180 videó - 1866
Eric Alfred Leslie Satie (Honfleur, 1866. május 17. – Párizs, 1925. július 1.) francia zeneszerző és zongorista.
Egykori lakóháza Honfleurben ma múzeum
Eric Satie négyéves korában az alsó-normandiai Honfleur városkából Párizsba költözött a családjával, mert édesapja, Alfred Satie a fővárosban kapott fordítói állást. 1872-ben anyja, Jane Leslie Anton halála után öccsével, Conraddal visszaköltöztek Honfleurbe az apai nagyszülőkhöz. Eric ott kapta az első zeneórákat a helyi orgonistától. Miután 1878-ban nagyanyja elhunyt, öccsével ismét apjukhoz kerültek, aki kicsivel később feleségül vett egy zongoratanárnőt. Az 1880-as évek elejétől az apa szalonzenei művek kiadásából élt, amelyeket – többek közt – maga, illetve felesége írt.
1879-ben Satie-t felvették a párizsi Konzervatóriumba, de hamarosan tehetségtelenként könyvelték el a tanárai. Hazaküldése után két és fél évvel, 1885 végén vették vissza a Conservatoire-ba, de nem tudott a korábbinál kedvezőbb elbírálást elérni a tanárainál, így egy év múlva katonai szolgálatba szegődött. Ez nem tartott túl soká, néhány hét múlva némi csalással megszabadult a hadseregtől.
Chat noir, 1906
Nevét első szerzeményeitől, 1884-től Erikként használta. 1887-ben elköltözött otthonról, és kivett egy lakást a Montmartre-on. Itt kezdődött hosszan tartó barátsága a párizsi művészvilág olyan ismert alakjaival, mint Séphane Mallarmé vagy Paul Verlaine. Ekkortájt jelentek meg apja kiadásában az első szerzeményei. Gyorsan beilleszkedett a Le Chat Noir (a Fekete Macska) Café kabaré művészközösségébe, és megkezdte a Gymnopédies kiadását, amelyet hasonló jellegű művek (Ogives, Gnossiennes stb.) követtek. 1890-ben kisebb lakásba költözött, a rue Cortot N° 6 alá, és mind több időt töltött a Le Chat Noir-ban, ahol barátságot kötött Claude Debussyvel is. 1891-re mindketten a Sâr Joséphin Péladan vezette „A Templom és a Grál Katolikus Rózsakeresztes Rendje” tagjai. Satie a Rend hivatalos zeneszerzője és karnagya lett, aminek a „Salut Drapeau!”, „Le Fils des étoiles” és „Sonneries de la Rose+Croix” műveit köszönhetjük.
1892 közepére megszülettek a maga alkotta zeneszerzői módszertan első darabjai („Fête donnée par des Chevaliers Normands en l’Honneur d’une jeune Demoiselle”), kísérőzenét írt egy pikareszk, ezotérikus darabhoz (a két „Préludes du Nazaréen”), útjára bocsátotta az első álhírét (a „Le Bâtard de Tristan” című anti-wagneriánus, valószínűleg soha meg nem írt darabjának premierjéről). Szakított Péladannal, s az őszt már az Uspud projektben, a „keresztény balettben” kezdte, együttműködve Contamine de Latourral. A „Chat Noir” és a Miguel Utrillo-féle „Auberge du Clou” törzsközönségének biztatására egy promóciós kiadványt készített, amely egy új ezotérikus szekta szórólapjának tűnhet.
1893 elején Satie szerelmi kapcsolatba került Miguel Utrillo régi művészbarátjával, Suzanne Valadonnal, az egykori artistával, festőmodellel, később festőművésszel (1865–1938). Valadon nemsokára Satie mellé költözött a Rue Cortot-ra. A szerelmes bohém az első együtt töltött éjszaka után megkérte Valadon kezét. Szenvedélyes feljegyzéseket írt az ő kis „Biqui”-jéről, „lényének egészéről, gyönyörű szeméről, finom kezéről és pici lábairól”, de sosem házasodtak össze. Valadon megfestette Satie portréját, neki ajándékozta, majd fél év után lelépett, összetört szívet hagyva maga mögött. Kapcsolatuk idején írta Satie a „Danses Gothiques”-ot, egyfajta imádságként a lelki békéje visszanyeréséért. Úgy tűnik, Valadon volt a művész egész életének egyetlen szerelme…
Satie ez évben ismerte meg Maurice Ravelt. Zenéjének hatása megfigyelhető a fiatal Ravel első műveiben. E korszakának egyik szerzeménye, a „Vexations” – a mindössze háromsoros kottalap, melyet 840-szer kell elismételni – haláláig publikálatlan maradt. Az év vége felé megalapította a „Eglise Métropolitaine d’Art de Jésus Conducteur”-t, „az Útmutató Jézus Nagyvárosi Egyházát”, melynek egyetlen tagjaként, a „Parcier et Maître de Chapelle” szerepében nekikezdett a „Grand Messe” (Nagy mise) darabjának, amely később „Messe des Pauvres” (Szegények miséje) néven vált ismertté, továbbá számtalan levelet, újságcikket és brosúrát jelentetett meg, amelyekben vallási és művészeti témákban való jártasságát fitogtatta. (Például kétszer is pályázott az Académie Française – amelynek elnöke akkoriban Camille Saint-Saëns volt – tagságára, a jelentkezésében kétséget sem hagyva afelől, hogy ezzel „tartozik” neki az intézmény.) A történtek következményeként a kormányzat kulturális intézményeivel való minden kapcsolata zátonyra futott.
1895-ben örökölt némi pénzt, ami lehetővé tette néhány művének nyomtatott kiadását, illetve sikerült egyházfi jellegű megjelenését „bársonyos úriemberére” cserélnie.