Caplatok a latyakban Mámi után, míg utol nem érem. Belekapaszkodom a kabátujján lévő mély szakadásba és felnézek rá.Csak az orra látszik ki a kendőből. Rongy hátán rongy. A lába is vastagon be van tekerve, és spárgával megkötözve. Nagyon szenved vele, mert húsz évig a kőművesek mellett dolgozott, még injekciót is kap minden héten. Szidja is a munkaadóját az öregasszony, mert csak tíz évet írt be neki a munkakönyvébe, így aztán olyan kevés a nyugdíja, hogy ingyen kaja jár neki. A szociális konyhára baktatok vele minden nap, kivéve a szombat-vasárnapot, mert akkor nem főznek a szakácsnék.
Mámi nagyon jó asszony, mindig ad nekem valami érdekes dolgot. Furcsa formájú fafaragványokat, amelyek olyan barnák, mint az ő képe. Amikor még élt az embere, akkor faricskálta neki ajándékba. A múltkor nekem adta az egyik türkiz kék mandzsetta gombját is az öregének. Kérdeztem is, hogy félkarú volt–e a bácsi, de kinevetett. Persze, hogy nem, csak a gomb párja veszett oda. Szóval segítek neki hazafelé vinni az ételhordót, hiszen magát is alig bírja vonszolni, más meg úgy sem segít neki, mert nagyon utálják az udvarban a köpködése miatt. De én nem törődöm vele. Már én is jó nagyokat tudok pökni és igen messzire, bár azt mondják, lányoknak nem illik
- Hoztad-é a tegnapi újságot, Csipcsirip – károg rám izgatottan, majd amikor a kezébe nyomom megnyugszik.
Lassan mászunk fel a lépcsőkön. Konyhaszag úszik a levegőben. Paprikás krumpli illat, nem vitás. Talán még hús is van benne. Összefut a nyál a számban. A kopár termet rongyokba burkolt öregek tarkítják.
- Én vagyok lefényképezve az újságban!- kiabálja mámi és hadonászik a széthulló lapokkal, míg a többiek fel nem kapják a fejüket.- Jó vótam, mi? Pont mikor zabálok! Azzal már le is zuttyan a barna kendős mellé.
Nézem őket. A szemük! A fogatlan ajkuk! A ráncaik! A rongyaik! A reszkető kezük. A kapzsiságuk! Ahogy figyelik egymás tányérját. Az én Mámimnak két kisebb szelet hús jutott, a kalaposnak egy nagy szelet. Súlyra egyformáknak tűnnek, a fejfedős mégis becsapottnak érzi magát. Megrövidítették egy darab hússal. Kettévágja a sajátját a kanál élével. Méricskéli, összehasonlítja. Most éppen akkora, mint a Mámié. Megnyugszik. Fúj, csámcsog, körülvizslat, elkapja a szomszéd tányérján hagyott maradékot.
Lógatom a lábamat és bámészkodom.Az ablak mellett kitartó türelemmel üldögél az özvegy. Várja Miskát, egy nálamnál nagyobb fiút, mert az nagyon keveset eszik és a maradékot neki szokta adni. Azt mindig hazaviszi.
Lilike külön ül, távol a többiektől, mintha tisztában lenne azzal, hogy származása miatt nem tartozik közéjük. Méltóságos, légies alkata elüt kopott környezetétől, a csámcsogva zabáló szakadt seregtől. Mintha olvasnék a szeméből. Most kilép magából, fiatalon, üdén, hófehér tüllruhájában könnyű léptekkel körül libegi a termet. Felugrik az asztalra és táncol, át röppeni a tányérokat, piruettezik, sasszézik, miközben a többiek ügyet sem vetnek rá. Azért ő mindenki felé meghajol, úgy ahogy illik, ahogy tanították. Még lejtene egy-két lépést, de valaki durván rákiabál: - Menjen a fenébe, maga vén kecske, mert belelép a levesembe! – Ó, bocsánat, pardon monsenior, pardon madame, és lúdbőrözve, megalázva ugrik le az asztalról. Még egyszer meghajol, aztán gyorsan visszabújik a padon kuporgó emberformájú kopott kabátba, bakancsba. Fejére teszi őrült zöld szőrsapkáját és bizonytalanul körülnéz. Kicsit megretten a tekintetemtől. Nem érti hova lett a csillár, a damaszttal leterített asztal, az ezüst evőeszközök, porcelántálak, az estélyi ruhába öltözött hölgyek és urak, akiknek az előbb táncolt és akik megtapsolták. Elszörnyed. Kapkodja madárfejét. Lassan ráébred a valóságra és elpityeredik. Feláll, lapos szatyrát magához öleli és tétován indul a kijárat felé. – Dilis szegény- mormolják kórusban rongyosék és tele szájjal röhögnek. Nagyon mérges vagyok. Fel is állok, elveszem a kalapostól a kenyérdarabot, amit az előbb elcsórt a szomszéd tányérja mellől és Lilike után szaladok. – Madame - szólok tisztelettel, - visszaszereztem a diadémját.
Tartja a tenyerén, szemében öröm, majd bizonytalanság. Az orrához viszi, mintha meg akarná szagolni vagy mintha rövidlátó lenne, és sipákolni kezd:
- De hiszen ez kenyér, kenyér, nem tehetem a fejemre.
- Akkor egye meg, - mondom,- legalább nem lesz éhes. Még látom ahogy mohón belé harap, aztán máris rohanok vissza. Éppen idejében, mert a Mámi ételhordójába már merik az ételt. Két napig ki kell tartson. Közben Mámi nyomakodik befelé az irodába. A főnöknőbe kapaszkodik.
- Adjon cigarettát!- követelőzik.
A szőke nő szó nélkül kivesz öt szál cigit a carpaţi-os dobozból, de mámi telhetetlen. Kikapja a dobozt a kezéből, - ezt adja, van magának elég rikácsolja természetes pimaszsággal. Alig tudom kiráncigálni az irodából. Már kint vagyunk, amikor még hátra szól – adjon egy tízest...
Haragszom rá, mert pimasz, neveletlen és szégyent hoz rám. Ezért hagyom, hogy egyedül bukdácsoljon le a lépcsőn. Egy lóhosszal mögötte lépkedek, mintha nem is ismerném. Erősen fúj a szél. Belekapaszkodik a rongyaiba. Magához szorítja tömött szatyrát. Ma jó napja volt. Sok maradékot összeharácsolt, meg finom cigit. Hangosan motyog. Birkózik a széllel. Végigdöcög a kis Samu utcán és befordul a Cuza Vodára. Pár méter után megáll. Áll mozdulatlanul. Olyan, mint egy összehordott földkupac. Fekete pelyhekben kavarog a korom. Rátelepszik világos fejkendőjére. Mintha nagy öreg katicabogár ülne a kupacon. Gyerekek szaladnak az utcán. Megállnak és kórusban kiabálnak: - boszorkány, boszorkány!
Repülő kavics húz el a feje mellett. Felemelt botjával hadonászik, fenyegetőzik. A kölykök nyerítve röhögnek.
Ha megnövök, soha nem akarok szegény, beteg öregasszony lenni! Felemelek egy jókora követ és a lurkók után küldöm.
Mámi behúzza a nyakát, dohog és jó nagyokat köp maga elé. Így vezeti le a feszültséget.
- Szomorú sorsra jutottam, amióta meghalt az uram - siránkozik, - Nincs aki megvédjen. A múltkor is fejbe vertek egy nagy kővel, azóta báránybőr sapkát veszek a kendőm alá, nehogy betörjék a fejemet... Kiköp. Hármat egymás után. Megfogom érdes és hideg ujjait. - Szóval azért olyan nagy a feje - mondom. Jó lenne ha más is tudná, mert a köpködésen kívül még azt is magára fogták, hogy vízfejű.
- Törje ki őket a nyavalya. – feleli és köhögni kezd rémesen. Elveszem az ételhordót tőle, mert kilötyög a leves.
Végre belépünk az udvarba. Az ecetfa alatt kötélen lógnak kimosott ruhái.
- Tiszta vagyok én, nézd csak meg.
Nézem. Pepita férfizakó, sötétkék pulóver, alatta nagy rózsás nyári ruha. Felemel három réteg ruhát a térde felett. Tiszta még a flanel hálóinge is a ruhák halmaza alatt, és azt hiszem csak az az egy nem rongyos. A konyhában a spór tetején mosatlan, arrébb lécek, deszkadarabok.Az egyetlen hokedlin veder, beáztatott ruhákkal.
- Finom, jó szagú szappannal mosok - dicsekszik – és még kölnit is teszek a vízbe, azért nem vagyok büdös.
- Jól van – mondom - legalább a jó szaga ellensúlyozza a nyomorát. – Jön a tél, mi lesz magával? Mi hamarosan másik városba költözünk, mert apámat áthelyezték. Mit fog csinálni ezek között a lelketlen lakók között?
- Hát, ha megbetegszem, ezektől megehet a nyű, az biztos, rám sem fogják nyitni az ajtót..
Lerakom az étel hodót, és búcsúcsúzom..- Vigyázzon magára és ígérje meg, hogy nem fog meghülyülni, mint Lilike – , és szavamat adom, hogy hétfőn még utoljára elkísérem a szegény konyhára. Bölcsen bólogat és hármat pök, aztán megígéri, hogy azért sem fog bedilizni, majd a komód felső fiókjából előkotor egy szentképet, megcsókolja és áhitattal átnyújtja.
Szépséges Szűzmária van a képen, ölében a kis kövér Jézussal. Olyan szelíden néznek rám, hogy baj nem érhet. Mámika, bár sajognak a lábai, kikísér, sőt barackot is ad. Persze csak a búbomra. Fene erős keze van.. A kapuban még váltunk pár magasröptű gondolatot. Stráfkocsi gurul el mellettünk. Mosolyogva int felénk a kocsis. - Szia Csipcsirip!
- Ó, a Marci, hogy a jó Isten áldja meg minden pereputtyával együtt
kiálltja mámika. - Ő segít engem. Pénzt ad, meg fát is télire. Azért élek én még. Meg azért, mert szeret a Jóisten, hogy áldja meg a kisasszonykát is, és áldja meg az Úrjézus meg a Szűzmária....
