Bessenyei György
(1746-1811)
Bercelen született 1746-ban (vagy 1747-ben). Sokgyermekes birtokos nemesi család sarja.
1755-60-ban a sárospataki kollégiumban tanult, ezután apja - nem tudni pontosan, miért - kivette az iskolából. Noha van rá adat, hogy házitanító foglakozott vele, ő úgy mondja később, hogy „öt évig hevert”.
Tanulni voltaképp akkor kezdett, amikor 1765-ben két bátyja után ő is Bécsbe került Mária Terézia testőrségének magyar részlegébe. Nyelveket tanult, szenvedélyesen olvasott, megismerkedett a felvilágosodás eszméivel. 1769-ben szolgálati úton Itáliában járt. 1770-ben kezdett írni, 1772-től adta ki műveit. Közeli kapcsolatba került Kollár Ádámmal, Mária Terézia befolyásos tanácsadójával; Grass Frigyesnével, a királynő belső komornájával és bizalmasával; Beleznai Miklóssal, a magyar protestánsok vezetőjével. Az uralkodónő is figyelemmel kísérte sorsának alakulását, s hozzájárult, hogy az Ágis tragédiája neki szóló ajánlással jelenhessék meg. Kapcsolatot tartott íróbarátaival, Barcsay Ábrahámmal és Orczy Lőrinccel.
1773-ban kilépett a testőrségből és a hazai protestánsok udvari kapcsolataiban bízva őt teszik meg bécsi ügyvivőjüknek, s ebben a tisztségben lényegében az évtized végéig megmarad. 1778-ban szakít hitsorsosaival; tevékenységét ugyanis gyanakvással szemlélték, miután az iskolareform híveként szembefordult az egyházi autonómiához ragaszkodó Teleki Józseffel. Bessenyei a felekezeti érdekek helyett már az „egész nemzet” keretei között gondolkodott, s ezen az alapon egyezkedni is hajlandó volt Béccsel.
Akadémiai alapítási terve csődöt mondott, s hogy Bécsben maradhasson, 1779-ben áttért a katolikus vallásra. E lépését élete végéig súlyos hibának tartotta.
1780-ban Mária Terézia udvari könyvtárossá nevezte ki. 1781-ben a Der Mann ohne Vorurteil (Az előítéletek nélküli ember) című német nyelvű lapot szerkesztette.
A királynő halála után bizonytalanná vált helyzete. II. József 1782-ben megvonta évjáradékát, s így hazatért birtokára. Előbb szülőfalujában, majd Feketetótiban gazdálkodott.
1787-ben a családi perpatvarok elől Pusztakovácsiba (ma Bakonszeg) költözött. 1790-ben Bihar megye táblabírája lett. Megismerkedett Kazinczy Ferenccel. 1796-tól ismét írt. Amikor 1804-ben tudomására jutott, hogy munkáinak megjelenését a cenzúra nem engedélyezi, letette a tollat, de gondoskodott műveinek fennmaradásáról. Kéziratait közvetlenül halála előtt a Nemzeti Múzeum Könyvtárának, másolataikat korábban a sárospataki kollégium könyvtárának adományozta.
1811. február 24-én Pusztakovácsiban halt meg.
A magyar felvilágosodás első korszakának legjelentősebb alakja. Műveit ma már kevesen olvassák, ám a kultúrtörténet az ő nevével jelzi a határt a régi és az új magyar irodalom között. Tanulmányaiban, röpirataiban elsőként hirdette a megújhodás szükségességét, minden műfajban megteremtette azt az alapot, melyre a 18. század utolsó harmadában kibontakozó sokszínű magyar irodalom építkezhetett.
Pályáját költeményekkel kezdte, melyek kora két jellegzetes verstípusának, a bölcselkedő és a leíró versnek hagyományait követik. Bölcselkedő költeményeiben egy nyugtalan, töprengő lélek szólal meg: az Estveli gondolat 1772 világszemléje során felidézi a különböző vallásokat, s bár ő megnyugszik egyben, a sokféle törvény létét az ember érzékeny voltával magyarázza. A lélekrül 1772 című verse szerint az érzékenység nemcsak az ember fogékonyságát, hanem testi meghatározottságát is jelenti. A több mint 300 soros költemény - verses értekezés - egy igen végletes szabadságfogalmat alapoz meg. Nem kevesebbet állít ugyanis, mint azt, hogy a lélek nem engedelmeskedhet emberi eredetű törvényeknek. Gondolatmenete szerint az embert „vére”, azaz szenvedélye, indulatai, vezérlik, a vér mozgásában pedig a természet ereje nyilatkozik meg, a természetnek pedig senki más, mint maga a teremtő szabta meg törvényeit. Így válik fontossá Bessenyei számára a természet, az embert övező közeg, a benne működő dinamikus tényező s az egész, Istentől áthatott világ. Ennek alapján készültek leíró versei, melyek közül A Tiszának reggeli gyönyörűsége 1772 emelkedik ki. Az embernek próbája 1772 című munkájában, mely Alexander Pope Esszé az emberről című művének valamely irodalmi átültetéséből készült szabad fordítás, arról beszél, hogy az ember a természet része, de nem Istennel beszélő középpontja, s ez lényegében deista álláspontot jelöl.
Drámái azt a kérdést teszik fel: hogyan kell, s lehet-e egyáltalán élni egy gondviselés nélküli világban. Tragédiáinak hősei közönyös égbolt alatt, álorcás udvari környezetben vergődnek. A Hunyadi László tragédiájában 1772, melynek közvetlen forrása a Ladislaus Hunyadi című háromfelvonásos, latin nyelvű jezsuita dráma, a rezignált főhősnél jobban érdekli a hatalom válsága. A művet Virág Benedek 1817-ben átdolgozva, hazafias elemeit felerősítve, újra kiadta. A Buda tragédiájában 1771, megjelent 1773, a zsarnoki hatalom és a ’nemes méltóság’ feszültsége rejlik Attila és Buda konfliktusa mögött, mint ahogy az Agis tragédiájában 1772 is a hatalomról vallott kétféle felfogás csap össze: a lázadó nemesek szerint a trón „népeken támadott”, tehát a rendiség elvét képviselik a központi hatalom elvével szemben. Bessenyei az uralkodó és a heroikus nemesség szövetségének szükségességét igazolja. A tragédia a spártai történelem egyik eseményét dolgozza föl. A klasszicizmus merev szabályai szerint írt műben Bessenyei a zsarnokság és a természetjog dilemmáját veti föl: „A természet tanít érezni, gondolni, / Isteni törvény ő, neki kell hódolni”.
Bessenyei színműveinek cselekménye egyformán udvari világban zajlik és a központi probléma az, hogy az érdemdús alattvalók és a hatalom közti távolság áthatolhatatlan. A hősök szomorú sorsának (tragédiájának) pontosan ez az áthatolhatatlanság az oka. Ez azt jelenti, hogy a fiatal Bessenyei - költőbarátaival ellentétben - nem az elzárkózást képviseli, ellenkezőleg, a királyi hatalom és az alattvalók közötti kapcsolatfelvétel lehetetlenségét panaszolja. Az Ágis tragédiája ifjú hősei hangsúlyozott nemesi allűrökkel, a vitézi becsület és hírnév értékeit mindhalálig őrizve küzdenek egy királyi hatalom ellen, csakhogy, amiért küzdenek, az mély rokonságot mutat Mária Terézia belpolitikai célkitűzéseivel: a fiktív királyi hatalommal szembeszegülő hősök egy valóságosan létező királyi hatalom programját képviselik.
Műfaji szempontból sikeresebb A filozófus 1777 című vígjátéka. A kissé élettelen főhősök mellett üde színfoltot jelentenek a mellékszereplők, köztük is Pontyi, a parlagi nemes, akitől ugyan távol állnak a nagy eszmék, józan esze azonban többet ér, mint Párménió gyakran életidegen bölcselkedése.
Metafizikai érdeklődése kb.1773-tól a materializmus korabeli fajtájával, a spinozizmussal kapcsolatos, amely a természetet és Istent azonosnak tekinti. Természet rendje című írásgyűjteményének felhasználásával készítette el a „debreceni Holmi”-t, mely fontos előzménye A Holmi című esszékötetének 1779. Míg a korábbi változatok a spinozista világmagyarázatot tükrözik, ez utóbbiban már elkülöníti magát ettől. Az önző „testvilág” képzetével és a szenzualista emberképpel küzd vígjátékaiban is. Míg a korábbinak, a Laisnak hősnője „erkölcsi makacsként” fordul szembe a tettető világgal, A filozófus Parménióját már otthonias légkör veszi körül, s így boldogságát fellelve megbékélhet környezetével. A mű azt bizonyítja, hogy Bessenyei talált egy erőt, mely a gondviselést pótolva képes a világot emberivé tenni, s ez az erő a kultúra. A felekezetek közti békét hirdető Tolerantiában is hangsúlyozta, hogy egy humánus kultúra tehetné egységesebbé a nemzetet. A kultúra Bessenyei számára tehát az erkölcsnek és az emberi autonómiának a hit körén kívül eső lehetősége.
Művelődési elképzeléseit röpiratokban dolgozta ki. Megkülönböztetett figyelemmel tárgyalta a kultúra eszközének, az anyanyelvnek kérdését. A Magyarság 1778 és a Magyar néző 1779 központi gondolata az anyanyelv fejlesztésének szükségessége. Bessenyei felfogásában a cél a közjó, a közboldogság elérése, ennek eszköze pedig - a felvilágosodás szellemében - a tudomány. A tudományt kell tehát magyar nyelven terjeszteni, hiszen „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. Felismeri, hogy a nemzetnek igazodnia kell az állandóan változó világhoz, s be kell kapcsolódnunk az európai kultúra vérkeringésébe: „...mikor hazát, hazafiúságot emlegetnek: Európát értsd rajta.” Bessenyei a klasszicizmus elvei alapján a nyelv fejlesztését elsősorban a fordításokon keresztül képzeli el.
Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1781) című röpiratában elsőként sürgeti a tudományos akadémia létrehozását és kidolgozza működési szabályzatát. „A szegénység és tudatlanság egy húron pendül”, ezért a leendő akadémiának a tudomány széles körű terjesztése a feladata. Ez utóbbi tanulmányát Révai Miklós adta ki 1790-ben a szerző nevének említése nélkül. Ez volt Bessenyei életében megjelent utolsó írása.
Bessenyei művelődéspolitikai programjaiban a társadalom elé a közjót - az ő szavaival: a közboldogságot - teszi elérendő célként. Innen vezeti le gondolatmenetét: a közjó eszköze a „tudomány”, a tudományok kulcsa pedig a nyelv, mégpedig a „számosabb rész” nyelve, azaz nem a tudós kevesek nyelve, a latin, hanem az „egész nemzet” nyelve, a magyar. Az egész nemzet fogalmába - a Magyarság szövegösszefüggését tekintve - beleérti a jobbágyokat is, noha ekkor készült közjogi írásaiban a „föld népe” nem rendelkezik szabadsággal. Ebben az elgondolásban a nyelv kerül kulcspozícióba: ahhoz, hogy a tudományok az ország lakosai között elterjedve növelni tudják a boldogság mértékét, megfelelően gondozott és általánosan használt nyelvre van szükség. Ez az alaptétel, amely nélkül a tudományok nem tölthetik be feladatukat. E gondolatmenet egyik lényeges előfeltevése, hogy a nemzeti nyelv fogalmát az emberek boldogságához rendeli, és még nem veszi számításba a nemzet ismérveként. Az egész program célja a nemesség és az alsóbb néposztályok közötti különbség csökkentése kettős értelemben is: a tudományok művelésében való kiválóság megteremti a társadalmi előrelépés lehetőségét, de a tudományok terjedése emeli is az általános boldogság szintjét.
A századfordulón, 1795-1804 között bontakozott ki második alkotói korszaka. A természet világa több mint tízezer soros tanító költemény, mely eleven leírásokat adva végigtekint az emberi életen. A Rómának viselt dolgai Millot abbé voltaire-iánus világtörténetének, a Histoire générale-nak kommentárokkal ellátott fordítása. Bessenyei egyik legfontosabb témája ekkor a társadalmi szerződés, az ’alku’. Magyar Országnak törvényes állása című művében a hazai intézményekkel foglalkozva megállapította, hogy az új idők új törvényeket követelnek, kárhoztatta a korszerűtlen ősiséget, a vármegyét azonban minden hibája ellenére a szabadság védelmezőjének tartotta. A bihari remete filozófiájának összefoglalása: a francia és angol bölcselők gondolataiból táplálkozik, de eszméi tapasztalataival és az itthoni viszonyokkal függenek össze. Mérsékelt derűlátását jelzi, hogy a remete a tanulás és a magány évei után falusi papként tevékenykedik, bízva a tudás s még inkább az érzésből eredő lelkiismeret és a közhasznú cselekvés értékteremtő erejében. Folytatása, Az értelemnek keresése az anyagi világ törvényeit és az emberi megismerés határait kutatja.
E pályaszakaszának kiemelkedő alkotása a Tariménes utazása 1802-1804 című állambölcseleti regény. Cselekményének keretét (Fénelon Télémaque-jához és Voltaire Candide-jához hasonlóan) a főhős utazása adja. Ötvözi a felvilágosodás népszerű regénytípusait, az utaztató és az államregényt. Az ifjú főhős mesterével nekivág a világnak, hogy feleletet kapjon a vallás és a hit, a világot igazgató egyetemes igazság kérdésére. Az alkotás a felvilágosult abszolutizmus dicsérete, s egyúttal maró szatírája a civilizáció buktatóinak és a rangkórságnak.
Bessenyei fellépése, melyet Toldy Ferenc óta korszakhatárnak tekint az irodalomtörténet, sőt a modern magyar irodalom elindítóját látja benne, a magyar felvilágosodás áttörésének fontos állomása. „Végre jött, s jött előkészületlenül, váratlanul, szinte egyszerre, a fordulat. Nem egy esemény, nem a nemzetben kötelező valamelyes mozgalom, nem a népét szerető királyné által ... hanem jött egy ember által, ki nem főrendi születésű, nem magas állású, nem gazdag és hatalmas, hanem fiatal, lelkes és tisztán látó a dísztelen önfeledést, s lángoló a nemzeti míveltség emelkedéséért: ez villanyozta fel az öntudatlan nemzedéket: BESSENYEI GYÖRGY.” (Toldy Ferenc) Az emberi természet rehabilitálásával hozzájárult a személyiségkép átalakulásához, hatásosan szólaltatta meg a felvilágosult rendiség eszméit, irodalom-felfogásának középpontjába pedig a magyar nyelvűséget állította. Meghonosította a felvilágosult klasszicizmus műfajait. Kései munkáival modern értekező és elbeszélő prózánk úttörőjévé vált.
AZ ESZTENDŐNEK NÉGY RÉSZEIRÜL
TAVASZ
Ez a természetet bölcsőbe mutatja,
Mellynek kisdedeit játszódva ringatja.
Mosolygással nézi zöldes öltözetét,
Virágokkal fűzi körül nagy kebelét.
A nap világára repdes plántáival,
Csendes szelek közt él nyájas fijaival.
Mint egy kicsiny gyermek, aki bölcsőjébe
Feloldatván szökdös anyjának ölébe:
Úgy tesz a szabadult természet tavasszal,
Melly aludván, most van ismét újulással.
A tavasz, e díszes szülő édesanya
Magát gyermekivel szépítni kívánja.
Nagy kedvességgel van kiderült ideje,
Zöld füvekkel borult játékos mezeje.
Virági lobognak kiesült térségén,
Mellynek a csendes szél jár egyenességén.
Szagoskodik széjjel, ajánlja illatját.
Gyémántszínre festi reggeli harmatját.
Virágos zöldségű völgyeket kerekít,
Mellybe igen kedves játékokat indít.
Híves patakokat ereszt az hegyekrül,
Örömöt, mosolygást hoz minden részekrül.
Lágymeleg egére pacsirtákat ereszt,
A zengésre bennek vidám kedvet éleszt.
Ezek a nap alatt csendesen lebegvén,
Mulattatnak mindent szépen énekelvén.
Alattok a szántók fütyörészve járnak,
S iga-marhájokra széjjel kiabálnak.
Az erdők zengenek víg madaraikkal,
Csördülnek gallyai futó vadaikkal;
Szép zúgó folyások szaladnak sok helyrül,
Vizek a virágos mezőkön elterül.
Itt a füvek között csak úgy csergedeznek,
Hol a kis madárkák csevegve ferednek.
Az hevült levegőég szüntelen mozog,
Látszik, hogy futkároz s erdők hegyin lobog.
Közte bujdosnak a lengedező szelek,
Szárnyán visznek sok jó virágszagot velek.
Mindenütt élesztik az újult világot.
Hívessé tesznek sok pázsitos árnyékot.
Az állatok széjjel fajzani készülnek,
Barlangba rejteznek és fészekre ülnek.
Párjokat keresik széjjel kiabálva,
Hol megfutamodnak, hol hallgatnak állva.
Csupa szerelemmé válik a természet,
Melly a tavaszba olly nyájason tenyészhet.
Látás, hallás, érzés a szívre rohannak,
S a szaglás ízléssel benne csavarognak.
Mindenfelé nevet a sok elevenség,
Valamit láthatsz, mind kies gyönyörűség.
Így mulat a tavasz vidult életünkkel,
Gyengén nyájaskodván érzékeny szívünkkel.
NYÁR
Ha múlik a tavasz, rá nyár következik,
Melly gyümölcseivel gazdagon érkezik.
Nem nagy gyönyörűség látszik formájába,
De a világ éled készített javába.
Nincsen gyermeki kedv koros személyjébe,
Éltes férfijúhoz hasonlít színébe.
Dologra kiáltja az emberi nemet,
Mellynek gyümölcsével újra ad élelmet.
Süti a nap heve mezei munkásit,
Hallhatni sok sarlók sebes harsogásit.
Emberek lepik el a térjeket széjjel,
Kik közt a szekerek járnak nappal, éjjel.
Hordja takarmányját minden, erejével,
Ki-ki áztatván azt sok verejtékével.
Tüzessen süt a nap, lankadnak erdeink.
Sárgulván pusztulnak kirablott mezeink.
Bágyadnak a füvek, fejeket lehajtják,
A nyárnak nagy hevét el nem hordozhatják.
Éget a meleg ég embert, barmot, füvet,
Izzadtan keresi minden a friss vizet.
A megszáradt térség végtére elpusztul,
Mellyre a sok baromnyáj egybe kitóldul.
Ki-ki elhordotta rólla takarmányát,
Kapuk alá zárván keresett vagyonát.
Mint egy csinos madárfészek, melly ezelőtt
Rendes üregjébe szép fijakkal megtőtt.
Egy ideig gazdag; de végre magábul
Eresztvén kincseit, üresen elpusztul:
Ekként gyümölcsivel a nyári mezőség
Pompáz, s utoljára lesz elpusztult térség,
Kóróji közt csak a sok kolompok dongnak,
Mellyek a legelő barmokrul hírt adnak.
Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok,
Pipáznak, danolnak, nincsen nehéz dolgok.
Ekként a mezőség elvesztvén javait,
Emberi nemünknek szünteti dolgait.
Azonban a csűrök koros gyermekekkel,
Körülveszik magok sok soros rendekkel.
Hevernek mellettek izmos asztagjai,
Eldűltek körültök megnyúlt kazaljai.
Pufog a tót széjjel csikorgó csépjével,
Izzad és küszködik a búza fejével.
Így a nyár megadván világának javát,
Őszül, s halálához készítgeti magát.
Zöldellik ugyan még néhol az erdőkrül,
S vidámnak is tetszik a kies berkekrül;
De öregségéhez mégis közel érvén,
Bágyad, a világnak adóját fizetvén.
Mint egy asszony, ki ha sok gyermekeket szül,
Megfárad, s véribe végtére lassan hül.
Így a nyár is magát ha kigyümölcsözte,
Idejét az ősznek általeresztette.
ŐSZ
A természet gyermek, s ifjú volt tavasszal,
Emberkorra jutott a gyümölcsös nyárral;
A deresült őszben öregszik meg végre,
Melly meglankadván jut erőtelenségre.
Szomorodik minden, ritkulnak az egek,
Hullott hó harmati ragyognak s jegesek.
Zúzmarával húznak be füveket, fákat,
Hideg ködök fedik a szőke halmokat.
A szél zuhogása nem hallik füveken,
Nemigen zöröghet a faleveleken.
Csak mormolva szalad a száraz ágakon,
Süvölt a térségbe tövisen s bokrokon.
Az egész természet meghalaványodik,
Színe az hideggel őszül s ráncosodik.
Csendesek erdeink, sárgulnak bújokba,
Hullatják levelek gondolkozásokba.
Mellyek, hogy szárazak, szüntelen csörögnek,
S a bujdosó széllel alá s fel repdesnek.
Hideg ősz párákkal gőzölnek a tavak,
Fejér fellegekkel borongnak az havak.
Minden terméseket takarnak a téltül,
Hogy ne romoljanak fagyosult szelétül.
Mező térséginkrül pusztulnak a vadak,
Erdőre, nádakra, bércekre nyomulnak.
A gondos természet megfáradt, szunnyadoz,
Javait kiadta; nyugszik már s álmodoz.
Fejér koporsóba fekszik nyugalmára,
Mellyet a tél készít néki halálára.
Így az ősz, őszítvén e nagy természetet,
Elmúlik, s utánna húzza a rút telet.
TÉL
Ez a komor állat borzas nagy szőrével,
Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével.
Jeges harmat fénylik deresült szakállán,
Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.
A fellegek öszveszorítják magokat,
Hullatják hegyekre, völgyekre havokat.
Elordítja magát észak ez havakra,
Kergeti szeleit fagyos világunkra.
Bőgnek ezek széjjel, mivel nem heverők,
Jegesedik minden; sikoltnak az erdők.
Fúvások hányatnak a kietlenségen,
Hó repdes csak széjjel a puszta térségen.
Mindenütt nyargalnak az északi szelek,
Havas s jeges essők kavarognak velek.
A zúgó patakok fagyva megnémulnak,
Vastag jegek alatt szöknek, hol elfúlnak.
Harsognak a zajok folyóvizeinkbe,
Farkasok ordítnak puszta mezeinkbe.
Megholt a természet; temetése vagyon,
A tél takarítja, s azért lármáz nagyon.
Magas élő fájink kopasz gallyjaikkal
Küszködnek a szelek lármás csatáikkal.
Észak talán azért fújta ki fajzatit,
Hogy verjék le a föld megvénült magzatit.
De el nem érheti szeleivel végét,
Kineveti a föld rossz igyekezetét.
Felnyúlt bérceivel magas kőszálait,
Kebelébül széjjel kinőtt élő fáit
Gyökereknél tartva veti a szeleknek,
Hogy észak ne ártson harcával ezeknek.
Ekként teszi a tél mindenütt lármáját,
Aki csak eleven, érzi vele baját.
Fejérséget okoz földünk nagy térjének,
Hol az erdők barna színekkel hevernek.
A bércek teteje fejér homlokokkal
Fénylenek a napra, s ordas kőszálakkal,
Völgyekre lecsüggvén, éppen úgy tetszenek,
Mintha égbe s földbe a téltül szöknének.
Így a tél zúzzával világunk behúzza,
S az éhséggel hullott barmot széjjelnyúzza.
Nem zengnek erdeink szép madárszavakkal,
Csak csókák krákognak karón a varjakkal.
Nincsen gyönyörűség, a természet nyugszik,
Fagyos koporsója szüntelen havadzik.
Csak ablakainkrul nézzük egeinket,
S házi játékokkal tartjuk szíveinket.
