Archívum

  A régi házunknál jártam. Leromlott állapotban gubbasztott a fasor végén. A cserepek többségét lesodorta a vihar. Az ablakok betörtek. Szomorúan néztem, mikor hirtelen kivágódott a balszélső ablaktábla és kihajolt apám. Alig ismertem meg. Hosszú szakállt növesztett és jócskán megőszült. Csak kék szeme csillogott ravaszkásan, úgy mint régen. ...

Az út elvisz valahová Suhantak kétoldalt a fák és összemosódtak a szederbokrokkal. Földszagú dombok fordultak el lassan kelet felé. Itt-ott még hófoltok őrizték a tél emlékét. Surrogott a négy kerék és mohón falta az országút keskeny csíkját. Még soha nem ült ilyen szuper kocsiban. A teteje felnyitható volt és rügy ízű levegő zúdult be rajta.

Kaptafa bebicegett az előszobába és titokzatos vigyort küldött felém fókabajusza alól. - Hoztam ám valamit, csuda ajándékot - szűrte bagó marta fogai közt a szavakat. - A gyerekek örülni fognak. Nem akármilyen macska ez -- bökött a hóna alatt mocorgó csomagra. - Úri macska! Az öreg hölgyé volt, akit a tegnap temettek. Tudja, onnan a sárga házból. Nem hagyhattam magára az árvát.

A villamos lépcsőjén csüngött többedmagával, mint egy fürt szőlő és örült az őszi hidegnek, mert kiűzte szeméből az álmot. Ronda felhők kísérték a rozzant síneken döcögő járgányt és a megállókban újabb reménykedő sereg rohamozta meg a lépcsőket. Aztán hirtelen pattogni, szikrázni, füstölni kezdett a szerelvény és megállt.

A csend rémes, nem bírom elviselni, olyan szörnyű magányt ébreszt bennem, mintha atomtámadás után egyedül én maradtam volna meg, de már nekem sem lenne sok hátra. Ha csak egy légy zümmögne, ha csak egy harang szólna, ha valaki káromkodna, rögtön jobban érezném magam. És egyszerre csepegni kezd a vízcsap: csöpp-csöpp… Igazán eredeti, emberi, közösségi gondolatok csöpögnek belőle.

Még annyi fáradtságot sem vett, hogy letolja a nadrágját. Csak ült derűs szemérmetlenséggel, talpig pizsamában, és kétnapos szakállal, mint otthon a tévé elôtt. - Hé - szóltam rá -, eltévesztette a házszámot! Az „URAK" egy ajtóval arrébb van. Közömbös maradt, megtapogatta fején a kötést és tovább nézte a láthatatlan műsort. - Mozogjon már! - kiabáltam, mert úgy gondoltam, süket.

Vakondtúrás barna bögyén ülök. Az ég épp olyan, mint Chaplin arca, miután belevágtak egy adag málnahabot és egy rosszindulatú szarka eljátssza nekem a volt anyósomat, miközben félszemmel figyel. Rá nem haragszom. Örülök, hogy végre szilárd talaj van a fenekem alatt és nem a benzingőzt szívom, hanem a határ határtalan illatát.

A Jupiter egyik faházikós üdülőjében töltöttük az éjszakákat. A nappalokat pedig a parti napozón, az étteremben, a cukrászdában. A Fekete-tenger karnyújtásnyira tőlünk lityegett-lötyögött, mint megbillentett mosdótálban a víz. Sirályok kacarásztak, a zene bömbölt, a palacsintaárusok rikkantgattak, mi pedig piríttattuk magunkat a nappal. Este már holtfáradtan estünk az ágyba.

"Egy nagyon érdekes rész különös sorsú emberekről a gyermekkoromból."   Sokszor kaptattunk fel a dombon a Csengery utcába játszani, ahol a járda szélét madárcseresznyefák díszítették, és mi nagyon szerettük rágcsálni vékonyhéjú, édeskés termését. Ebben az utcában lakott az én keresztanyám is, süket Ica, aki negyvenéves létére vénkisasszony volt.

A gimnázium befejezése előtt három hetet Budapesten töltöttem a nagynénémnél. A ragyogó magyar főváros után, nehéz volt újra megszoknom Nagyváradot. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas metropoliszból egy aprócska, vidéki településre csöppentem volna. Már nem voltam ugyanaz az a lány. Valami, mélyen a bensőmben, megváltozott.