Birkózom a széllel. Az esőcseppek hidegen csapódnak az arcomba. A hídon csak egy asszony van rajtam kívül. Elhaladok mellette, de valami rossz sejtelem visszafordít. És nem hiába. A nő sír. Megfogom a karját. Úgy néz rám, mint egy földöntúli lényre.
- Nem ugrálunk -mondom. - A hídról leugrani szigorúan tilos!
Próbálom magam után húzni.
- A karikagyűrűm - hebegi. - Bedobtam a Körösbe - és felzokog.
- Jöjjön, üljünk be egy meleg presszóba és igyunk meg egy kávét - javaslom.
- Ki a fene maga, és mit akar tőlem - kérdi gyanakvó tekintettel.
- Semmi vész, csak egy aggódó polgártársnő vagyok, aki egy kicsit megijedt, amikor meglátta magát mélyen áthajolni a korláton…
Hallgat. Lépeget mellettem. Kifújja az orrát, majd újra szemügyre vesz.
- Kit gyászol? - kérdezi.
- A férjemet - felelem. - Hat hónapja halt meg szívinfarktusban.
- Én fizetem a kávét - jelenti ki határozottan.
Ülünk a sűrű cigarettafüstben az apró asztalnál és szürcsöljük a forró feketét. Két idegen nő.
-A piszok! - mondja hevesen. - És én bolond, egy rakás pénzt dobtam a folyóba bosszúból.
- Van ez így - vigasztalom. - Az ember sokszor hamarabb cselekszik, mint gondolkozik.
- Hogy bírja a férje nélkül? - érdeklődik.
- Nehezen. Olyan, mint egy szörnyű álom, amiből szeretnék már felébredni…
Bólogat. Kifújja a füstöt. Magába mélyed, majd lassan beszélni kezd.
- Három és fél éve, hogy közös megegyezés alapján elváltunk. A férjem elvett feleségül egy magyarországi nőt. Amolyan műházasságnak indult az egész. Ezt már előre kiterveltük. Másképp nem sikerült volna elmennünk Romániából. Ki tudta előre, hogy megszabadulunk attól az őrült diktátortól? Más is járt már el hasonlóképpen, gondoltuk, megpróbáljuk mi is a bevált receptet.
Szóval, úgy egyeztünk meg, hogy ha a férjem már teremtett Magyarországon egy kis alapot, akkor elválik és mi utána megyünk. Nagyon nehéz volt az az időszak, mert teljesen magamra maradtam a gyerekkel és a beteg anyámmal. Varrogattam, abból jött egy kis mellékes. A kislány tizenkét éves volt. Folyton siratta az apját. Magyaráztam, hogy nemsokára találkozunk vele és újra együtt leszünk. Át is mentünk, de nem találtuk meg a megadott címen. Azt hittem megbolondulok. Ott álltunk egy idegen városban kétségbeesetten, alig néhány forinttal a zsebünkben. Egy idős úr segített ki, hogy meg tudjuk venni a vonatjegyet visszafelé…
Aztán tavaly kaptunk egy csomagot, benne egy levéllel, hogy kezd minden rendbe jönni, de ne keressük, mert akkor elrontunk mindent. Mintha eddig már nem rontottunk volna el mindent! Azt írta, hogy meglátogat. Ez tartotta bennem a lelket. El is jött. Bár ne tette volna! Úgy felkavart! Annyira örültünk egymásnak. Biztatott, hogy jól mennek a dolgok. Butikot nyitottak, dől hozzájuk a pénz. Csak még egy kicsit legyek türelemmel… És a tegnap kaptam egy levelet. Jaj, Istenem! Azt írja, hogy nagyon sajnálja és bocsássak meg, de köztünk most már mindennek vége. Ő a másik nővel marad, mert megszerették egymást és két hete fiúgyermekük született. Próbáljak keresni magamnak egy másik férfit. De ha ki akarok menni, akkor ők mindenben segíteni fognak…
- Hát most mondja meg, hogy lehet valaki ilyen lelketlen, aljas és önző? Hogy tudott átverni engem, aki a gyermekének az anyja vagyok, aki szereti és bízott benne? Hogy legyek képes átmenni abba az országba és elviselni azt a másik asszonyt, sőt még alamizsnát is elfogadni tőle? Nem. Inkább megölöm magam!
Sötét lesz a tekintete, mint a csésze alján a kávé.
- Dehogy öli meg magát - mondom -, hiszen akkor árván marad a gyermeke. Őt fogja büntetni, nem az urát. Ide figyeljen! Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Jót és rosszat is. Sose lehet tudni, mi történt volna, ha együtt maradnak. Lehet, akkor is talált volna magának másik nőt, és akkor most minden nap látnia kellene. Azt se felejtse el, hogy maga is hibás, amiért belement ebbe a játékba. Ne is próbáljon itt öngyilkossággal kimászni a felelősség alól. Ott a lánya. Nevelje fel. Maga még szép és fiatal. Biztos talál idővel egy másik férfit. Olyat, aki megbecsüli és szereti.
- Tudja, kell egy kis idő, míg egyenesbe jövök - morfondírozik. - Az sincs kizárva, hogy egy napon mindent eladok, és elmegyek innen örökre.
Kotorászik a táskájában és elővesz egy fényképet. Nézegetem. Szőke copfos kislány mellett ül az asszony, vállán egy férfikézzel, de a hozzátartozó férfi nincs sehol.
- Levágtam a képről - adja tudtomra dühösen. - Ő már nem tartozik hozzánk!
Visszateszi a képet a táskába, aztán int a pincérnőnek.
Kilépünk a szélbe.
- Örültem - mondja.
- Akkor én is - felelem.
Ő jobbra indul, én meg balra.
Nézek utána és megvárom amíg átér a hídon.
Elégedetten nyugtázom, hogy egy pillanatra sem állt meg.
