A Fekete-tenger Jupiter nevű faházikós üdülőjében töltöttük az éjszakákat. A nappalokat pedig a parti napozón, az étteremben, a cukrászdában. A tenger karnyújtásnyira tőlünk lityegett-lötyögött, mint megbillentett mosdótálban a víz. Sirályok kacarásztak, a zene bömbölt, a palacsintaárusok rikkantgattak, mi pedig piríttattuk magunkat a nappal. Este már holtfáradtan estünk az ágyba.
Egyik éjjel, úgy egy óra körül kaparászásra ébredek. Felriad a fiam, a lányom, csak a férjem alszik békésen. Felőle akár kórusban is énekelhettünk volna.
- Egér van a fürdőszobában - állapítottam meg, nem kis rémületére a lányomnak.
- Majd kijön - mondja a srác.
- Csak azt ne - sikít a lányom és felugrik a pótágyon, ami rögtön összecsuklik alatta.
Mindez az egérnek is sok lehet, mert elcsendesedik.
Egy óra múltán az ágyam alatt motoszkál, engem meg a hideglelés környékez és megpróbálom felidézni azt a derűs és iszonymentes korszakát az életemnek, amikor még puszta kézzel fogtam tücsköt-bogarat, pókot, békát, egeret… De hát Istenem, az ember lánya egyszer csak felnő és ettől aztán teljesen elmegy az esze-mersze a felsorolt ártatlan jószágoktól.
Így most én ugrom fel sikoltozva és verem ki végképp az álmot a gyerekek szeméből. Villanyt gyújtok és hajkurászni kezdem az egeret.
Egy darabig bujkál, aztán, hogy megszokja a fényt, célba veszi a fürdőszoba ajtót és eltűnik alatta. Benyitok a fürdőszobába, de nincs sehol. Pár perc múlva rágni kezdi belülről az ajtót. Rájövök, hogy az ajtóban van, a két lemez között, úgy derékmagasságban. A gyerekek addig lökdösik egymást, míg ráesnek az apjukra. Ettől aztán felébred. Azt hiszem, az egér kaparászását még kibírná, de a cirkuszt amit rendezünk, azt nem. Ezért, a nyugalma érdekében kiemeli sarkából az ajtót, kiviszi az udvarra és nekitámasztja a fának. Az ég derengeni kezd és mivel már egyikőnknek sincs kedve tovább aludni, leballagunk a partra napfelkeltét csodálni. Reggelizés után bekopogunk az ajtón az egérnek. A lányom egy papírlapra felírja: „VIGYÁZAT EGÉR!", s felragasztja az ajtóra.
Estefelé megjövünk. Az ajtó körül szép kis tömeg vihorászik. Elmeséljük, mi történt. Többen papírt, rongyot, rossz cipőtalpat hoznak, s azt tanácsolják, hogy füstöljük ki az egeret. Néhány perc múlva az egér rosszul lesz a köhögéstől, amit mi rendezünk az ajtó körül. Kaparász, de nem jön ki. A tűz nem használ, hát lássuk a vizet. Fejre állítjuk az ajtót és a fiam vedrecskéjéből töltögetjük belé a vizet…
- Mi az, mi van itt? - érdeklődnek egyre többen.
- Egeret öntünk - válaszoljuk.
Már sokan hordják a vizet. Amit fent betöltünk, az kifolyik alól, a kulcslyukon, az ajtóréseken. Már jókora tócsában tocsogunk. A gyerekek hívogatják az egeret:
- Cicc, cicc, gyere ki…
Kitör a nevetés. Sör is kerül, konyak is, és végre ismerkedni kezdünk azokkal az emberekkel, akikkel már napok óta szomszédok vagyunk.
Míg mi iszunk, a srácok kekszet tördelnek, az ajtó alá teszik, hogy kicsalogassák az egeret. És az egér meg is jelenik. A bajusza lekonyulva, a feje búbján csomóban áll a szőr, felkapja a kekszdarabkát és visszabújik az ajtóba. De mi már nem törődünk vele. Ismerkedünk, barátkozunk, szalonnát sütünk, iddogálunk és dalra fakadunk. Már alig várjuk az estéket, amikor az ajtó körül összegyűlünk. Ilyenkor mindenki bekopog az egérnek és mond valami vicceset…
Már három napja tudjuk - én és a gyerekek -, hogy egerünk visszatért mezei rokonaihoz, de nem áruljuk el, mert akkor az ajtó visszakerül a sarkába, és megszűnnek az ajtó körüli összejövetelek.
Utazásunk napján kerül vissza a helyére az ajtó. Az udvar elcsendesedik. Mi pedig vonatra kapaszkodunk, és hálásan gondolunk a szürke kis rágcsálóra, amiért annyi színes estével ajándékozott meg.
