenkit ösmert, nagy összejövetelt rendezett, késő éjjelig írtam a kocsmában… Deáki következett, Nádszeg stb. Mintegy 150 dalt gyűjtöttem 2 hét alatt. Mindig gyalog. Kis hátizsákkal, a legrosszabb táplálkozási és lakásviszonyok közt. De ez volt az elkerülhetetlen lecke, amit saját bőrén tanulhat csak meg mindenki. Minden fáradság ellenére frissebb volt ez az út 4 heti tengerparti nyaralásnál.”
„Mindent tőletek kaptam”
Kodály Zoltán édesapját, aki a Magyar Államvasutak tisztviselője volt, 1885-ben helyezték Galántára. Itt töltötte Kodály Zoltán gyermekkora legszebb hét esztendejét, itt járt elemi iskolába is. Kecskemétről, ahol született, valamint Szobról, édesapja előző állomáshelyéről, semmi emléke sem maradt. Galántához viszont erős szálak fűzték. Erre a tájra vezetett első népdalgyűjtő útja, ennek a vidéknek a táncait örökítette meg világhírű zenekari művében, a Galántai táncokban, itteni iskolás pajtásaira gondolva írta kis kétszólamú énekeit, a biciniumokat.
A gyermek Kodályra Galántán nemcsak az otthoni kamaramuzsikálás volt nagy hatással, hanem a falu romlatlan ősi éneke is. A Galántai népiskolában mezítlábas pajtásaitól s a családnál szolgáló cselédektől sok szép népdalt hallott. Amikor 1943 májusában a Galántai községházán díszpolgárrá avatták Kodály Zoltánt, a következő szavakkal köszönte meg az erről szóló díszes oklevelet:
Nekem, mint mától fogva e község polgárának, nemcsak kötelességeim, de jogaim is vannak itt. Jogom van kérni, javasolni, sőt megkövetni is, hogy községünk elöljárósága ezentúl az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben tekintse feladatának a magyar művelődés szolgálatát. Köszönöm a megtisztelő díszpolgárságot, de kézzelfogható, maradandó intézkedésekre is szükség van, nemcsak ünneplésre. Az iskolákban meg kell javítani az énekoktatást. Képzett és függetlenített énektanítókat kell erre beállítani. De előbb azokat is meg kell taníttatni szakmájuk, a zene tudására és szeretetére. Követelje meg tőlük az elöljáróság, tanuljanak meg kottát olvasni, hogy a gyerekeket is megtaníthassák arra. Nincs már messze az az idő, amikor a hangjegyírás és olvasás képessége nem lesz többé csodabogár a falvakon. Már a holnapi, legelső hétköznapon valóságos lépéseket kell foganatosítani. Én megfogadom, hogy eleget teszek polgártársi kötelességemnek, és időnként ellenőrizni fogom Budapestről s fogadják el ezt tőlem segítségnek, hogy hogyan teljesíti az elöljáróság, a tanítóság közös kötelességeinket nemzetünk iránt.
Ezeket a szavakat Szőke Péter, a Hanza Szövetkezet lapjának szerkesztője jegyezte le gyorsírással, miként azt a beszédet is, melyet Kodály Zoltán intézett a kinti pódiumról az egész járásból egybegyűlt hatalmas közönséghez:
Eljöttem Galántára, tovatűnt gyermekkorom színhelyére, hogy részt vegyek egy szerénynek ígérkező, de kedves falusi dalos ünnepségen. És íme – mutatott körbe Kodály az ezernyi gyermekemberre -, úgy jártam, mint a bibliai Saul, aki elindult, hogy megkeresse elveszett szamarát és – egy országot talált helyette. Én is egy egész országot, egy egész birodalmat találtam itt Galántán. Ez a tenger éneklő fiú és leány a mi szebb és igazibb jövőnk, a mi magyarabb magyarságunk. A magyar lélek és kultúra záloga. Őértük vagyok itt, őértük emelem fel mindenütt és mindenkor gyenge hangomat. A ti hangotok és az én hangom egyazon hang. Daloljatok, daloljatok! De ne feledjétek el soha, hogy ez a mi közös „közös hangunk” kitől való! Kinek adjunk hálát, hogy százan, ezren, millióan együtt dalolhatjuk dalaink?
Rozi! Ágnes! Hol vagytok? És a többiek, a vágai, vízkeleti, taksonyi derék, dalos kedvű lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, merre vagytok? Eljöttem Galántára, hogy itt, mindenki előtt megköszönjem nektek, ti kedves, mosolygós-dolgos parasztlányok, örök, leróhatatlan hálára kötelező, múltba veszett első professzoraim, hogy tőletek tanulhattam meg a legelső magyar dallamot, hogy titőletek tanultam meg magyarul énekelni és magyarul hallani. Általatok tudtam meg, nemzetem legjavától, mi a magyar zene, s hogy van magyar zene.
Rozi! Ágnes! Talán még éltek is. Talán itt is vagytok valahol, ti, akiknek én egész pályámat és hírnevemet köszönhetem. Dalaitok örökké élni fognak. Dalaitokban örökké élni fogtok… Boldog volnék, ha most megszoríthatnám kezeteket és megmondhatnám nektek: én mindent titőletek kaptam. Ez hozott el engem Galántára. Ti hívtatok engem ide, ezer ifjú Rozi, ezer új Ágnes, a dalt folytató mai Mátyusföldi gyerekek, a régiek unokái.
Apám itt volt állomásfőnök Galántán. És jeles muzsikus volt. Két vonatérkezés között gyakran szólt a mi házunkban Haydn, Mozart, Beethoven kamarazenéje. Lehettem volna zeneszerző a klasszikus mesterektől tanulva is, s talán európai hírű akkor is, ha sose találkoztam volna Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló s élő szolgálóleányok nélkül, akiknek danája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tőlünk elidegenedett, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünk: az igazi klasszikus magyar zene világa.
Rozi, Ágnes, ezért, mindezért olyan kedves nekem még a nevetek is, és megindító számomra az emléketek, még a gondolat is, hogy én most itt közel vagyok hozzátok, ahhoz a helyhez, ahol egykor ti voltatok közel énhozzám.
1967 március elején galántaiakból álló delegáció utazott Budapestre, hogy meghívja a Mestert a Mátyusföldi városba. Akkor már kórházban feküdt. Felesége tolmácsolta a galántaiak kérését. Kodály Zoltán elfogadta a meghívást, de sajnos már nem jutott el gyermekkora legszebb hét esztendejének városába, március 6-án elragadta a halál.
Ma Kodályt mellőzi az" uj "világ. Talán, mert nagyon magyar....Azon a márc. 6.-án épp vizsgáztunk - soha nem felejtem el a döbbenetet. Akkor ott- azt hittük, megállt az idő, de nem igy volt: Shakespeare- vel mondva: Kizökkent az idő!....és azóta sem sikerült helyretolni azt.
Köszönöm szépen. Nagyon szeretem Kodály műveit. Valamikor gimnazista koromban énekkaros voltam és énekeltük a műveit. Puszillak Erzsi.
Köszönöm szépen, gyönyörű ! Hallgatni és énekelni egyaránt öröm.
Az előttem szólóhoz csatlakozom, kiemelve Kodály hatalmas szerepéd a népdalok gyűjtésében és lejegyzésében. De ne feledjük Bartókot és más szorgalmas gyűjtőket sem.
Hatalmas zeneszerzőink voltak, hálát adhatunk értük !