AKÁCBORONGÁSKOR   Teleholdas estén alattatok járok Hófehér virággal borongó akácok. A Hold közelében egy halvány csillag ég, Szélcsendes idő van, zenél a békesség. Mint egy édes álom, a falu lent terül, Távolabb a tücskök bandája hegedül.   Ahová elnyúlva a Hold árnyéka száll, Fényt visz az útszélen a szentjánosbogár.

                „MAGYAR ÉG ALATT”   KEDVES BARÁTAIM! Édesapám ezt a versét is akkor írta, amikor még börtönt kaphatott volna, ha napvilágra kerül.

  NAGY BÁLINT BAKONYSZENTKIRÁLYI PARASZTKÖLTŐ VISSZAEMLÉKEZÉSEI 1- 2.     Az életrajzi film Édesapámról, Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltőről szól. Eredetileg 2 részes, de én most összekötöttem őket, hogy zökkenőmentesen lehessen végignézni, aki erre szánja az idejét.

                VAN – E A VILÁGON…   Van – e a világon testvérünk, barátunk, Aki megértené magyar zokogásunk. Pusztuló mezőkön, hervadó virágon Velünk tudna sírni, néma éjszakákon. Aki fájni tudná, hogy már nem is élünk, Kárhozat tüzében vergődünk, elégünk. Dalos szívek ajkán megfagyott az ének: Ifjak csüggetegek, zokognak a vének.

                Szabó Sándornak az 1848 – 49 – es  Szabadságharc Nemzetőr Kapitányának Emléktábla Avatásán   Amikor már nem volt merre nézzen, Láncát csörgetve nyögött ez a nép. Hitvány gazok torkába fojtották A szabadság drága leheletét. Sűrűn nőttek ki a börtön falak S veszett minden a magyar ég alatt.

              VÉR A PARÓCHIÁN Az 1848 – 49 – es szabadságharc idejéből   Nehéz szelek nyögnek, kihalt minden utca Nagy sötétség borul rá a kis falura. Mintha nagy ítélet zúgna, közelegne, Egy lelket se látni, aki jönne, menne. Sápadt arcát a Hold néha ki, kidugja A földre vetődik vén torony árnyéka.

              FELÁLDOZNÁM MAGAMAT   Meghalnék, ha tudnám béke lenne, Így, ha megmenthetném a világot. Csak szeretet szállna a szívekbe, Teremne a föld csak boldogságot.     Nagy Bálint   Bakonyszentkirály  

                TE NYÚLTÁL LE HOZZÁM, BOLDOG ISTEN   Futottam Előled égő szárnnyal, Hová küldtél, sose arra mentem. Önerőmet többnek hittem Nálad, A Te léted nem volt szent előttem.   S mikor egyszer rám szakadt a bánat, Jó anyámat könnyek között láttam, Elfáradtan, alig – alig élve – A földre zokogva leborultam.

                NEM KIÁLTHATOK   Miért szomorú mindig az arcom, A lelkemen mért fáj a nagy titok? Hogy elvesztettük a drága hazát, Hangom lefojtva, nem kiálthatok. Nem mondhatom el sehol senkinek, Mitől égnek, fájnak e nagy sebek.   Nincsen életem, amit vihetnék A sír felé remegve, boldogan. Ha jön egy kis fény az ablakomra, Mire beérne elvész, elsuhan.

                A VÉN TISZTELETES   Vasárnap van, zúgnak a harangok, Falu felett búsan konganak át. Bibliával a vén tiszteletes Most hagyta el épp a parókiát. S mint Botond a nagy érckapu előtt, Megáll, nézi a templom ajtaját… Bentről halkan szól a harangozó: Lelki Atyám, templomunk becsukták.