Ide tartozott a mai Kovászna (kb. Háromszék) és Hargita megye (kb. Csíkszék és Udvarhelyszék) szinte egészen, Maros megye egy része (kb. Marosszék), Fehér és Kolozs kisebb darabjai (Aranyosszék), valamint néhány település Neamţ és Bákó megyékben a Kárpátok gerincén túl. Területe kb. 13.000 km2.
Történelem: A legismertebb monda szerint a székelyek annak a 3000 hunnak a leszármazottai, akik Attila halála után Csaba királyfi vezetésével, egy vereséget követően, Csigle-mezejére vonultak vissza. Anonymus Gesta Hungaroruma szerint a székelyek a magyarok bejövetelekor már jelen voltak a Kárpát-medencében, és a mai Csongrád megye területén ugyanúgy behódoltak a magyaroknak, mint egyes bolgár vagy macedón törzsek. Árpád-házi királyaink idejében íródott összes magyar krónika leírja, hogy a székelyek az Árpád fejedelem vezette magyarok előtt már Pannóniában éltek.
A Székelyföldet a 13. század végéig vette véglegesen birtokba a székelység. Területi közigazgatási egységeit székeknek nevezték, eltérően az ország többi területi egységeitől, melyeket vármegyéknek neveztek. A vármegyei berendezkedés alól kivételt képeztek az erdélyi szászok területi egységei is, amelyeket szintén székeknek neveztek. Egyenrangú partnerként vettek részt az Erdélyt politikailag ellenőrző „Három Nemzet Szövetségében” (Unio Trium Nationum), amelyben a székelyek mellett a szász székek és a magyar nemesség vett részt. Ez annak köszönhető, hogy az uralkodónak nyújtott fegyveres szolgálataikért cserébe saját földdel rendelkezhettek és megtarthatták ősi demokratikus szokásaikat.
A kiváltságok elvesztése: Kiváltságaikat, vagyis a magyar köznemességhez hasonló státusukat a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni. Az ekkor létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább próbálták megnyirbálni ezeket. Elsőként II. János magyar királlyal, a későbbi János Zsigmond fejedelemmel kerültek összetűzésbe, emiatt tört ki az 1562-es székely felkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván féken tartani a székelyeket. II. János magyar király az ellene lázadó székelyeket 1562 után jobbágysorba taszította. Erdélyi Fejedelemség egyetlen székely fejedelme az udvarhelyi születésű Székely Mózes, aki 1603-ban Erdélyt felszabadította a Habsburg uralom alól, de 1603. július 17-én az Erdély Mohácsának is nevezett véres csatában életét vesztette. Székely Mózes fejedelem halált követően a székelyek nagy számban csatlakoztak Bocskai Istvánhoz, aki sikerült Erdély függetlenségét visszaállítania. Amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott (1764): a császári katonaság lemészárolt több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után többen átmenekültek a keleti határon Moldvába vagy a Csiki Havasokban elbújva románokhoz hasonló viseletbe öltöztek, hogy ne kellejen több évre laktanyába vonulniuk, de magyar nyelvüket megtartották. Ezek a jelenlegi gyímesi csángók. Amikor a monarchia megszerezte Bukovinát, akkor Hadik András huszárezredes összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyeket és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység. (Egy részük a 19. század végén költözött vissza a történelmi Magyarország területére, maradékukat 1940-ben telepítették át a Délvidékre, majd onnan a Völgységbe, Tolna-megyébe, a kitelepített svábok helyére. A hagyományos felosztás az 1867-es kiegyezést követő közigazgatási átszervezéssel szűnt meg, mivel a feudalizmus megszűntével a székelyek korábbi kiváltságai is értelmüket vesztették.
A XX századba: Az un. őszirózsás forradalom után, a belgrádi fegyverszünet alapján a román hadsereg a Maros vonaláig kezdett előrenyomulni. Ekkor született meg az önálló Székely Köztársaság terve a wilsoni-elvekre hivatkozva, melyeket végül figyelembe se vettek a béketárgyalások során. A Wilson-elv szerint Székelyföld önálló kis állammá vált volna úgy, hogy néhány vonatkozásban mégis Magyarországhoz tartozzon. Haderejét a nagyrészt reguláris katonaságból épp átszerveződő Székely Hadosztály adta volna. A II. bécsi döntés (1940. augusztus 30.) Észak-Erdéllyel együtt Székelyföldet (kivéve Aranyosszéket) is visszaadja Magyarországnak. A II. világháború idején a Székelyföldön határőrsereget állítottak fel, amely részt vett a harcokban és sikerrel védte Erdélyt, amíg a túlerővel szemben lehetett (Úzvölgyi csata). 1944. november elején – a Maniu-gárda kegyetlenkedései és más visszaélések miatt – a szovjet hadvezetés kiparancsolta a visszatérő román közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezetett be Észak-Erdély területén, amely állapot 1945. március 5-éig (a Groza kormány megalakulása) tart. Az 1947. február 10-én aláírt Párizsi békeszerződés alapján a Székelyföld, Észak-Erdély többi részével együtt, újra Romániához kerül. Szovjet nyomásra 1952. szeptember 21-én létrehozzák a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely székhellyel. 1960-ban e tartomány területét megkurtítják (Háromszéket elcsatolják), ekkor jön létre a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az 1968-ban megejtett újabb közigazgatási átszervezés után megközelítőleg Hargita megye, Kovászna megye, és Maros megye egy része alkotja a Székelyföldet. 1990 márciusában komoly etnikai zavargások történtek Marosvásárhelyen a románok és magyarok között. A harcoknak 5 halottja és kb. 300 sérültje volt.
Népessége: A tág értelemben vett Székelyföld népessége 1 128 200 fő, amely Kovászna, Hargita és Maros megye össznépességét teszi ki. Az 1992-es népszámlálási adatokhoz képest a három megye lakossága 59 300 fővel csökkent. A lakosság etnikai összetétele a következő: 59,2% magyar, 36,0% román, 4,5% roma. A történelmi Székelyföld lakossága kb. 750 000 – 800 000 fő, mely 80%-ban magyar, viszont a Kolozs illetve Fehér megyéhez tartozó Aranyosszék mára már román többségű.
