Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítõbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülõk és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önzõ; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitõl, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szûkszavú, megértõ, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.

Montaigne, mikor eltûnõdött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fûzte, ezt mondotta: „Barátok voltunk... Mert õ volt õ, s mert én voltam én." Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát." Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erõs és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.