VAN – E A VILÁGON…   Van – e a világon testvérünk, barátunk, Aki megértené magyar zokogásunk. Pusztuló mezőkön, hervadó virágon Velünk tudna sírni, néma éjszakákon. Aki fájni tudná, hogy már nem is élünk, Kárhozat tüzében vergődünk, elégünk. Dalos szívek ajkán megfagyott az ének: Ifjak csüggetegek, zokognak a vének.

                Szabó Sándornak az 1848 – 49 – es  Szabadságharc Nemzetőr Kapitányának Emléktábla Avatásán   Amikor már nem volt merre nézzen, Láncát csörgetve nyögött ez a nép. Hitvány gazok torkába fojtották A szabadság drága leheletét. Sűrűn nőttek ki a börtön falak S veszett minden a magyar ég alatt.

              VÉR A PARÓCHIÁN Az 1848 – 49 – es szabadságharc idejéből   Nehéz szelek nyögnek, kihalt minden utca Nagy sötétség borul rá a kis falura. Mintha nagy ítélet zúgna, közelegne, Egy lelket se látni, aki jönne, menne. Sápadt arcát a Hold néha ki, kidugja A földre vetődik vén torony árnyéka.

              FELÁLDOZNÁM MAGAMAT   Meghalnék, ha tudnám béke lenne, Így, ha megmenthetném a világot. Csak szeretet szállna a szívekbe, Teremne a föld csak boldogságot.     Nagy Bálint   Bakonyszentkirály