Tóth Ágnes
SÁRGA HÁZ FEKETÉBEN

Amikor megérkeztünk a váradi Ideg-és Elmegyógyintézet elé, szinte elnyelt a tüntető tömeg és a hangzavar. Az utcán és a kórház udvarán fehér köpenyes emberek kiabálták, hogy ez a helyzet már tarthatatlan és ha nem segít a megyei Egészségügyi igazgatóság vagy a szakminisztérium, akkor mind felmondanak!
„A zaklatott főorvos félregombolt köpenyben, karikás szemekkel fogadott és azonnal körbevezetett az osztályokon.
– Nézzék meg mi van itt! Nézzenek jól körül mindenütt és mondják meg, hogy hogyan lehet ilyen körülmények között gyógyítani. Fényképezzenek csak bátran és álljanak szóba a betegekkel és a személyzettel is.
A fotósunk egyre szomorúbb képeket örökített meg.
Apró, mocskos falú, rácsos ablakú szobák. Rozsdás, kificamodott éjjeliszekrények. Rothadó matracok, szürke, feslett ágyneműk. Rongyos, gombtalan pizsamás, ijedt tekintetű betegek, lábukon összedrótozott felemás papucsokban. Az egyetlen mosdó, ami hatvan beutaltat szolgált ki, használhatatlan állapotban volt. Bokáig érő kanális lé bugyogott fel szünet nélkül, amit a személyzet felmeregetett és beleborított a kettérepedt vécécsészébe, pusztán azért, hogy fél perc múlva ugyanaz a lé újra előbukkanjon elöntve a mosdót. Hiányzott a kezelőszoba és a nővérszoba. Az öltözőt a konyhából elkerített ketrec-szerű fülke pótolta. Nem volt pszichológiai laboratórium, ahol tesztelni lehetett volna a pácienseket.
– Hatvan súlyos betegre két egészségügyi káder jut, de még négy kellene – mondta kifulladva az időközben mellénk szegődő főnővér. – Írják meg azt is, hogy hiányoznak a szükséges gyógyszerek, valamint a megfelelő felszerelések. Például a vákuumos szippantó, amivel kiszippanthatnánk a beteg légcsövéből a félrenyelt ételt, vagy összegyűlt váladékot, amit gyengeségében vagy önkívületi állapotában nem bír felköhögni. Legtöbbször az ügyes kezű orvos vagy mi nővérek kotortjuk ki a saját ujjunkkal a beteg torkát, hogy megmentsük a fulladástól, de nem mindig sikerül. A fecskendők fertelmesen elavultak. Nézzék csak meg, milyen rozsdásak. Mi csak hallásból ismerjük az egyszer használatos injekciós tűket és fecskendőket.
Olyan kevés infúziós állvány van, hogy az ápoltakat össze kell fektetni és igénybe kell venni a fogasokat is, amire felakasztjuk az infúziós tasakokat. Az egyetlen oxigénpalackot egy távoli osztályról hozzuk át, ha addig kibírja a beteg, ráadásul az oxigéncső sok helyen ereszt. Látják? Sebtapasszal vannak leragasztva rajta a hajszálrepedések. A kényszerzubbonyok olyan feslettek, hogy elég, ha a dühöngő csak egy mélyet sóhajt és máris szétfoszlik rajta a „mundér”. Lefényképeztettem a szekrény tetején sorakozó bányászlámpákat is, amelyek a nemrég kimúlt aranykorszakban a szentjánosbogár szerepét játszották, hozzásegítve az orvost, hogy áramszünetben is eltalálja a vénáját a szegény betegnek.
– A kórház évek óta nem kapott gyógyszerellátmányt, orvosi köpenyeket, új ágyneműt, pizsamákat, vaságybetéteket, edényeket, evőeszközöket – panaszkodott a főorvos. Tizenegy éve nem tudtuk pénz híján kifestetni a kórtermeket, pedig kétévenként kötelező lenne.
– Az én férjem csak azért gyógyult meg, mert külföldről hozattam meg neki a szükséges gyógyszert. – mondta egy asszony. A főorvos bólogatott, aztán keserűen megjegyezte: – Később már az sem volt megvalósítható, mert a román egészségügyi minisztérium megtiltotta, hogy a hazai orvosok külföldi gyógyszereket írjanak fel a betegeknek.
– Hát ez egyre szebb – gondoltam és alig vártam, hogy tollhegyre vegyem a tapasztaltakat és fényképekkel hitelesítsem.
Rövid búcsú után a portához vezető úton már a harmadik mániákus ápolt kért tőlünk pár lejt. A főnővér, aki kikísért, megsúgta, hogy utoljára a betegek által összekunyerált pénzből vettek kanalakat, mert már nem volt mivel enni.
– Meglátja hamarosan változni fog a helyzet itt is, mint máshol – biztattam, amikor elváltunk.”
1990. február 4. Bihari Napló

Tóth Ágnes
AHONNAN NINCS VISSZAÚT

Október közepe volt. Már foga volt az időnek, de halványan még sütött az őszi nap, és ökörnyálat kergetett a szél, amikor bekopogott az irodámba a tolmács ismerősöm két német szociális munkásnővel. Kérték menjek ki velük a diófási Ideg és- Elmegyógyintézetbe, mert újra problémák vannak. Úgy tűnik hiába segítik az intézményt a rendszerváltás kezdete óta, alig változott valami.
A segélyeknek pedig nagy részét valakik elhordják, de erről ne írjak addig, amíg nem lesz rá bizonyítékuk, hogy kik viszik el.
Hívtam a fotóst, beültünk a csomagokkal megrakott német kocsiba és útnak indultunk. Másfél óra múlva megérkeztünk Diófásra.

„A hegyek szelíden ölelik körül a völgyet és méregzöld fenyők bólogatnak a kastélyszerű intézet körül. Az ősz színei sziporkáznak a tájban. Fenyő és fanyar levélillat tölti meg a levegőt, de a zárt ajtók mögött minden fakó és kopott. Az elmúlás szaga nehezedik ránk. Az emeleten mezítlábasan kószáló, rongyos, zavarodott tekintetű emberi roncsok botladoznak a málló falú, betört ablakú, hideg folyosókon és élőhalottak vegetálnak ágyhoz ragadtan, kisebesedve, saját piszkukba ragadva.
Idegesen közeledik a főorvos, aki már ismeri a németországi szociális munkásokat és minket, ennek dacára nem fogadja szívélyesen sem személyünket sem véleményünket, aminek felháborodva adunk hangot.
- Doktor úr, mi az oka annak, hogy rengeteg segítségünk dacára, itt még mindig katasztrofális állapotok uralkodnak? A betegek embertelen körülmények között élnek. Alultápláltak, le vannak fogyva. Nézze meg a saját szemével, hogy az erős nyugtatóktól az egészségesek is annyira legyengültek, hogy nem bírnak elmenni a vécéig és az ebédlőig. Sőt még meg is fáznak és kihűlnek, mert az ablakok be vannak megint törve. Érzi? Idáig süvít a hegyekből a hideg szél. És még így is fertelmesen büdös van. Az ágyhoz kötözött ápoltak maguk alá piszkolnak és ettől kisebesedik a testük, mert senki nem cseréli ki idejében a lepedőket alattuk és a fájdalmas sebeiket sem kezelik!
A doktor úr látja a amit lát és ideges is lesz, miközben emelt hangon oktat ki minket.
- Tudniuk kell, hogy a betegekre rohamok jönnek, betörik az ablakokat, amit nem tudunk mindennap beüvegeztetni, mert nincs annyi pénzünk, hogy naponta pótoljuk, és nem csak az ablakokat, de egymás fejét is betörik, sőt, letépik magukról a pizsamát és a papucsot is, mert sokszor hallanak hangokat, amelyek azt mondják nekik: „Ne vegyél papucsot fiam, mert rontja az állapotodat”. Van itt egy beteg, aki már tíz éve törölközőt hord a nyaka körül, mert valaki azt mondta neki, hogy az megvédi a haláltól. És ez még csak egy példa. De itt százhatvan beteg van. És vegyék tudomásul, hogy a pszichés betegek nem hasonlítanak a más betegségben szenvedőkhöz. Hogy nem esznek? Ez azért van, mert visszautasítják vagy kiverik az ételt az ápolók kezéből. Mások bénulásuk, vagy rossz reflexük miatt félrenyelnek. Néhányan meg is fulladnak.
- Nincs nagy tisztaság, elismerem, de az egész városban nincs víz - mentegetőzik. Ez nem tőlünk függ. Program szerint jön a víz. Egy nap háromszor. Most például nincs se hideg se meleg vizünk. Csak épp annyi van, amennyit a kádba szedtünk.
- Én már többször jártam itt és látom, hogy maguk a legelemibb jogokat sem biztosítják a betegeknek – közli vele a német szociális munkás felháborodva. És most az újságírónőt is elhoztuk, hogy győződjön meg a látottakról és írja meg. Tudja maga doktor úr, hogy a modern pszichiátria elsősorban munkaterápián, pszichoterápián, modern gyógyszerezésen és a beteg megértésén alapszik, valamint a „nyílt” ajtó rendszeren, azon elemi jog alapján, hogy tiszteletben tartsák az ember szabadságát? Jellemzi még a humanizmus, a megfelelő táplálkozás, függöny az ablakon, könyvtár, televízió és megfelelő számú egészségügyi káder, hogy a szellemileg és fizikailag felerősített egyént vissza lehessen adni a családnak és a társadalomnak. Önök viszont mint mondtam, a legelemibb jogokat sem biztosítják a beutaltaknak!
- Jogok, jogok! - Az orvos kitör magából – Megkérem – kiabálja - , hogy hagyja a politikát, mert a politika az politika, a betegség meg betegség. És ne kioktató szavakat, konzerveket, ruhákat meg gyógyszereket hozzanak nekünk ide Németországból, hanem fürdőszoba felszerelést, csapokat, ajtókat, ablakokat, zárakat, falemezeket, üveget és cementet, mert erre van szükségünk. Amíg ezeket nem tudjuk beszerezni, addig nem fognak változni a körülmények!
- Miért nem a román egészségügyi minisztériumtól kéri ön mindezeket, itt helyben. Miért egy távoli, idegen országtól? – kérdezem én.
- Miért, miért? Na mit gondolnak, miért? – és most ül ki először elkeseredés az orvos arcára. – A körülményekhez képest mi minden tőlünk telhetőt megpróbálunk megtenni a kevés személyzettel azért, hogy a gyógyszeres kezelés mellett, rendet és fegyelmet tartsunk. Ezt meg is nézheti az újságírónő. Kérem engedje meg, hogy végigvezessem az osztályokon, hadd lássa mennyire vannak rendben a dolgok.
Előbb a férfi osztályra látogatunk.
Aránylag tisztaság van mindenütt. Éppen osztják az ebédet. Bableves van és krumplipaprikás. A keskeny ebédlőben a hosszú asztal körül, zavaros tekintetű férfiak ülnek. Mohón kanalazzák, isszák a levest és mivel tilos a villa és a kés használata, puszta kézzel markolják fel a második fogást, úgy tömik magukba. Nem egy Úrvacsora kép.
A mozgásképtelen betegek felkapják a fejüket az ágyban és megremegnek az ételszagra. A szociális munkásnők megetetik, lemossák őket. Kicserélik alattuk a lepedőket a magukkal hozott tiszta ágyneművel. Aztán bekenegetik gyógykenőccsel fájó sebeiket.
Én meg a fotós tovább megyünk a hosszú hideg folyosón, ahova a törött ablakokon befújt a szél. A járó beteg férfiak egy része utánunk szalad. Kicsit meg is ijedek, amikor szorosan körülvesznek, de nagyon tisztelettudóan viselkednek. Mosolyognak rám, megérintik a karomat, simogatják a hosszú hajamat. Egy bátor beteg megcsókolja a kezemet és a könnye a kézfejemre hullik.
Istenem! Hogy összeszorul a szívem. Száz férfi. Száz eltompított, elzárt, jogfosztott árnyalak. Mi maradt meg emlékeikben az élet örömeiből? Milyen semmi életet élnek! Örülnek egy kekszdarabkának, egy szál cigarettának, a mosolyomnak. Belenevetnek a fényképezőgép objektívjébe. Produkálják magukat. Hálásan könnyeznek, integetnek.
A női osztályon még szomorúbb a helyzet. A férfiakon még csak látszottak nemük jellegzetes vonásai. De a nőkön? Uramisten! Kopaszra, illetve nullásra vannak nyírva mind egy szálig. A tetű és az ótvar miatt. Mintha semmi sem változott volna azóta, hogy először jártam itt. Az egészségesebb, erőteljesebb nők óvják, etetik az ágyban fekvő társaikat. Megható. Aztán hirtelen furcsa zajra leszünk figyelmesek a kollégámmal. Nem tudjuk honnan jöhet az artikulátlan hörgés. Elindulunk a hang felé. A folyosó végi szobából, az ablak melletti ágyból jön. Felhajtom a takarót és előtűnik egy elkékült, eltorzult arcú, fuldokló fiatal nő kényszerzubbonyban. A vergődéstől a nyakára szorult a szíj. Már alig él. Azonnal kikapcsolom a csatot, meglazítom a bőrpántot, és a nő lassan magához tér. Pár percig még kapkodja a levegőt, aztán megnyugszik és az arca is visszakapja eredeti színét. Ha egy perccel később jövünk, megfullad.
- Ő egy nagyon rossz beteg! – kiabálja haragosan az ápolónő. Ma reggel megtámadott egy másik beteget és kiverte az első két fogát, mert az elvette a bögréjét. Kénytelenek voltunk lekötözni! (Ma reggel? Most délután három óra van!)
- Ez itt maga a pokol – morgom. Igen. Pokol az emeleten – súgom a fotósnak.
A főorvos hallhat valamit, mert félrehúz és keményen néz rám.
- Ne túlozzon! Hallja? Csak az igazat írja – figyelmeztet. - Csak az igazat!

„. . . Szomorú vagyok és félek. Félek doktor úr és vacogok. A lábam majd lefagy a törött ablakok miatt, amin besüvölt a huzat. A hideg cementen kopasz fejű nők, jogfosztott, rongyos árnyemberek ténferegnek mezítláb. Arcuk eltorzult, tekintetük elfásult, fájdalmas, üldözött. Sírók és nevetők. Egymásra támadók és egymást etető-támogatók egy fedél alatt. Közösség. A világ közepében, világtól elszakadt őrült közösség. „Fehér folt” – „Csontbrigád”- és az uránbánya is közel. Hogy mekkora a radioaktivitása? Ki tudja. A külföldi szakvizsgálatra nem tartunk igényt. Megvan nekünk a hazai. Az pedig megengedi, hogy itt egyáltalán emberi település, sőt Pszichiátriai Intézet és Idegszanatórium legyen.
Azért a demokráciában valami itt is változott.
Televíziót kapott a zárt osztály, ami két méter magasságban, körül vaspántozva és lelakatolva sugározza a gyengeelméjűeknek a normálisak műsorát a humanizmusról és az emberi jogok tiszteletben tartásáról”. . .
1991.október 29. Bihari Napló

Tóth Ágnes
HULLAHÁZ ÉS EGYEBEK

Egy délelőtt az apróhirdetési osztályról izgatottan telefonáltak fel.
– Gyere le azonnal, mert megint itt van az az asszony, aki már egyszer meg akarta hirdetni, hogy eladná a három éves kislányát kétszáz dollárért és most megint meg akarja hirdetni.
Nosza rohantam le a földszintre és még éppen elkaptam a nőt, aki igyekezett meglépni.
Az asszonynak öt gyereke volt, akikből kettőt a gyermekkórházban „felejtett”, már két hónapja, mert otthon nem volt mit egyenek. A harmadik kisfia állami gondozásban volt. A negyedik fiú segített otthon ezt-azt, őt nem tudta nélkülözni, de a kislányt, ha el tudná adni vagy 200-300 dollárért, az kihúzná őket a szarból – közölte.
– Miért nem dolgozik?
– Mert rokkant vagyok, azért. A tavalyelőtt felakasztottam magam bánatomban a padláson, de nem bírt el az a rohadt gerenda és kettétört. Amikor leestem, eltört a combnyak csontom és rosszul forrt össze, azóta sántítok és fájdalmaim vannak.
– És a férje mit csinál?
– Az uram munkanélküli és egy részeges disznó, aki még azt a kis segélyt is elissza, amit az egyháztól kapunk. Hogy verje meg az isten. Hát ezért adnám el a gyereket. És senki ne szóljon bele, mert az én gyerekem és azt teszek vele, amit akarok.
– Csakhogy van gyámhatóság meg gyermekvédelem és rendőrség, akik gyermekkereskedelemért hűvösre teszik magát.
– Az isten verje meg – dohogott az asszony – most mit csináljak?
– Adja meg a nevét és a címét. Holnap délben elmegyek magukhoz. Meglátom mit tudok segíteni. Most pedig menjen haza a családhoz és eszébe ne jusson valami marhaság, mert rossz vége lesz.
Az irodából felhívtam a gyámhatóságot és a szociális ügyosztályt, elmondtam, hogy egy asszony el akarja adni a gyerekét, menjen ki hozzájuk valaki sürgősen. Aztán megadtam a család nevét és címét.
Az asztalomon egy értesítés várt. Tizenegyre a kórház hullaházába kellett mennem. Négy hónap után most találták meg annak a huszonkét éves fiúnak a holttestét, aki februárban megszökött a fogdából és akire üldözés közben rálőttek a zsaruk. A fiatalember a Körös fagyos vizében kötött ki és mostanig nem került elő.
A szülők feljelentették a rendőröket, azzal vádolva őket, hogy az előzetesen fogva tartott gyermeküket a folyóba ölték.
A sajtótájékoztató azt hivatott tisztázni, hogy találtak-e golyót a fiú holttestében és annak következtében zuhant-e a folyóba vagy pedig önszántából ugrott a vízbe.
A rideg, vasrácsos ablakú teremben olyan elviselhetetlen bűz volt, hogy mindenki a szája és orra elé kapta a kezét, zsebkendőjét. A fémasztalon egy felismerhetetlen tetetem feküdt nyakig letakarva, csak a keze lógott ki, amiről már lerohadt a hús. Halálfejszerűre sorvadt koponyáját, arccsontját fekete sár vagy iszap fedte. Szemüregéből a halak kiették a szemét.
Iszonyú volt. El is fordítottam a tekintetemet és a medúza arcú kórboncnokot néztem, aki felolvasta a jegyzőkönyvet, mely szerint nem találtak golyót a testben, sem golyó ütötte nyomot, tehát a fiú önszántából vetette magát a folyóba. A rendőrség ezzel lezárja az ügyet. És mossa kezeit.
Úgy éreztem rögtön elhányom magam. A torkom teljesen kiszáradt és csak egy iszonyúan büdös szag telepedett meg rajta. Rohantam, ahogy csak bírtam. Ahogy leértem a főutcára, bementem egy cukrászdába, hogy vegyek egy üdítőt, de nem volt nálam pénz. A nagy sietségben a szerkesztőségben felejtettem a pénztárcámat, így hát tovább indultam. A nap hét ágra sütött és majd elájultam, amikor hirtelen ötlettől hajtva betértem a Barátok templomába, ahol hűvös csend fogadott. A szenteltvíztartóból vizet merítettem, és mohón ittam, aztán megmostam az arcomat, majd beültem az egyik padba és mélyeket lélegeztem, míg jobban nem lettem. A szájüregemet átjárta a szenteltvíz enyhén sós íze, és rögtön tudtam, hogy most valami megismétlődött. Ebben a templomban voltam elsőáldozó. A szentelt ostya a szájpadlásomra tapadt, amit a mise végéig sem bírtam a nyelvemmel lekotorni, ezért kifele menet beleittam a márvány szenteltvíztartóba és ugyanezt az ízt éreztem. Mintha megállt volna az idő. Elmosolyodtam. Milyen jó tudni, hogy itthon vagyok. Néztem a Szűzanya szobrát, mely semmit sem vesztett szépségéből az évtizedek során, lassan hozzá léptem és mondtam egy imát a szerencsétlen ifjú lelkéért.
Éjjel rémálmok gyötörtek, még mindig a halott fiú hatása alatt voltam.
Másnap a reggeli gyűlés után, amikor éppen a kávémat kortyolgattam békésen, és kinézve a zölden ragyogó Körösre, gondolatban már fogalmaztam is a cikkemet a tegnapi témáról, berobogott az irodámba egy nagy darab férfi.
- Követelem – kiabálta - , hogy támadja meg az egyházat, mert a papok úgy befűzték az én egyetlen huszonegy éves lányomat, hogy az se lát, se hall! Mindenáron apáca akar lenni és erről sehogy sem lehet lebeszélni, és ez mind azért van, mert most, hogy véget ért a kommunizmus és demokrácia van, vérszemet kapott az egyház és minden fondorlattal magához csalogatja a fiatalokat. Én nem akarom, hogy a lányom apáca legyen. Én unokákat akarok! Nem bízok a papokban. Mert micsoda dolog az, hogy a szószéken azt prédikálják, fenyegetően, hogy ”Éljetek úgy, mintha a halálos ágyatokon lennétek!” Azért, hogy már születésétől fogva a frász törjön ki mindenkit, hogy meg fog halni? Hát mi ebben az öröm, kérdem én. A vallás szerint az erkölcstelenség megbosszulja magát. A pszichológus szerint meg az erkölcsösség bosszulja meg magát. Akkor hát kinek van igaza? Kérem segítsen nekem és beszéljen a lányommal. Hátha magára hallgat.
- Nyugodjon meg uram, mert még szívinfarktust kap. Ha magát megnyugtatja, majd elbeszélgetek vele és meglátom mit tudok tenni.
Alighogy lecsillapítottam a háborgó apát, az egyik olvasó behozott a szerkesztőségbe egy tizenöt éves kislányt.
- Mi a probléma? - kérdeztem és megsimogattam a bakfis kócos, fekete haját.
- Az a probléma – mondta idegesen a hölgy, hogy a kislány az állomáson aludt egy padon és onnan hoztam be ide. Azt mondja Szatmáron lakik, de az istenért sem akar visszamenni és tőlem is meg akart szökni.
- Add meg a címedet, telefonszámodat, hogy értesítsük anyukádat, jöjjön érted.
- Anyukám meghalt már három éve. Apámmal élek - mondta és sírni kezdett.
- Akkor hívjuk fel édesapádat.
- Jaj, csak őt ne! Tulajdonképpen előle szöktem meg. Állapotos vagyok és ha megtudja, meg fog ölni!
Na, most találja ki az ember lánya, hogy mi itt a teendő! Néztem az ijedt szemű, remegő gyereket. Nem akartam a rendőrséget ráuszítani. Hadd pihenje ki magát és egyen valami meleg ételt, aztán megpróbálok optimális megoldást találni az ügyre. Sajnos nem került rá sor. Amíg telefonáltam, a kislány szőrén-szálán eltűnt.
Aztán végre csend lett. Nagy, áldott csend. Késő délután volt. A kollégák hazamentek. Az írógépek elnémultak., én pedig ráborultam az asztalra és elaludtam...

Tóth Ágnes
ÉLETMENTŐ TORTÚRA

A betelefonáló szerint már másfél napja feküdt eszméletlenül a város legforgalmasabb részén, egy talpalatnyi zöld füvön, két buszmegálló között egy 50 év körüli férfi, és miközben percenként húszan is elmentek mellette, senki sem segített rajta, csak egy harmincas férfi egy rúgással, mert megbotlott benne. Valószínűleg mindenki azt hitte, hogy részeg. Amikor kimentem a helyszínre, az eszméletlen ember már alig lélegzett.
„Azonnal hívtam a mentőt, de amikor kiderült, hogy egy névtelen emberről van szó, akinél nincsenek iratok, a mentősök igencsak morogtak, mondván, hogy a kórházak nem szívesen fogadják a „szociális eseteket”
- De hát itt egy ember életéről van szó – háborogtam és követeltem, hogy azonnal jöjjenek ki a bemondott címre.
Csak egy fél óra múlva érkeztek meg. Ennyi idő alatt gyalog is ide érhettek volna.
- Már pedig mi nem nyúlunk hozzá, maradjon ott ahol van! – mondta a mentőasszisztens. Nem akarunk kórházról kórházra járni vele, pazarolva a benzint és a drága időnket, mert az ilyeneket egyik egészségügyi intézmény sem fogadja be.
Felszisszentem. Azt hittem rosszul hallok.
- Mi az istennyila folyik itt?! - kiabáltam. Hát mik maguk? Életmentők vagy halált osztók? – Most pedig bevisszük! – acsarkodtam és elővettem egyetlen fegyveremet, az újságíró igazolványt.
- Ha nem viszik be azonnal, olyan cikket kanyarítok magukról, hogy zengeni fog tőle az egészségügyi miniszter füle, és akkor mehetnek sintérnek!
- Rendben van – mondták mentősék és hordágyra tették az ismeretlen beteget. Elég piszkos volt szegény, sajnálták is a tiszta lepedőt alóla.
- Indulhatnak – mondtam- és be akartam csukni a kocsi ajtaját, amikor újabb meglepetés ért.
- Azt már nem – morogta az asszisztens. Maga nélkül hölgyem egy tapodtat sem megyünk sehová. Már csak azért sem, hogy bebizonyítsuk, hogy nem embertelenségből akartuk itt hagyni a szerencsétlent, csupán az elkövetkezőkben ránk váró megalázó és időt pocsékoló séta miatt, melynek folyamán egyik kórház a másiknak fogja passzolgatni a beteget.
Bemásztam hát a kocsiba, és leültem az ismeretlen mellé, mint egy kedves rokon.
14 órakor landoltunk a Pszichiátriai Intézet előtt. Hogy miért pont itt? Mert csak ez a kórház fogadott be minden szerencsétlent. Tehát, beteggel ki a kocsiból, be a sürgősségire. Ügyeletes orvos jött, megvizsgálta az embert, majd tovább küldte.
- Menjenek vele az ideggyógyászatra, mert agyvérzésre gyanakszom. Mondják meg, hogy gerincvelő-váladékot kell venni tőle.
Beteggel ki a Sárga Házból, le a lépcsőn, ki az utcára. - Nem szállok be- közöltem - mert félóra múlva fontos megbeszélésem van, tehát megyek. - Vigyázzanak a betegre - mondtam és indultam volna, amikor azok letették a hordágyat betegestől a járdára.
- Ha nem jön tovább velünk az újságírónő, akkor itt hagyjuk az embert! – közölték harciasan és látszott, hogy nem viccelnek. Meghűlt bennem a velő. Pár másodpercig tanácstalanul kapkodtam levegő után, aztán beletörődve sorsomba bemásztam a kocsiba. A beteg is mellém került, mint egy hűséges kísérő és indultunk tovább.
14 óra 15 perc. Megkezdtük a várakozást az ideggyógyászaton az eszméletlen, egyre jobban remegő, sokkos állapotba került emberrel, akinek a szájából nagy nehezen sikerült kiszednem egy fél maroknyi fűcsomót és lemosnom az arcát a saját hímzett zsebkendőmmel. Az asszisztensnő finnyásan nyúlt a férfihez, pedig még a cipőjét és a zokniját is én húztam le a személyzet helyett.
- Milyen nyelven beszél a páciens? - érdeklődött tőlem a nővér.
Ekkor tört ki belőlem a nevetés és csak nevettem, nevettem, sőt hahotáztam és az oldalamat fogtam, miközben félig nevetve és félig sírva kiabáltam, a megrökönyödött nővéreknek, hogy természetesen törökül beszél a kedves beteg. TÖRÖKÜL! És még azt is kiabáltam, hogy Madas doktor a 6-os kórházból azt üzeni, ne szarakodjanak, sokat, hanem vegyenek a férfitől gerincvelő váladékot, amilyen gyorsan csak lehet.
14 óra 25 perckor kiküldtek a kezelőszobából és megkezdték a beteg punkciózását.
Idegesen járkáltam a klórszagú alagsori folyósón. A torkom ki volt száradva, hányingerem volt és pisilnem kellett, megkerestem hát a vécét. Amikor kézmosás után elzártam a csapot és felnéztem, a tükörből egy idegen nő tekintett vissza.
Már 14 óra 45 perc volt. Kicsit sokáig tart a punkciózás morfondíroztam. Ám ha többször szúrták meg, amíg eltalálták a megfelelő helyet, akkor nem is olyan sok ez az idő, vigasztaltam magam.
Végre nyílt az ajtó.
- A gerincvelő-váladék véres – közölte a nővér. Tovább kell menniük. - Ezt vigyék magukkal - mondta és a kezembe nyomott két bedugaszolt kémcsövet, amiben az idegen zavaros gerincvelő-váladéka volt.
- Előbb a 2-es kórházba menjenek. Ott majd megvizsgálják, de valószínűleg kapnak egy átutalót a Megyei Kórház idegsebészetére, mert nincs kizárva, hogy a betegnek koponya-illetve agysérülése van. Ki tudja.
Hogy én nem tudtam, az biztos. Csak azt tudtam, hogy kezd felmenni bennem a pumpa és azon csodálkoztam, hogy a beteg még nem halt meg.
- Elindultunk a 2 –es kórház felé, de a férfi egyre rosszabbul lett. Alig bírtam lefogni olyan sokkos állapotban volt. Teljesen rá kellet feküdjek és átöleljem, hogy le ne essen a hordágyról.
- Nem megyünk a 2-es kórházba, azonnal álljanak meg! – kiabáltam veszettül a mentősöknek. - Még egy bürokratikus út és a pasasnak kámpec. Már a végét járja.
Fordultunk a kocsival és egyenesen a nagy kórház felé vettük az irányt.
15 óra 15 perc. Megérkeztünk végre a Megyei Kórház sürgősségi osztályára.
A beteg öntudatlan volt, kiforgatta a szemét és rettenetesen rángatózott, remegett, véres nyál csordogált a szája szélén. Amikor a főnővér megnézte, felismerte. Mint mondta, falubelije és a nevét is tudta. Azonnal telefonált és lehívatta az osztályról az orvost. Így aztán két üvegcse gerincvelő-váladékkal és némi személyi adattal gazdagabban hagytuk a szerencsétlent a Megyei Kórházban, ahol nem fogadták kitörő örömmel, már csak azért sem, mert tudták, a városban nem lévén több kórház a Szülészet-és Nőgyógyászaton kívül, már nem tudják tovább küldeni...
15 óra 35 perckor elhagytuk végre az utolsó kórházat.
Lekéstem egy fontos megbeszélést, de lehet hogy ezzel sikerült megmentenem egy ember életét. A kezemet görcsösen ökölbe szorítottam, mintha még most is a két üvegcse gerincvelő-váladékot markolnám, aminek laboratóriumi vizsgálatától függött a beteg diagnózisa. Kimerülten és nagyon rossz lelkiállapotban robogtam a mentősökkel a központ felé, miközben arra gondoltam, hogy a román egészségügy nem csak anyagiakban, gyógyszerekben és orvosi műszerekben szenved hiányt, sokkal inkább az egészségügyi káderek emberségében.”
1993 szeptember 12.

Tóth Ágnes
Ha tüntetsz, eltüntetnek

A gyámhatóságról tartottam éppen vissza a szerkesztőségbe, amikor furcsa és megdöbbentő látvány tárult elém. A nagyváradi önkormányzati hivatal előtt hatalmas plakátba burkolózva hirdetett éhségsztrájkot egy középkorú rokkant házaspár. Azonnal beszélgetésbe elegyedtem velük. Mint mondták, a Máramaros megyei Elme - Szociális Intézetből szöktek meg.
„Azért kerültünk oda, mert két évvel ezelőtt fellázadtunk a Bihar megyei cséhteleki otthonban történő embertelen körülmények miatt, és kitálaltunk mindent a helyi televízió főműsorában, nagy port kavarva fel, ami vizsgálatok sorát indította el az otthonban – mondja a B. házaspár.
Ezután úgy tűnt, hogy megoldódik a problémánk, mert közölték velünk, hogy áthelyeznek egy másik intézménybe - folytatja a férfi. - Át is helyeztek és egyben el is tüntettek minket, mégpedig jó messze innen, a Máramaros megyei Elme - Szociális Intézetben, ami három kilométerre van Ukrajna határától. Ott aztán már nem volt kinek panaszkodjunk.
- Az a hely igazán „ideális” környezet a bentlakók számára – mondja a férfi. - Tíz hónap tél, medve és farkas körítéssel és két hónap ősz, üdítő felhőszakadásokkal.
Tudja, hogy kik kerülnek oda? Mindazok, akik elmeállapotukból kifolyólag nem tölthetik büntetőintézetekben büntetésüket, valamint azok - és idetartozunk mi is – akik fel merik emelni a szavukat a közösség érdekében, lerántva a leplet a szociális otthonokban virágzó korrupcióról.
- Miért szöktek meg?
- Mert ott mindenkit bolondnak nyilvánítanak és aszerint bánnak velük. Velünk, is ezt tették. Bedrogoznak mindenkit kivétel nélkül. Az utóbbi időben már nem mertük meginni a teánkat, mert folyton kábák és erőtlenek voltunk tőle. Ha ott valaki fel meri emelni a szavát, megverik, ágyhoz kötözik, bezárják vagy gumicsőből erős vízsugárral locsolva büntetik.
Száznegyven emberre két vécé jut. El kell ájulni a mocsoktól. Reggel héttől este hétig mindenki ki van zárva a szobákból, kivéve a járó képteleneket.
Ha megbetegszik valaki, ott döglik meg, mert nem kap orvosi ellátást. Örülnek ha meghal. Eggyel kevesebb nyűg és eggyel több nyugdíj a vezetőség zsebébe, mert csak hónapok vagy évek múlva jelentik be az elhalálozást. De az élők nyugdíjával is visszaélnek. A vezetőség mintegy hatvan-hetven nyugdíjas beutalt után veszi fel a nyugdíjat, aztán kiszúrja a szemüket egy kis keksszel, kompóttal, cigivel. A többi pénzt zsebre vágják. Van akiét már húsz éve. . .
Nincs senkinek rendes ruhája. Szakadt, mocskos kezeslábasokban járnak és többségüket munkára kötelezik.
Megszökni nem lehet, mert ha át is mászik valaki a kerítésen, elfogja a határőr, aztán amit kap, abba bele is halhat.
A nőket nullásra nyírják, de még így is sok köztük a tetves.
A portás, főleg ha részeg, telj hatalmúlag választhatja ki magának azt a szerencsétlen nőt, akit közösülésre szemelt ki.
Ha felügyelő készül ellenőrzést tartani az intézetben, már előre értesülnek róla. Ilyenkor mindent és mindenkit tisztára sikálnak, hogy ne legyen semmi hiba. Ha látná az újságírónő, hogy a felügyelő urak milyen nagy csomagokkal megpakolva távoznak, leesne az álla.
- Hogyan sikerült eljönniük az otthonból?
- Végül is az igazgató tisztában volt azzal, hogy nem vagyunk bolondok. Azt mondtam neki, engedjen el személyes ügyeinket elintézni Bihar megyébe, ahova valók vagyunk, hiszen két éve nem láttuk a kislányunkat sem, aki Belényes város árvaházában nevelkedik és a kárpótlási jegyünket is csak itt tudjuk kivenni.
Azt mondta, rendben, tíz napra elenged. Én meg azt gondoltam, elég nekünk egy nap is, hogy kijussunk, mert úgy sem jövünk vissza. Kivettük a feleségemmel a kárpótlási jegyeket és így lett pénzünk. Most tüntetéssel tiltakozunk a hasonló helyzetben lévő emberek diszkriminációja ellen.
Azt akarjuk, hogy olyan szociális otthonban kapjunk helyet, ahol teljes jogú emberként kezelnek és ahonnan nem kell többet megszöknünk!”

Közben megjöttek a tévések. A tüntető párt kamera és mikrofon végre kapták. De a hivatalból senki nem jött ki érdeklődni, pedig a kíváncsiak serege már jócskán megszaporodott az épület előtt.
Egyszer el kellene mennem Máramaros megyébe, hogy közelebbről szemügyre vegyem azt az intézetet – morfondíroztam, miközben fáradtan baktattam a szerkesztőség felé.

1992 július 29. Bihari Napló

Tóth Ágnes
MI LEGYEN AZ ÖREGEKKEL

Az írógép billentyűin néha megálltak az ujjam és ilyenkor az ablakon kinézve, arra a képeslapra gondoltam, amelyen pálmafák szegélyezte tengerparton gondtalan emberek napfürdőznek. . .
Álmodozásomból a kollégák zökkentettek ki.
– Halló, ébredés! Menj ki a kávézóba, mert keres egy olvasó!
Kikászálódtam az íróasztal mögül és arra gondoltam, hogy legalább iszom egy kávét, amikor hirtelen rám rikoltott egy felém tartó magas és inas öregasszony.
– Maga a szociális rovat vezetője?
– Igen – feleltem kissé idegesen és hátrálni kezdtem, mert a néne egy hatalmas rozsdás harapófogót kapott elő viharvert krokodilbőr táskájából és magasra emelve hadonászott vele, miközben fenyegetően közeledett felém.
– Látja maga ezt a fogót? – kiabálta a feje felett rázva a szerszámot – és amikor már azt hittem, hogy lesújt rám, megállt és azt mondta:
– Úgy tudja meg, hogy én minden áldott nap ezzel járok haza, mert az a rohadék fuvaros szomszédom állandóan bedrótozza a kaput, hogy ne tudjak bemenni, és én ezzel a harapófogóval vágom el miden alkalommal azt az átkozott drótot!
Ki akar túrni az otthonomból. Pályázik a lakásomra. A küszöbömre önti a szemetet. Minden nap az ablakom alá hugyozik, a virágaim már mind kiégtek. Jól tudja, nincs aki megvédjen. Magányos öregasszony vagyok. Segítségül hívtam a körzeti rendőrt, az be is ment a fuvaroshoz, hogy beszéljen a fejével, aztán részegen jött ki tőle, mert az leitatta. Még össze is tegeződtek. Hát ki véd meg engem tőle, tessék mondani?
Az ügyet végül sikerült megoldanom. Feladtunk a nénivel egy apróhirdetést, a következő szöveggel: „Kertes udvarban álló, kétszobás magánházamat elcserélném egy garzonra”.
Öten jelentkeztek. Kiválasztottam azt a házaspárt, ahol az ember egy tagbaszakadt asztalos volt, az asszony meg egy nagyszájú szakácsné, és rávettem az öregasszonyt, hogy velük cseréljen. Meg is egyeztek. A mamának központi fűtéses, hideg- meleg vizes kis panel-otthona lett, és a különbözetből egy kis pénzmagja, ami a nyugdíjával együtt elég lesz neki élete végéig, az asztalos meg berendezett a színben egy műhelyt magának, és kiváltotta az ipar engedélyt.
A fuvaros azóta úgy lapul, mint szar a fűben, mert fél ujjat húzni a melákkal és a nagyszájú asszonysággal.
A szociális esetek közül az öregeket és a gyerekeket karoltam fel legszívesebben, mert ők voltak a legkiszolgáltatottabbak.
Eszembe jutott a 80 éves, hallássérült Jolánka néni, ahogy görnyedten ült a kórházi ágyon és egy tenyérnyi ép hely sem volt a testén meg a fején, annyira össze volt verve.
– Meg akartak ölni a lakásomért – panaszolta. – Összekötöztek, tapostak, ütöttek, fojtogattak. Rúgták az oldalamat, a hasamat, meg ahol értek. Eltörték a bordáimat. A férjem azzal a kemény fejével befejelt az arcomba. Eltört az orrom, az álkapcsom, bedagadt a szemem. Alig bírok még most is beszélni, úgy fáj. Meg akart az uram ölni a szeretőjével együtt, aki három évvel fiatalabb nálam. Hetvenhét éves. És hogy nyalják-falják egymást. Akkor hozta a lakásba az ember, amikor Szilágy megyében voltam a lányomnál. Azóta nem megy el az a nő. Ha nem dugom el az ételt, amit magamnak főzök, akkor egy marék sót vagy mosóport szórnak bele, hogy ne tudjam megenni. Istenem, hova jutottam öregségemre. Tudja, ha a szomszédok nem jönnek át a nagy ordítozásra, már meghaltam volna. Ők hívták ki a mentőt is. Most a drága doktor úr látleletet készített és felvette a kapcsolatot a törvényszékkel. Várom a tárgyalást. Remélem a két gonosz megkapja méltó büntetését és nyugtom lesz.
– Várjon kedveském, ne menjen még el – kiáltott utánam. – Van nálam egy kis eldugott pénz a nyugdíjamból. Mennyiért ír ki engem az újságba?
Bizony nagyon sok olyan idős emberrel találkoztam, akiknek a lakására pályáztak a rokonok, ismerősök vagy idegenek. Eltartási szerződést kötöttek velük, aztán magukra hagyták az idős beteg embereket, nem adtak enni nekik vagy nem hívtak orvost, ha megbetegedtek, hadd patkoljanak el minél hamarabb, hogy megkaparinthassák a javaikat.
Az egyik vidéki öregotthonban tett látogatásom során panaszkodtak a bentlakók, hogy megverik őket, nem kísérik ki a gyenge reszketeg öregeket a vécére, és mivel kevés az ágytál, sokszor kénytelenek egy-egy kéznél levő cipős dobozba vagy valamilyen más edénybe elvégezni a szükségüket.
A múlt rendszerben a vezetőség évekig nem jelentette be azoknak az öregeknek a halálát, akiknek nem voltak hozzátartozóik, azért hogy felvehessék továbbra is a nyugdíjukat. És egyre több disznóság derült ki a rendszerváltás után. Le is váltották minden szociális intézmény vezetőjét, de furcsa módon többségük megúszta büntetés nélkül az elkövetett csalásokat, visszaéléseket. Tagadtak mindent, mondván, hogy az öregek szenilisek, nem tudják mit beszélnek és össze-vissza hazudnak. Én pedig, mint egy árva fecske, csak csapkodtam a szárnyammal (tollammal) és ha nyarat nem is tudtam csinálni, de megpróbáltam némi fényt csiholni a szociális sötétségbe. Ökölbe szorult a kezem és sajgott a szívem a sok kihasznált, kisemmizett, lecsúszott ember és éhező gyerek láttán.
Mivel minden egyes ember sorsa kuriózum volt a maga nemében, kitaláltam egy új rovatot „Sorsok dióhéjban” címmel, ahol megírtam a legérdekesebb sztorikat.
Volt ebben drogos fiatal, aki kilépett a nyolcadik emeletről, mert át akart menni a túloldalra egy képzeletbeli hídon. Kocsikat fosztogató kiskorú, akinek a szülei milliomosok voltak. Éhező cigányközösség, akik kiásták és megették a szomszédjuk döglött lovát, aztán mind a járványkórházban kötöttek ki. Tolókocsihoz kötött fiatal lány, akinek a szülei autóbalesetben meghaltak, a rokonok pedig bedugták szegényt egy intézetbe és elfoglalták a lakását. Alkoholista apa, aki teherbe ejtette a lányát. Fagyhalált halt hajléktalan, aki pár éve még rangos polgára volt a városnak. Idős házaspár, akik nem tudtak megélni a nyugdíjukból, ezért közös elhatározásból egyszerre lettek öngyilkosok. Középkorú férfi, aki kétnaponta jött be hozzám a szerkesztőségbe és követelte, hogy segítsünk kiszedetni a fogtömését, mert lehallgató készülék van benne.
(Őt máskülönben el is vittem egy fogorvos ismerősömhöz, akivel megbeszéltem, hogy csináljon úgy, mintha tényleg „poloska” lenne a tömésben és miután kiszedte, adjon egy kalapácsot a pasinak, hogy törje azt össze. Így remélhetőleg megszabadul a rögeszméjétől, mi pedig tőle. Miután megtörtént a dolog a férfi teljesen megnyugodott. Amikor egy év múlva találkoztam vele, meg volt hízva, ki volt simulva az arca és büszkén mutatta meg az unokája fényképét aztán hálásan csókolt nekem kezet.) De voltak más esetek is. Például síró bácsika, aki azzal gyanúsította a menyét, hogy mérgezi őt. Bolond nagytata aki vonatokat irányított és egy egész utcát terrorizált. Szélhámos nő, aki idős embereket lopott meg, fondorlattal csalva ki a temetésükre összekuporgatott pénzüket, és még sokan mások. A cikkek nem maradtak hatás nélkül, ezért egyre többen kerestek fel.

Így történt ez egy csütörtöki napon is. Már éppen készültem hazamenni, amikor bekopogott hozzám egy idős asszony.
– Aranyoskám, segítsen rajtam – sírta el magát és egy szakadt zsebkendővel törölgette kisírt szemét. Nincs nekem semmilyen jövedelmem. Szégyenszemre koldulni szoktam.
– Nincs a néninek nyugdíja?
– Nem kapok nyugdíjat, sem szociális segélyt, sem ingyen ebédet, mert nincsenek irataim. Pedig egykor neves sportoló voltam, balkáni magasugró bajnok. Így ismert meg és szeretett belém a város akkori párttitkára, aki feleségül is vett. Aztán egy szilveszteri összejövetelen, ahol együtt volt a megye összes román pártfejese, én éjfélkor felálltam az asztalnál és elénekeltem a magyar himnuszt. Na, attól kezdve el lett vágva a karrierem. Az uramat kényszerítették, hogy váljon el tőlem, a munkakönyvembe beírták a piros betűt (?), és többé sehol nem tudtam elhelyezkedni. A gyereket elvette tőlem a férjem és Bukarestbe költöztek. És most, istenem, uram, amikor már szép felnőtt férfi lett a fiam, forradalom második napján lelőtték az utcán, így a menyem és két kis unokám árván maradt, nekem meg nincs képem, hogy a nyakukra menjek, hogy né, itt a nagymama, adjatok egy darab kenyeret.
Könyörögve kérem, hát a kedves újságírónőt írja meg az én történetemet is a Sorsok dióhéjban című rovatában, hátha az emberek gyűjtenek majd nekem is egy kis élelmet vagy ruhaneműt, esetleg egy használt televíziót, hogy a bánatomat egy kis szórakozással el tudjam ütni. Kérem hát szépen, ha istent ismer segítsen rajtam valahogy és írja meg a címemet is, hátha hoznak nekem valamit.
Segítettem. Iratot, szociális segélyt és ingyen ebédet intéztem a néninek, aztán írtam róla egy cikket. Ami ezután történt, azt nem tettem az ablakba!
Pályám során először történt meg, hogy magamra zúdítottam jó pár olvasó haragját. Szinte megőrjítettek a felháborodott telefonálók és elleptek a dorgáló levelek, amelyekben az állt, hogy hogyan lehet ilyen szemen szedett hazugságot leírni. Tudjam meg, hogy ők évtizedek óta ismerik ezt az öregasszonyt, aki soha nem volt balkáni bajnok, férje sem volt, mert egész életében egy repedtsarkú, büdös K. volt, soha nem dolgozott, ezért nincs nyugdíja és gyerekei sem voltak soha. Az iratait akkor vesztette el amikor berúgott, mert állandóan részeg, vén alkoholistákkal züllik. Sokszor fekszik az utcán a saját piszkában – folytatta a telefonáló - és ha most elmegyek hozzá, akkor megnézhetem a saját szememmel, hogy a vén hazudozó az ürülékében fekszik részegen.
Megnéztem. Nem volt kellemes látvány. – Teremtő atyám, gondoltam, még jó, hogy nem írtam meg azt is, hogy az öreglány a doftanai börtönben született, ahonnan egy cipős dobozban csempészték ki, és így maradt életben.
Ez az eset nagy óvatosságra intett.

Tóth Ágnes
POKOLI HÉT

Volt egy időszak az újságnál, ami kész horror volt számomra a megdöbbentő és tragikus családi esetek miatt. Még az íróasztalomon pompázó rózsa illata sem enyhített rossz kedélyállapotomon. Ott gyötrődtem két eseten, amit úgy éreztem nem kellene megírnom.
Az egyik egy árván maradt tíz éves kislányról szólt, akinek pár napja a szeme láttára szúrta le az édesanyját a részeg apa és a gyerek szombattól hétfőig egy szobában kellett legyen a vérbe fagyott halott anyjával, mert az ember rázárta az ajtót és elment a kocsmába. Csak hétfőn, amikor a kislány már sokkos állapotban volt, akkor adta fel magát a férfi a rendőrségen.
A másik riport egy olyan családdal készült, ahol az anya idegrohamában kiugrott a negyedik emeletről a gyerekei szeme láttára. Az életét az a gesztenyefa mentette meg, ami az ablakuk alatt nőtt és koronája a harmadik emeletig ért. Míg az asszonyt a pszichiátrián rendbe hozzák, addig a tizenkét éves lányát a szomszédok istápolják, a kisfiát, aki sokkot kapott, a gyermekpszichiátria alkalmazottai ápolják. Az apát, aki miatt a tragédia történt, nem találtam meg, mert ismeretlen helyre távozott egy huszonhárom éves nővel.
Éppen papírt fűztem az írógépbe, amikor sírva rohant be az irodába egy vérző fülű fiatalasszony és reszketve rogyott le a mellettem levő székre.
– Írja meg a Családi rovatában – kiabálta magán kívül – , hogy az a hülye, alkoholista és szadista férjem le akarta vágni a fülemet, amiért négy lejjel drágábban vettem meg a tököt a piacon, mint amennyi a zöldséges üzletben! Alig tudtam elmenekülni előle. És mindezt azért csinálta, mert most négy lejjel kevesebbet költhet piára a gazember. Írja ki a nevét is! Hogy az Isten verje meg a sátánfajzatát! Legalább az újságban legyen benne szégyenszemre, ha már a rendőrség nem bünteti meg.
– Pedig jobb lenne a rendőrséget hívni – tanácsoltam – , mire az asszony felugrott és miközben kifele tartott, elkeseredetten kiabálta:
– Szarok a rendőrségre! Az elmúlt két hétben már ötször is hívtam őket, de azt
mondták, hogy családi ügyekbe nem avatkoznak be, csak akkor, ha az uram életveszélyesen bántalmaz. Arra pedig, garantálom, hamarosan sor kerül! – és jól bevágta maga után az ajtót. Ekkor csörgött a telefon és én már rohantam is a morbid eset helyszínére. Egy negyvenöt éves, munkanélküli férfi hat napig tologatta a kerekes székben a halott anyját, aki egy lábost szorongatott kihűlt kezében és az emberek abba dobálták az alamizsnát. A férfi miden este hazatolta a tetemet, aztán másnap újra kéregetni indult vele. Csak amikor már kezdett szaga lenni a megboldogultnak, akkor telefonáltak be a járókelők meg a szomszédok, hogy valami nincs rendben.
Amikor a körzeti rendőrkapitánnyal és egy szociális munkással kimentem helyszínelni a megadott címre, majd hanyatt estem a látványtól és a bűztől. A halott öregasszony már nagyon rossz állapotban volt és úgy nézett ki, mint aki mielőtt darabokra hullana, megpróbál kikászálódni a tolószékből, hogy még utoljára feltegye a kezében szorongatott lábost a tűzhelyre, a kedves fia pedig vodkás üveggel a kezében biztatgatná. A pasas azzal mentegetőzött, hogy az anyja úgyis kéregetés közben halt meg, ezért ő tovább tologatta, hátha összegyűlik a lábosban a temetésre való pénz....

Tóth Ágnes
Mi lesz veled kicsi lány?
1990 június 8
Íróasztalomon üzenet: „Azonnal hívd fel R-t a feltüntetett számon!”
„Hívom. A vonal másik végén izgatott nő meséli, hogy valamelyik nap késő délután egy 12 év körüli kislány csatlakozott hozzá és 3 éves unokájához. A lányka nagyon kedves és udvarias volt, segített vinni a csomagjukat, hazáig kísérte őket, aztán kérte adjon neki egy pohár vizet. Később kiderült, hogy éhes is. Mit tesz ilyenkor egy jószívű asszony? Megeteteti a hívatlan vendéget, aztán kérdezősködik. A kislány könyörögni kezd, engedje meg, hogy nála aludjon, mert a szülei vidékre utaztak és ő elvesztette a lakáskulcsot. Amikor az asszony nem egyezik bele és azt mondja a gyereknek, menjen szépen haza, a szomszédok majd biztos segítenek, a gyerek kiböki, hogy nem tudja a címét, ugyanis egy most épülő lakónegyedben laknak . . .
Ekkor kezd gyanús lenni a nőnek, hiszen az ő 3 éves unokája is tudja a lakcímét. Végül bevallja, hogy a szülei nem utaztak el. Az anyja éppen délutános a város egyik hatalmas asszony őrlő gyárában, de otthon állandóan ütik, verik, utálják őt és ezért már máskor is megszökött hazulról. Sőt egyszer a középső húgát, a 9 éves E-t is magával vitte. Egyszer pedig két hétig nem ment haza és most sem akar soha többet! R- né felhívja a gyárat, kéri az asszonyt és közli, hogy este várja őt a lányával az üzem előtt. Este 10 után egyszerű öltözetű harmincöt év körüli asszony lép hozzájuk és olyan természetesen veszi át a minden ízében remegő leánykát, mint egy előre megrendelt pohár vizet.
Néhány nap múlva este kilenc órakor csengetnek R-né ajtaján. Ott ál a kislány rémülten, öleli, szorongatja az asszonyt, könyörög fogadja be, mert nem akar hazamenni. - Otthon a helyed – mondja a nő, aztán levelet ír a gyerek anyjának és felteszi a kislányt a villamosra, aki megígéri, hogy otthon átadja az üzenetet. Egy óra múlva cseng a telefon, idegen női hang érdeklődik: - R lakás? Hála istennek! Képzelje, a villamoson rám akaszkodott egy idegen gyerek. Nem akar hazamenni az istenért sem. Végül ezt a telefonszámot adta meg. Csak önhöz akar menni! Nosza futás megint anyuka után a gyárba. A gyerek átadva, mint megtalált csomag.
Megígérem R-nének, hogy utánanézek az ügynek. Kollégáim izgatottan hallgatják a történetet. Mindenkinek van egy megjegyzése, tanácsa. Azt feszegetik, milyen szülő az, aki sem a rendőrségen, sem az gyámhatóságon, sem újsághirdetésben nem keresi az eltűnt gyerekét. Nem minden nehézség nélkül tudom meg az anya lakcímét. Életemben nem hallottam még arról az utcáról, pedig tősgyökeres váradi vagyok. Elővesszük a város térképét és hosszas keresgélés után rábukkanunk a keresett utcára. Ha nem is az Isten háta mögött van, de pár méterre tőle.
Mivel párszor már veszélyes helyzetbe kerültem magányos oknyomozó útjaim során, a kollégák azt tanácsolják, ne vágjak neki egyedül az útnak. Bár mindenki nyakig ül a munkában, mégis akad egy testőröm. A villamosban töltött félórás pácolódás után hervadtan bandukolunk az ismeretlen területen és az út még csak ezután fordítja felénk arcának göröngyösebbik felét. Mindjárt ott vagyunk, biztatjuk egymást és mint két vidéki rokon tévelygünk a csúf betonházak rengetegében. Végre megtaláljuk a keresett címet. Előbb a szomszédoknál érdeklődünk, ők néha többet elmondanak, mint az érintettek.
A földszinti lakó meséli, hogy a család nehéz anyagi körülmények között él. Három gyerekük van. A férj nem dolgozik, az asszony pedig agyonhajszolja magát. A nagyobbik kislánnyal problémák vannak. Tegnap este tizenegy órakor csengettek be hozzá, hogy adjon kölcsön, mert a lányt taxival hozta haza egy ismeretlen ember. Egy alkalommal pedig, amikor lakógyűlés volt, az apa bezárta a kislányt, de az kimászott az ablakon és megszökött.
Bekopogunk a szóban forgó családhoz. Harmincöt körüli nő nyit ajtót. Bemutatkozunk. A konyhába vezet, ami egyszerű, de tiszta. Mondjuk milyen ügyben jöttünk, s hogy szeretnénk közelebbről megismerni a kislányt és a családot. A lányka éppen otthon van. Két éves húgára vigyáz. Az ember elment halászni. Érszűkülete miatt nem dolgozik.
- Fogalmam sincs, hogy miért szökdösik folyton el, amikor mi mindent megpróbálunk megadni neki – vonogatja a vállát az asszony.
- Miért nem jelentették az eltűnését a rendőrségen?
A múlt év novemberében, amikor két hétre eltűnt, bejelentettük. A Félixfürdőről hozták
haza. Higgye el, nem lehet vele bírni. Már belebetegedtem,
s úgy élek ezzel a gonddal, mint más a fájós lábával. Utoljára a középső húgával szökött el. Bekérezkedtek egy idegen családhoz, azzal az ürüggyel, hogy éjszakás vagyok és kizárták magukat. Azok szállást és vacsorát adtak nekik és most jön a szomorú része a történetnek, a nagyobbik lányom elemelt egy nagyobb összeget a családtól, amit azonnal visszafizettem. Így nem jelentették fel.
Nézem az asszonyt. Fáradt és megviselt. Megkérem, hagyjon kettesben a kislánnyal, aki szőke, és kék szemű, akár egy angyalka.
- Megígérem, hogy mindenben segítek neked, ha elmondod, miért szökdösöl el hazulról.
- Apu mindig ver, csak a középső húgomat szereti, engem utál. A nagyiék is csak őt szeretik. Sírva fakad. – Engem mindenki utál. . .
Az anyja meghallja és bekiabál: - Nem igaz, hogy ver apád és az sem, hogy nem szeretünk!
- De igen – tiltakozik a gyerek,
- Iszik –e apukád?
- Igen.
- Nem igaz, ne higgyenek neki - mondja a nő. Az én férjem nem részeges. Néha megiszik egy két sört, ahogy más is.
- Mondd, ki a kedvenc énekesed?
- ?
- Mit szeretnél?
- Farmert, szép ruhákat, édességet.
- Miért loptad el azt a pénzt?
- Hát arra gondoltam veszek magamnak valamit.
- Tudod, hogy a lopást büntetik?
- Most már tudom.
- Mennyi ötször öt?
- Huszonöt,
- Ki volt Petőfi Sándor?
- Egy híres izé . . . író?
- Mit írt?
- Nem tudom.
- Ki volt József Attila?
- Ő is híres volt, de nem tudom miről.
Elköszönünk és elindulunk a 7-es iskolába.
Az osztályfőnöknő középkorú asszony. Közli, hogy a kislány egyszer sem jelent meg az utolsó évharmadban. Ő meg éppen most írt egy jelentést arról, hogy a gyereknek pszichikai és magatartásbeli zavarai vannak.
Átmegyünk abba az osztályba, ahol a szökdöső lányka középső húga tanul.
A hugi sírva fakad. Elmondja, hogy otthon feszült a légkör, mert soha nincs pénz, folyton a nagymamától kell kölcsön kérni és az apja ezért nagyon ideges, megveri őket, de főleg a nővérét, akkor is ha nem csinál semmi rosszat, csak apa felhergeli magát valamin és üt.
- Én nem akartam a nővéremmel megszökni, de azt mondta megver, ha nem megyek vele. Amikor reggel felkeltem annál az idegen családnál, már nála volt a pénz.
- Mire költöttétek?
- A nővérem mindenféle cicomát vett. Szemfestéket, rúzst meg egy pulóvert, ami neki kicsi volt, nekem meg nagy és egy jókora tortát is vettünk és mind megettük. . .
Egy óra múlva felhívtam pszichológus ismerősömet, a nagyváradi Gyermekpszichiátriai Intézetben, ismertettem a tényeket és megbeszéltünk egy időpontot, amikor fogadni tud a kislánnyal együtt. . .”

A társadalom peremén
1995.június 10. Bihari Napló

A Családsegítő Alapítványtól hívott az igazgatónő, menjek be hozzájuk, mert tollhegyre való fontos téma van.
Izgatottan indultam el. Kíváncsian nyitottam be az irodába. A sarokban álló öblös karosszékében jóképű, barna legény üldögélt.
Ruhája kopott volt, kialvatlan szemével gyanakodva pislogott rám. Megkínáltam kakaós kiflimmel, amit útközben vettem, megvártam, amíg mohón befalja, aztán leültem vele szembe és rámosolyogtam.
– Azért jöttem, hogy segítsek. Mondd el mi a baj. De a legelejétől. Rendben? A srác bólintott, ivott egy korty vizet és lassan beszélni kezdett.
„– Kérem, a nevemet ne írja ki. Tegnap voltam tizenkilenc éves. A szüleimet nem ismerem. Árvaházban nőttem fel az ikernővéremmel együtt. Ötévesen kerültünk a belényesi otthonba. A nyolcadik osztály befejezése után átirányítottak minket ide Nagyváradra, az egyes számú Kisegítő Szakiskolába, ahol kitanultam a kőműves szakmát és 1993-ban el is végeztem, de a mai napig munka nélkül vagyok.
– De már 1995-öt írunk. Eltelt két év. Miért nem tudtál elhelyezkedni a szakmádban? Mostanában rengeteg új házat, villát építenek a városban.
– Nem tudok elhelyezkedni, mert hajléktalanként nincs bejelentett lakcímem. Az ilyenekkel szóba sem állnak.
Amióta kikerültünk az árvaházból, azóta az utcát járjuk többed magunkkal. Tíz lánnyal és tizenöt fiúval. Mind az árvaházból kerültek ki, mert nagykorúvá váltak és most nincs se állásuk, se lakásuk. Híd alatt, parkokban, néha egy-egy üresen álló, félig lebontott házban alszunk. A lányokat állandóan zaklatják az idegen férfiak, ezért sokszor verekedünk össze miattuk. De előfordul, hogy elkapják és megerőszakolják őket.
– Van konkrét eset és bizonyíték rá?
– Sajnos van. Az ikernővéremet pár éve valami egyenruhások levonszolták egy éjjel a Körös-partra és megerőszakolták, majd kékre zöldre verték és azt mondták neki, ha eljár a szája, megölik. Így maradt terhes. Csak tizenhat éves volt. Most két és fél éves a kislánya, de az is árvaházban nevelkedik, mint annak idején az anyja...
– Jön, hogy sírjak, ordítsak, – mondta ökölbe szorított kézzel –, mert mi is érző szívű emberek vagyunk. Mi is szeretnénk munkahelyet, lakást, normális családi életet. Nem tehetünk róla, hogy a szüleink eldobtak maguktól. Mi is emberek vagyunk! A rendőrök és a polgárőrök állandóan zaklatnak. Két hete elkaptak a központban, ahol egy padon aludtam és ütlegelni kezdtek. Úgy hasba rúgtak, hogy elájultam. Ez éjjel két óra körül lehetett. Amikor magamhoz tértem már a sebészeten voltam. Nem tudom ki vitt be. Reggel hétkor meg is operáltak. Az orvos rendes volt. Megengedte, hogy tovább maradjak a szükségesnél. Fel akart egy kicsit erősíteni. Azt mondta nagyon rossz bőrben vagyok.
Aztán a kórházból való távozásom után a rendőrség el akart vinni, mert nem voltak irataim, már pedig ennek hiányában, nem jár ingyen orvosi kezelés. Pedig én is az ország állampolgára vagyok. Alapvető jogom lenne orvosi ellátásra.
– Én egyelőre csak annyit tudtam segíteni – mondta az alapítvány vezetője –, hogy a Caritas segélyszervezettől ruhaneműket szereztem neki és elintéztem a mindennapi ingyen ebédjét a szociális konyhán, de szegénységi bizonyítvány nélkül az sem járt volna neki. Ugyanis ezt a bizonyítványt csak váradi lakhelyt igazoló személyazonosságira adnak ki. A fiú nem nagyváradi. Nincs családja, lakcíme. – mondta keserűen az igazgatónő.
– Segíteni fogok – mondtam a fiatalembernek, amikor elbúcsúztam.
Felkerestem az egyes számú Kisegítő Szakiskola igazgatónőjét.
Ismerem a fiút és a húgát is – mondta a középkorú asszony. – A többi árvával együtt tanintézetünk négy éven keresztül mindent megadott nekik, amit csak tudott. Szállást, ellátást, és mesterséget. Táborba vittük a gyerekeket, kultúrcsoportunk van, sportcsarnokunk. Barátságok szövődtek mind diákok, mind tanár-diák között. Ez a fiú nagyon jó eszű, de lusta és ravasz. Talán kissé érdekember is. Emlékszem egy esetre. Az utolsó évben matematikából bukásra állt. Mondtam javítsa ki a jegyét nehogy megbukjon szégyenszemre. Akkor azt mondta: - Mit ad nekem az igazgatónő, ha kijavítom a jegyemet? – Hát mit adjak kérdeztem - meghökkenve. – Süssön nekem egy nagy csokoládés tortát, felelte. - Rendben – mondtam.
És kijavította a jegyét, én pedig ígéretem szerint megsütöttem neki azt a tortát. ..Aztán kikerült az intézetből az utolsó évesekkel együtt. Papírt adtunk nekik, amivel vissza kellett volna térniük szülővárosukba- falujukba, de úgy tapasztaltam, egyik sem akart már oda vissza menni. Ha valamelyiküknek az iskola befejezése után nem sikerült állást vagy a munkásszállón helyet találnia, azt visszafogadtuk a bentlakásba a szünidőkben. Itt lakhatott, étkezhetett, amíg meg nem kezdődött az új iskolai évad és meg nem érkezett az új csoport, akiknek kellett a hely. Ennél többet nem tudtunk és nem tudunk nyújtani nekik és a továbbiakban nem tudunk felelősséget vállalni értük.
Sajnos, aki kikerül az árvaházból az önerőből kell boldoguljon odakint az életben.
Szeretném hangsúlyozni, hogy Romániában a jelenlegi társadalmi problémák közül a legsúlyosabb az árvaházi gyerekek sorsának a megoldása, az intézetből való kikerülésük után. Országos szinten kellene foglalkozni a helyzetükkel, nem csak városi szinten, mert nem elszigetelt jelenségről van szó, és sajnos közülük kerül ki a legtöbb bűnöző. Jó lenne egy olyan épületsor, – tette hozzá – akár újonnan épített vagy üresen álló régi házak, ahol előre berendezett garzonokban lakhatnának ezek a fiatalok, amíg talpra nem állnak, úgy mint a nyugati országokban. Mi már többször javasoltuk ezt a megoldást a felsőbb szerveknek, mindeddig eredménytelenül – mondta keserűen.
Az árvaházi gyerekek sorsa igen megviselt és felborzolta a kedélyállapotomat, ezért dörgedelmes riportot írtam kilátástalan helyzetükről és kiemeltem, hogy a Szociális- és Munkaügyi Minisztérium biztos a „Nyújtsd oda a kisujjad, kell az egész kezed” közmondástól tartva nem nyújt segítőkezet az árváknak, mert attól retteg, kiderül, hogy nemcsak kisujja, de még keze sincsen neki. És akkor a fejéről még nem is beszéltem...

Tóth Ágnes
A mi gyerekünk

A „mi gyerekünk” egy tizenkét éves kisfiú volt és úgy fél éve bukkant fel a szerkesztőségben Egyik kollégám szedte fel az utcán, mert nagyon rossz bőrben volt. Akkor megetettük, megitattuk és hagytuk, aludja ki magát a raktárban. Attól kezdve bejárt az újsághoz, ahol amolyan segélyszolgálatot szerveztünk számára. Csakhogy szegénykének olyan sötét volt a nyomorúsága, akár a bőre színe, és bármennyit adtunk neki, nem volt elég. Amikor kifogytunk a pénzből és a ruhaneműből, csak pislogtunk rá behúzott nyakkal, vagy kerültük a tekintetét. Ő meg csak állt, álldogált, nyekkent egyet-kettőt, beletúrt gubancos üstökébe, keze fejével megtörölte nedves orrát, majd csendben távozott, hogy a következő héten újra megjelenjen.
Ritkán állt szóba vele a csapat, mert dadogott és olyan nagy szüneteket tartva bírta kibökni a mondanivalóját, hogy mire a végére ért, már rég lejárt a munkaidőnk.
Aztán egy napon, amikor hamarabb fejeztem be a munkámat, leültem a fiúcska mellé. Meleg szendvicset, meg üdítőt vettem neki s kérdezgettem.
- Hova való vagy? Vannak testvéreid?
- Diószegen lakunk, Váradtól, úgy harminc kilométerre. Tízen vagyunk testvérek. Nyolc lány és két fiú. A legkisebb, aki nyomorék, nyolc, a legnagyobb tizenhat éves.
- Apátok?
- Az apánk ö . . . ö . . . öt éve elhagyott minket.
- Anyátok?
- Anyánk szívbeteg lett. Két hete a váradi kórház szívosztályán fekszik és most nagyon szomorú vagyok, mert minden gond az én nyakamba szakadt, és én tartom el a többieket a maguk segítségével.
- Hány éves anyukád?
- Harmincnégy . . . ha-harminchat . . . nyolc . . . izé, hát mondom, hogy harmincnégy, na!
- Dolgozik valahol?
- Hát hogy tenné attól a sok rajkótól?
- Mit esztek, miből éltek?
- E...e ... ebből ... aabból . . . segítenek maguk, meg néhányan a faluban, néha kerül egy kis krumpli, szőlő, ez meg az.
- Te nem dolgozol?
Kicsi vagyok én még ahhoz, meg nem szívesen alkalmazzák a romákat, attól félnek, hogy meglopják őket.
- És nem loptok?
Vigyorog, behúzza a nyakát, aztán rábólint.
- Ha már nagyon éhesek vagyunk i-igencsak megtesszük.
- Fogott-e már el rendőr?
- Csak a diószegi. Meg is vert, de nem zárt be. Tudja ő jól, milyen szegények vagyunk.
- Hogy állsz a tanulással?
- Hát, a tanítónő nem engedte, hogy tanuljak Azt mondta visszamaradott vagyok, kár fáradnia velem.
- Ezek szerint analfabéta vagy?
- Dehogyis! Mit képzel maga rólam. Még hogy alfabéta. Én cigány vagyok! Érti? Cigány a javából.
- De hát nem tudsz sem írni sem olvasni.
- Nem hát, Már hogy tudnék.
- És a többi testvéred?
- Azok járnak iskolába, mert nekik muszáj.
- Milyen lakásban laktok?
- Ajjaj. Nagyon rossz az a kunyhó. Egy konyha, pici szoba, oszt tizenegyen kuporgunk benne. Fú a szél, meg beázik. Úgy fázunk, hogy reszketünk. Az erdőről hozom a fát. Na meg a legkisebb testvéremet ápolom, mert ő nyomorék. Csak fekszik egész nap az ágyban és néz rám azzal a szíp szomorú szemivel. Én etetem, itatom, mosom ki alóla a piszkát. Hát nagyon nehéz.
- Annyi szép ruhát adtunk neked, mégsem hordod. Most is ugyanolyan rongyos és piszkos vagy, mint néhány hónappal ezelőtt.
- Pedig szoktam feredni. A Tankárokban. A ruhákat a testvéreimnek adtam. Tudja, most én gondoskodom róluk.
Nézem a maszatos, ártatlan arcát, ahogy mohón beleharap a zsemlébe, ahogy tikkadtan kortyol az üdítőbe és próbálom elképzelni az életét.
- Pénteken megint bejövök – mondja – hozzon nekem valami rendes ruhát meg egy hálóinget az anyámnak a kórházba. És köszönök mindent, az ennivalót is.
Ha terepre megy riportozni, akkor hagyja Magdinál, vagy Julikánál a csomagot. Tudja, a gépírónőknél.

Egy hét múlva felkeresett a szerkesztőségben egy negyven év körüli, vékonyka cigány asszony meg egy vele egykorú férfi.
- Maga a tótági? - kérdezték és mikor mondtam, hogy én vagyok, egy tele szatyrot nyomtak a kezembe.
- Fogadja csak el hálánk jeléül, amiért annyit segített a fiamon és rajtunk. Áldja meg érte az Isten – mondta az asszony, és amikor látta, hogy gyanakodva tapogatom a tasakot, megnyugtatóan így szólt:
- Hagyja csak, van még ebből elég, ott, ahonnan hoztuk. Aztán elmentek.
A szatyorban három üveg rum és két üveg vodka volt, amiből egy üveg rumot azonnal csapra vertünk a politikai rovatosok kezdeményezésére, akik közül ketten is a névnapjukat ünnepelték. Persze a mámorító nedűből jócskán jutott a többi kollégának is, a két gépírónőt, Magdit és Julikát is beleértve.