Tóth Ágnes
Randevú a színház előtt
1997. január 28. Bihari Napló

A Sulyok István Református Főiskola ( ma Partiumi Egyetem) szociális-munkás-hallgatói szponzoroktól pénzt gyűjtöttek, hogy karácsonyra megvendégelhessék a város hajléktalan, árva és kolduló gyermekseregét. De a pénz csak januárra gyűlt össze. Így aztán január egyik hideg napján meleg ebédre invitálták a nyomorgó gyermeksereget. Néhány kéregető és hajléktalan kiskorúnak szóltak, hogy aki finom meleg ebédet akar enni, az január 27.-én délben 12 órakor gyülekezzen a színház előtt. A hír pedig futótűzként terjedt és a jelzett napon mintha a földből bújtak volna elő, jöttek, egyre jöttek a gyerekek.
„Jöttek magányosan, csoportosan, épkézláb, vagy mankóra támaszkodva, 6-19 év közötti kóbor sereg, fantáziadúsan összeállított rongykollekciókban, zömében fiúk. Kinőtt kabátujjukból kikandikált lila csuklójuk. Több mint félszázan gyűltek össze a kantin meleg termében, egy finom ebéd reményében. Ám ennél sokkal többet kaptak. Jó szót, ajándékot, törődést. Rajzolhattak, festhettek, díszíthették a számukra felállított fenyőfát az általuk kivágott színes girlandokkal. Akár egy nagy család. Ezek a lurkók soha nem jártak iskolába, vagy egy-két osztály után abbahagyták a tanulást. Árvák, félárvák voltak. Ők tartották el kéregetésből, kukázásból, lopásból a szüleiket, testvéreiket. A megye minden részéből jöttek. Egy-egy szurtos arcot felismertem. Már láttam valamelyik templom előtt, a Fő utcán vagy a piacon. Néhányat ki is segítettem pár száz lejjel. Utoljára a nyomorék fiatalembernek adtam alamizsnát.
Le is ültem a mankós fiatalember mellé és kérdezősködni kezdtem.
– Téged már ismerlek látásból. Hány éves vagy? Honnan jöttél?
– 19 éves vagyok és amióta az eszemet tudom árvaházakban nevelkedtem. Kágyán, Remecen. Senkim nincs, nem lakom sehol. Híd alatt, állomáson alszom, meg itt-ott, barátok között. Eszek ami van vagy amit adnak, vagy semmit. Kis szünetet tartott, majd döbbent tekintetemet látva megveregette a vállamat és biztatóan így szólt: – Ne izguljon értem hölgyem, nagyszerűen feltalálom magam.
De nem mindegyikük tudta hány éves, milyen vallású. Nem ismerték a civilizáció legelemibb szabályait sem. Nem tudták hogyan kell fogni a ceruzát, az ollót. De volt hallásuk és némelyikük percek alatt megtanulta a karácsonyi dalokat, amit gitáron játszottak a főiskolások. Késett a gulyás és egyre türelmetlenebbek lettek, ám így jobban megfigyelhettem őket.
Ezek a nebulók edzettek, talpraesettek, sőt pimaszok és rámenősek voltak, és ez természetes volt, hiszen másképp életképtelenek lettek volna. A tíz éves Florinel szeme ravaszul villogott. Sunyi volt, kicsit gonosz is. Mindenkit megszurkált az ollóval. Az asztal alatt rugdosta a társait. Verekedésbe kezdett egy kekszdarabért. Ő a szüleit tartotta el Körös-réven. Vonattal jött be minden reggel Váradra és este ment haza a „keresetével”. Ha nem vitt eleget, megverték. A pénzt elitták. Másnap kezdődött minden elölről.
Ionica 12 éves, csendes, szelíd tekintetű, szürke szemű, gyerek volt. Árván maradt három testvérével, mert a szülei leszúrták egymást. Most falun laktak egy öregembernél, aki szintén kéregetésből élt.
– Fényképezzen le! – követelte Sandu, a 14 éves szeplős srác és erősen rángatta a fényképezőgépemet. – Beállt és pózolt. Teletömte a száját aprósüteménnyel, hadd örökítse meg valaki, hogy végre eszik. Aztán az egészet visszaköpte a tányérra. Mielőtt bármit is mondhattam volna, nyolc év körüli asztaltársa felmarkolta és azonnal megette a még nedves, kiköpött kekszdarabkákat
A kilenc éves Mitica, aki velem szemben ült, kész ördögfióka volt Látszott, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Az önbizalma a plafont verte.
– Adjál narancslét! – kiáltotta parancsolóan, pedig karnyújtásnyira volt tőle az üdítő és előtte állt a pohár.
– Na mi lesz asszony, mit ülsz ott olyan bénán? Nem hallod, mit mondtam? – rivallt rám és a bokámba rúgott az asztal alatt.
– Emeld fel a szutykos seggedet és vedd el magadnak – mondtam mérgesen –, mire a kölyök meglepődött és azonnal kiszolgálta magát.
Egyre nőtt a hangzavar. Már délután fél négy volt. A kisebbik teremben elkészültek az ajándékcsomagok is.
Közben berobogott egy 13 év körüli fekete üstökű srác.
– Van már kaja? – Ha nincs, adjátok ide a csomagomat és már itt sem vagyok. Nem érek rá várakozni, nekem kenyeret kell keresnem. Tíz testvéremet tartom el. Döbbenten néztem utána.
– Az anyjuk meghalt, az apjuk börtönben van, és ő meg a bátyja tartják el a testvéreiket – világosított fel az egyik szociális munkás, aki már egy paksamétányi tanulmányt állított össze ezekről a gyerekekről.
Volt még egy különös figura. A 16 éves langaléta fiút Bélának hívták, de nem tudott egy szót sem magyarul. Már négy éve vonaton lakott. Még egész kicsi volt, amikor az árvaházból magához vette egy vasutas, aki időközben meghalt. A fiúnak azóta a vonat az otthona.
Végre megérkezett a forró, illatos gulyás. Mindenki elcsendesedett. A tányérok megteltek. A termet szürcsölés, csámcsogás töltötte be. A szemek elhomályosultak, le-lecsukódtak, a szájszélek körül zsír harmatozott.
A Valahol Európában című film élő képmásainak marcona seregéről az álarc lehullt és előtűntek a gyermeki ártatlanság jelei...”