Archívum

Tömjénfüstben ige száll,megtalál, ha megtalál.Meggyötört kezek, fekete kendőkmormolják még halkan az imát.Üres padokra a por leszáll,kopott képről egy arc,mint a múlt árnyéka felkiállt,kezében jogar és kard,büszke fején korona.De hirtelen elnémul a hang,mielőtt valamit mondana.Keresztet csókoló keresztek,a múlt porából itt rekedtek.

Húsvét, amit soha nem felejtek



2004 húsvétja, 13 éves voltam, ugyanolyan minta volt a tojásokon, ugyanúgy ringtak a barkán, amit anyukám díszített fel. Ugyanolyan íze volt a sonkának, a torma is ugyanolyan erős volt, a tulipánok, a virágok a kertben ugyanúgy fürdőztek a tavaszi napfényben. A misére ugyanúgy hívtak a harangok, a tömjén füst illata sem volt más...
Egyedül a családban volt egy nyomasztó hangulat, amikor az út másfelé veszi az irány t és nekünk embereknek követni kell azt. Az előtt 2 évvel nagy gerincferdülést állapítottak meg nálam, fűzőt hordtam, de a műtét egyre esedékesebbé vált, mivel a gerinc egyre jobban nyomta a tüdőm, szívem. Szüleim szegények voltak, nem volt pénzünk műtétre, hát gyűjtésbe kezdtünk...
Lágy tavaszi szellő lengedezett az ablakon át, arcomra simította az aranyeső illatát, a barkákat hímes tojások díszítették fehér vázában, hímzett terítőn. Vágott tulipánok meleg illata takarta a szobát. Az utat figyeltem előttünk, a kis moholi utat, vártam, hogy begördüljön egy autó. Aznap ígérte, hogy jön az újságírónő, aki ír az esetemről és Vajdaság legkedveltebb hetilapja által gyűjtést szerveznek nekem.
A diktafon ferdén állt picit az asztalon a terítő hímzésétől, kedves volt, sokat jegyzetelt, apu beszélt, engem a sírás fojtogatott. Jött egy ember, aki segít, aki itt ült az ágyamon, olyan újság hasábjain leszek, amit az egész család évek óta olvas, de pont így, soha nem gondoltam volna. Egyet tudtam, most olyan időszak fog kezdődni, ami nagyon nehéz lesz, de mindent megváltoztat.
A húsvéti ünnepi számban jelent meg a cikk, könnyes szemmel olvastam magamról...
Csendben mentek itthon az ünnepi szertartások, mint ha mise történt volna, de mindannyiunk lelkén ott ült egy félelemmel teli várakozás, most mi lesz...
A feltámadás öröme abban az évben nem szólt másról, a festett tojások illata is csak rá emlékeztetett, a virágok ringó színei is csak róla meséltek, a Reményről, mely soha nem hagyott el.
Ha a remény nem hal meg, akkor bármi lehetséges. Ennek a cikknek köszönhetően a vajdasági magyarok összefogtak értem, a pénz összejött, így meggyógyultam. Ma teljesen egészséges vagyok, élem az életem, mint minden fiatal és a hála örökre itt marad a szívemben. Az újságírónővel azóta is tartom a kapcsolatot, nagyon jó barátságban vagyunk, még mindig nem tudtam elégszer megköszönni neki, hogy megmentette az életem...

Az eskü



Sok év, sok történet, sok csalódás...mindig is magyarok voltunk, őriztük hűen az örökséget. Mi magunk se tudtuk igazán honnan jöttünk, hová tartunk, de szüleink, nagyszüleink tanítottak meg arra, mit énekeljünk karácsonykor, hogy fessünk tojást húsvétkor, hogy gyűjtsünk rózsa szírmot Úr napjára, hogyan szavaljuk lelkesen Petőfi verseit...mindent, ami a miénk, amit örökül kaptunk. Dédmamám békés arca és regélő hangja költözött ismét emlékezetembe, miközben torok szorítva mondtam az esküt, az esküt, hogy hű magyar leszek...Sokat mesélt a régi magyar világról, amikor kislány volt és várták Horthyt és amikor többé már nem kapták vissza, ami az övék volt. Mesélt a tönkrement életekről, a jég hátán is megélő emberekről, amolyan falusi, kisvárosi szájíz szerint porolgatva le a kopott emlékeket. Helyette is most visszakaptam, ami mindig is bennünk volt. Egy temesvári idős néni, ahogy átvette az okiratot, mély zokogásba tört, láttam végigpörögve életét, fájdalmait, hogy már boldogan hal meg, csendesen sírdogált végig járókeretére támaszkodva...
A városháza sárgán csillogott a napfényben és amikor az utolsó kép is elkattant a boldog pillanatról, ismét a szürke hétköznapok szele legyintett meg. Az utcán emberek rohantak céltalanul, közömbösen vetve egy fél pillantást örömkönnyekben úszó emberekre, akik most kaptak vissza egy kincset, egy életet, ami mindig is az övék volt mélyen a lelkükben, de most ott szorongatják a kezükben, mi csak papír és nyomdafesték...