Esteledik. Váradon még eregeti az aszfalt a beszívott forróságot, de itt falun már hűl a levegő, szinte harapni lehet az illatát. Később a csillagok egész közel merészkednek, és a tücskök olyan fenséges koncertet adnak a tiszteletünkre, hogy mosolyogva alszunk el. És arra ébredünk, hogy huncut a bíró, meg hogy érik a dió, és persze mindezt egy jó fiú madár adja a tudtunkra, így hát mosolyogva ébredünk.
Kinyitom az ablakot, és bejön a mező. Nagyot szippantok fűszeres illatából. A lankás dombokon aranylik a búza, zöldell a kukorica. A közeli bokrokon kotnyeles szarkák veszekednek. Ezt már a libák sem bírják elviselni, hát nagyokat gágogva kergetik el a két nagyszájút. Libbenő fehér foltok zöld alapon.
A fecskék csivitelnek, a rigó újfent bejelenti, hogy ő jó fiú. Van egy „puttypurutty” madarunk is. Egészen picike. Félóránként bemondja négyszer egymás után, hogy: - puttypurutty. – Mindig csak négyszer. Nem tudom milyen fajta. Fogalmam sincs. Hiába, ilyen a városi. Ő csak az autómárkákat ismeri fel...
A nyárfa oldalán, mely néhány óráig árnyékot biztosít udvarunkon, szép nagy hangyák térülnek-fordulnak, a nappal és az éjjel minden pillanatában. Lehet, váltásban dolgoznak. Az egyik csapat fentről jön, a másik meg lentről megy. Összetalálkoznak, megállnak, megszagolják egymást, s ha ismeretlen betolakodót éreznek, akkor azt megölik. A fa ágára szőtt pókhálót miszlikre szaggatják. Az apró darabkákat szájukban cipelve, titokzatos helyre hordják. A pókot majd megüti a guta. Azt hiszi ellesték tőle a zsákmányfogás technikáját és hasznosítani akarják...
- Puttypurutty – jelenti a nem tudom milyen madárka négyszer, aztán elhúz felettünk egy gólya. A mocsaras terület felé veszi útját. Reszkethetnek brekiék! A forrás a domb alatt van. A vizét elvezető cső megrepedt, s a rucák élvezettel hűsölnek a szétfolyó áradatban. Itt a növényzet is sűrűbb, sötétebb és kövérebb. Az aljáig nem is lehet lelátni.
A tehenek és a lovak a legelőn vannak reggeltől estig. Délben itatják őket.
Úgy állnak egymás mellett, hogy az egyikük feje mindig a másik hátulsó felénél legyen. Így könnyebb egymás orráról elhessegetni a pimasz legyeket
Egy csikó bemerészkedik a nyitva hagyott kapun az udvarunkba. Jóízűen iszik a lavvórból, melyben mosdóvíz langyosodik a napon Orrát a kempingszékem karfájába dörgöli. Kicsit legelget. A hosszabb fűszálakat, gyomnövényeket percek alatt leharapja. Ó, hát ez olyan, mint egy biofűnyíró. Nem fogyaszt sem áramot, sem benzint, mégis szép egyenletesre nyírja a füvet ! – Jöhetsz máskor is,- mondom .
A szőlők szépen fejlődnek, ám a sárgabarackot és a szilvát elverte a fagy. Az alma lehull , mielőtt megérne. Ott rothad a fa alatt, éppúgy, mint a szilva, mely az egész faluban csipás. Igy hát csak pálinka lesz belőle.
Míg mi a harminchat fokos árnyékban sziesztázunk, addig a parasztok az ötven fokot megközelítő hőségben dolgoznak a tűző napon. Az asszonyok egy része a kertekben tevékenykedik. Gyomlálnak, zöldbabot szednek. Hatalmas, degeszre tömött zsákokat cipelnek a hátukon. Átköszönnek nekünk a bólogató mákgubók között, és jó étvágyat kívánnak. Mi pedig viszont.
- Puttypurutty – jelenti a madárka, és mi visszaputypuruttyolunk neki.
Még gyakorolnunk kell!
Mikor már egy falevélnyi árnyék sincs, behúzódunk a szobába hűsölni.
Beszélgetünk. Dícsérjük a falu elején lévő vegyesboltot, ahol minden kapható, csak kenyér nem. Ezért másnap felkapaszkodunk a dombon a központba. A templommal szemben van a „komplex”. Ám a kenyérre várni kell. Csak 11 óra körül érkezik. Van időnk. Betérünk a diszkóbárba. A bártündér úgyis unatkozik. Csak a hamutálakat nincs ideje kiüríteni. Negyedtizenegykor átslattyogunk az országúton a túloldalra, és lehuppanunk az árnyékban gubbasztó megviselt padra.
Botra támaszkodva araszol felénk egy nénike. Az árnyék csalogatja, no meg a pihenés lehetősége. Arrébb húzódunk a padon. Lezuttyan. Megkínálom puffanccsal. Egyetlen szemet vesz ki, azt jó negyedóráig szopogatja. Barátkozunk. A nénike azt mondja, hogy nagyon aggódik. Aggódik bizony, mert a szomszédai, akik eddig minden reggel korán keltek, hogy megpermetezzék a szőlőt, ma, isten tudja miért, még ki sem jöttek a házból. Valami történhetett velük, mert már mindjárt 11 óra és sehol senki...
- Rendes, hogy aggódik értük – mondom, mire megrökönyödve rámnéz és haragosan közli, hogy a fene, aki törődik velük, ő a szőlőt félti, mert mi lesz, ha nem permetezik meg?
Motorbúgás, és máris bekanyarodik egy autócsoda. Amolyan régi típusú városi halottszállító. Ilyennel vitték el a nagyit...
Hirtelen farolni kezd. Vajon ki halt meg? A szélvédő üvege teljesen ki van törve. Nem baj, legalább szellőzik ebben a dögmelegben. Csodaautónk a komplex elé áll és máris láthatjuk, hogyan rakják ki belőle a friss kenyeret!
Irány haza a friss cipóval. Kit érdekel már, hogy milyen autó hozta. A fő, hogy hamarosan éhünket csillapítja...
Kanyargunk, botladozunk. Rövidítjük az utat. Nagy a por. Sok a gödör. A tengelykötő őszi sarat termés- és krumplikővel próbálják elhárítani. A bokaficamot alig sikerül megúszni.
A disznók sivalkodnak az ólakban. Egy zsenge kakaska kamaszhangját próbálgatja: E-e-e-eee! Jövőre már bisztos profi lesz. A libák felháborodnak a zavarásért. A gúnár elől eliszkolok. Nyaka ágyúcsőként irányul felém. Sziszeg, meg akar csípni. Még hallom amint jót mulatnak rajtam a társai...
Tombol, perzsel, vibrál a nyár. Égeti a karom, vállam, hátam. Minden porcikám ízzik, amikor végre beesem az udvarra. Vizet húzok a kútból és magamra öntöm.
- Puttypurutty – közli négyszer az ismeretlen kismadár és a meztelen, fakókék égen elhúz egy fényes, tollhegynyi, szuperszónikus repülő. Hosszú, hófehér fáslicsík ered utána...
A nyárfa utolsó tenyérnyi árnyékában jóízűen falatozunk. Aztán kiülök a ház elé a tűző napra, egy szál bikiniben, szalmakalappal a kobakomon, mert most jó a fény és le akarom festeni a tájat.
Szorgalmasan akvarellezek. Alakul a kép. A domboldal a zöld minden árnyalatában, pici sárgával ízesítve, felmászik a rajzlapomra. Mindjárt látni fogják az égetett agyagszínű szekérutat is, végében a két sudár jegenyével, amint éppen az égbe akarják fúrni a fejüket.
Mellettem szekér zörög. Az idősebb legény az ifjabbiknak: - No, eztet a hölgy otthon majd vászonra olajozza. Hangosan és jókedvűen viszonzom köszönésüket. Itt Csatárban ugyanis mindenkivel köszönőviszonyban vagyok. Nem úgy, mint a lépcsőházunkban Váradon...
Felhőket terel a szél. Leparkolnak a nap elé. A dombok elsötétednek. A fecskék éktelen csivitelést rendeznek, és egyre alacsonyabban keringenek. Igen. Igaza volt a bajuszos szomszédnak. Jön az életadó eső. A föld percek alatt elnyeli, mint részeges öreg matróz a rumját.
A levegő hűvös, szentséges, és lélek tisztító. Csak az a baj, hogy holnap hazautazunk. És nem lesz rigófütty, puttypurutty, forrás, zöld illatok. Csak töf-töf autópöfögés, zakataka villamoszörgés, por, gáz, gőzölgő aszfaltbűz és alig-köszönés. Idővel egy kis nosztalgiázás a néhány akvarell előtt... Egyiken az öreg ház a nyárfával, másikon a szőlő a kerekeskúttal, harmadikon a dombvonulatok, negyediken a szekérút a jegenyékkel. A többit jövő nyárig hozzáképzeljük.
Addig is „puttypurutty”.
