ŐSZ DOBÁN   Letépett levéllel szalad a szél, Az ősz fájón itt zokog Dobán. Az alkonyuló, hűvös ég alatt Élettelenül áll a vén platán.   Bolyongva, merengve, meg – megállva, A szívem mintha fájni kezdene, Szelíd galambként visszaszállva Drága emlékek jutnak eszembe.

                TEMPLOMI HÁRSAK PUSZTULÁSAKOR   Nem nyílnak már a templomi hársak, Lombjuk nem jár suttogva a szél. Nincs fészke az énekes madárnak, Késő őszben nem zokog a levél.   Ítélet jött – ki vannak terítve – És elbúcsúzik csendesen az ég. Jaj, nagyapám s a tiéd ültette A Hétvezérnek emlékére rég.

                TŰNŐDÉS   Hogy fáj nekem mikor a virágok Késő ősszel leejtik szirmukat. Szerte, mikor csak hervadást látok, Némán állnak mezőn a halk utak.   Úgy fáj a mezőknek hervadása, Mikor a dér a fűre rátapad. Gond és fájás szakad a kaszásra – A szél sárgult levelekkel szalad.   Úgy fáj, mikor őszi alkonyatban A Nap elvérzik az ég peremén.

                ELÉGIA   Szívembe beköszönt a november. Virágok fáznak kint a verandán. Bakonyországból bús hír érkezett, Borús, borongós őszi délután.   „Egy kiskertben leszakadt a rózsa… /: Érzem, szívemről hulló szirma száll :/ Bakonyba beköszönt a november: Az erdő halkan, fájón orgonál.

                NOVEMBERI REGGEL   A kertünkben lent már ősz didereg, Deres, fehér ott kint a messze rét. A kelő Nap hidegen megremeg, Nem érzem már a szívem melegét.   Távolabb borongva, szomorúan A hegyek mintha imádkoznának. Egy csodás kéz nyúlt le itt titokban, Levele meghalt ma minden ágnak.   Úgy szeretném most megállítani Egy halk pillanatra az egészet.