Tóth Ágnes
Fakanál
Javában tevékenykedtem a konyhában, és minden kezem vizes volt, amikor erősen viszketni kezdett a hátam. Felkaptam a hosszabbik fakanalat és hátul a nyakkivágásnál bedugtam a blúzom alá és le- fel mozgatva, jól odanyomva vakarózni kezdtem vele, amikor reccs, kettétört. A rövidebbik nyél a kezemben maradt, míg a hosszabbik nyelű, kanalas rész becsúszott a blúzom és megállt a szoknyám korcánál. Éppen ki akartam halászni, amikor csengettek. Na, gondoltam, úgy sem látszik mi van a hátamon a ruha alatt, és kinyitottam az ajtót. Ott állt a szomszéd, aki visszahozta a 28-as kulcsot, amivel a gázpalackja nyakát szokta tekergetni, miután tőlem kölcsönkéri. Szóval ott állt a kulccsal, a bajusza alatt mosolyogva, a kezembe nyomta a szóban forgó tárgyat és mielőtt távozott, barátságosan meglapogatta hátamat, hozzáütögetve a fakanál kemény nyelét a gerincemhez, amitől én felsikkantottam. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, furcsán nézett rám, aztán gyorsan elköszönt. Kicsit ideges lettem és utána akartam kiáltani, hogy nincs semmi probléma, csak egy törött fakanalat hordok hátul a blúzom alatt, de végül nem mondtam semmit. Nem akartam még jobban rontani a helyzetemen. . .

Tóth Ágnes
Egy pár papucs
December. A meteorológus mínusz öt fokot jelentett reggel a rádióban. A villamosmegállóban csak egyetlen emberke ül a fagyos padon. Nincs több hét évesnél. Fején nagy, rongyos sapka, testén szakadozott, csíkos vászonpizsama. Két vézna meztelen lába lila a hidegtől. Lóbálja is amilyen sebesen csak tudja, miközben kicsi kezét esdeklően nyújtja a villamosra várók felé. Ahogy ránézünk még jobban fázunk.
Az egyik asszony már nem bírhatja tovább a látványt, benyúl a szatyrába és egy pár vadonatúj bársonypapucsot vesz elő. Letépi róla az árcédulát és a gyerek lábára húzza. Persze kissé nagy, de jó meleg. A lurkó csoszogni kezd benne, körbe-körbe, de nem látni az arcán az öröm leghalványabb jelét sem. Közben megérkezik a villamos és mi felszállunk.
Még látjuk az ablakból, hogy a jelzőlámpa oszlopa mögül kiugrik egy nagyobb és rongyosabb gyerek, letépi a papucsot a kicsi lábáról, bedugja a kebelébe és arcán vad, mámoros örömmel, elszalad.

Halottak napján

Sír mellett apu áll. Dohányzik és dirigál az asszonynak meg a két kamasz fiúnak, akik a mécsest és a virágokat rendezik a hanton. – Az istenit neki, nem tudnátok gyorsabban csinálni? Lekésem a kártyapartit...

Arrébb kocsi áll lehúzott ablakkal. Fiatalember ül a kormánynál. Vár valakire és közben hallgatja az őrülten dübörgő zenét. Egy idős asszony rászól.
- Nem halkítaná le a zenét? Mégis csak halottak napja van.
- Az ő napjukon nekik is jár egy kis szórakozás- válaszol az ifjú és messzire fricskázza a cigarettacsikket.

Korai öröm
Volt az egyik bihari falucskában egy kedves, jóravaló református lelkész, aki szívvel, lélekkel búzgolkodott azon, hogy kis gyülekezetét összetartsa, formálja, szépre, jóra, emberségre, önzetlenségre tanítsa. Példabeszédét nem csak bibliai idézetekből merítette, de az életben tapasztalt, megtörtént esetekből is. S miközben nyugodt lelkiismerettel ballagott át a falun, arra gondolva, hogy a vasárnapi istentiszteleten, a testvériségről, segítőkészségről, és szeretetről prédikált, s arról, hogyan osszuk meg kenyerünket a rászorulókkal, egyszer csak elébe toppant az ötéves, pindurka Annácska, a település legmódosabb családjának egy szem leánykája. Szóba is elegyedtek, mint ahogy az már ilyenkor illik, és a tiszteletes úr feltette ama szokásos kérdést, ami a gólyával és a testvérkével van szoros összefüggésben.
- Minek nekem testvér, hogy majd osztozzam vele a vagyonomon? – érkezett a gyermekecske felháborodott válasza, amelynek hallatán még a sokat tapasztalt egyházi ember lába a földbe gyökerezett, s belátta, korai volt az öröme, amikor azt gondolta, hogy prédikációját megszívlelte a falu apraja, nagyja…