A szkíták

 

A szkíta kultúra hatása a régi magyarságra, akik legalább 1500 évig a szkíták birodalmában, illetve az azokkal rokon utódállamokban éltek , vitathatatlan. Hasonló vagy részben azonos szellemi és anyagi kultúra, életmód stb. alapján elmondható, hogy a szkíták kulturális téren mindenképpen rokonai a korabeli magyarságnak.

 

 

 

 

A szkíták népének a magyar őstörténetben igen jelentős szerep jutott, bár a rokonság mértékének megítélése mind ez idáig ellentmondásos.Mindenesetre az ősi krónikák (Anonymus,Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczy János) egybehangzóan állítják, hogy őseink Szkítiából ("Szittyaföld") indultak nyugat felé , s a "hunok, vagyis a magyarok szülőanyja Szkítia volt". A magyar történelmi tudatban tehát már a legkorábbi időktől fogva egészen a 19. század második feléig megkérdőjelezhetetlenül élt az, hogy a magyarok a szkítiák leszármazottai.A magyarság őstörténetét alapvetően politikai és ideológiai okokból támadó Hunfalvy-féle történészirányzat óta, mely kizárólag és felettébb erőszakosan a "finnugrizmust", azaz a magyar nép finnugor származását hirdette, háttérbe szorult a szkíták, és természetesen a rokon vagy rokonnak vélt népek (hunok, avarok stb...) történetének magyarországi kutatása.

 

 

 

Kik is azok a szkíták, és mit tudunk valójában róluk?

Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor "szkíta népekről" kellene beszélni (Hérodotosz is számos szkíta népet sorol fel), hiszen a 'szkíta' népnév is egy félnomád birodalmat alkotó törzsszövetséget takart.Ennek a politikai alakulatnak az az egyik jellegzetessége,hogy az uralkodó törzsről nevezik el a birodalmat, illetve a birodalom keretében lévő összes nép tagja szkíta is egyben (a szkíta mellett ilyen volt pl. a hon, az onogur, az avar, a mongol stb; sőt a magyar is). Ez a régi szokás különösen megnehezíti a magyarság őstörténetének kutatását, hiszen a korabeli történetírók nem mindig sorolták fel a különféle nomádnak mondott, de igazából félnomád - mert részben letelepedett életmódot is folytattak - birodalmak népeit, törzseit; s ha igen, akkor is gyakran torzított, azaz a saját nyelvükhöz idomult alakban, mely megint sok problémát okoz a téma kutatóinak.

 

"Maguk a szküthák azt állítják, hogy az ő népük a legfiatalabb a világon valamennyi népe közül, s véleményüket a következő hagyományra alapozzák. Földjükön, amely régen lakatlan volt, először egy Targitaosz nevű ember telepedett le.

S azt mondják - én ugyan nem hiszem , de ők váltig állítják-, folyó leánya volt. Ennek a Targitaosznak aztán három fia született , Lipoxaisz, Arpoxaisz és a legfiatalabb, Kolaxaisz. A hagyomány szerint Lipoxaisz leszármazottai azok a szküthák, akik az aukhatai nevű törzs tagjai, a középső testvértől, Arpoxaisztól származnak a katiaroi és traszpiesz nevű törzsek tagjai, a legifjabbnak utódai pedig a királyi szküthák, akiket a paralatai néven emlegetnek. Együttesen a szkolotosz névvel jelölik magukat, királyuk neve után. S azt állítják, hogy első királyuk , Targitaosz óta nem több, hanem csak ezer esztendő telt el Dareiosz átkeléséig."

(Hérodotosz a szkíták eredetéről)

 

A szkítákról szerzett ismereteink - mint az ókori népekről általában - az írott forrásokon és a régészet által feltárt anyagi kultúra eredményein alapulnak. Az írott forrásokban az i.e.8-2. században szerepelt a szkítáknak nevezett nép, hogy majd "továbbadja a stafétabotot" a rokon szarmatáknak, akik időközben a sztyeppe legerősebb népévé váltak.

A szkíták történetének elsődleges - de nem a legkorábbi - történeti forrása Hérodotosz, aki maga is járt a szkíták földjén, s művének negyedik könyvében elég részletesen ír a szkíták szokásairól, életmódjáról. Bár a "történetírás atyjának" információi nem mindig pontosak, hiszen a szóbeszédet és a hallomásból elmondottakat is megörökítette, mégis viszonylag pontos - és máshonnan is megerősített - képet vázol fel a szkítákról.

Anonymus a következőképpen foglalja össze Hérodotosz és a többi ókori szerző által a szkíták jelleméről és életmódjáról megőrzött ismereteket: "A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek , és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel megépült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban forgó nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon ; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek."

 

Az mindenesetre tény , hogy a szkíták hatalmas birodalmában - nyugaton a Kárpát-medencéig, keleten pedig Horezmig és Mongóliáig terjedt! - a régi történetírók szerint csak három nagy uralkodó merészkedett: a perzsa Kürosz és Dareiosz, valamint a makedón Nagy Sándor, de mindannyian vereséget szenvedtek vagy kénytelenek voltak visszavonulni. A szkíták közép-ázsiai bázisterületükről, ahová egyes vélemények szerint a mezopotámiai térségből érkeztek valamikor az i.e.2.évezred folyamán, számos hadjáratot vezettek: i.e. 673-ban legyőzték Mezopotámia akkori urait, az asszírokat, majd megverték és elűzték földjükről az első név szerint ismert kelet-európai népet, a kimmereket. Hérodotosz szerint 28 évig tartották uralmuk alatt Ázsia felső részét (azaz Észak-Mezopotámiát), miután a "kimmereket üldözve hatoltak be Ázsiába, és megdöntötték a médek uralmát, akik addig Ázsia urai voltak". I.e.611-ben nagy hadjáratot vezettek Kis-Ázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig, ahol I.Pszammetikosz fáraó tartóztatta fel őket. A szkíták továbbra is élénk érdeklődést tanúsítottak Mezopotámia iránt, de a megerősödő médek egy tárgyalás ürügyén meggyilkolják a szkíta vezéreket, s majd a szkíta seregeket is kiűzik a térségből (i.e.591). I.Dareiosz, a perzsa nagykirály i.e.513-ban indította el nagy hadjáratát a Fekete-tenger környékén lakó szkíta népek ellen részben bosszúvágy vezérelten (Kürosz, kinek a lánya a felesége lett, a szkíták ellen esett el), részben hatalmi-politikai okok miatt. A perzsák csak némi szerencsével menekültek meg a katasztrofális vereségtől. Több szkíták ellen vezetett hadjáratról nem tudunk, s a szkíta birodalom szétesése, illetve más néven való továbbélése egy belső folyamat eredménye volt.

A szkítákkal kapcsolatban sok dolog egyből biztosabb talapzaton állna, ha ismernénk, milyen nyelvet beszéltek a szkíták. A kutatók többsége a közép-iráni nyelv mellett van (el is nevezték szkíta-iráni ágnak), ám ezzel az állítással az a gond, hogy maguk a perzsák, sőt a többi ókori forrás egy szóval nem említi , hogy a szkíták (perzsául szakák) a perzsák rokonai lennének. Sajnos nagyon kevés nyelvemlék (királynevek, istennevek, néhány hétköznapi tárgy) maradt a szkítáktól fenn, s azok is felettébb bizonytalanok, s főleg görögös formájúak. Az újonnan feltárt régészeti anyagok között vannak szkíta rovásírással írt tárgyak; itt a gond az, hogy milyen nyelven olvassák; de a régebbi leleteknél előfordult olyan gyűrű is, melyre görög betűs szkíta feliratot róttak.

A nyelv meghatározásában általában a régészet kevés segítséget tud nyújtani, mivel egy kultúrkörön belül egyáltalán nem biztos, hogy csak egy nyelven beszélnek, sőt, inkább ennek az ellenkezője igaz, mint pl. a szkíták esetében is, ahol tucatnyi (vagy ki tudja mennyi) néptörzs alkotja a szkíta birodalmat. A feltárt sírok arról tanúskodnak, hogy embertani szempontból a szkíták europid jellegűek, s nem mongoloidok voltak.

A szkíták legelső néptörzse a "királyi szkíták" voltak, akik a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger közötti

Szkíta király egy idealizáló festményen

 vidéken éltek. Minden más szkíta törzset alattvalójuknak tekintettek, s kizárólagos adószedési joggal rendelkeztek. Valószínűleg őket tarthatjuk az "igazi" szkítáknak, akiknek sírkultuszuk (hatalmas földhalmok, azaz kurgánok), művészetük sok szállal kötődik Mezopotámiához , ami amellett szól, hogy egykor onnan vándoroltak észak fele. Ezenkívül az ókori történetírók beszélnek még állattenyésztő és földművelő szkítákról is , ami megerősíti, hogy a szkíták nem kizárólag nomadizáltak. Sőt, a korábbi véleményekkel ellentétben az elmúlt fél évszázadban számos erődítményüket és várukat tárták fel, s az is kiderült, hogy csodálatosan megmunkált ötvös műremekeik sem kizárólag görög műhelyekben készültek.

A szkíták ismerték a szaunát (északi-"finnugor"- népek hódoltatása?), a vérszerződést (a vérivás mondája innen származhat!), s rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak a kardnak (kardkultusz). Nehéz-páncélzatú lovasságuk is volt, s a mívesen megmunkált övcsatjuk egyben a rangbéli elhelyezkedésre is utalt. A szkíták nagy része nagyállattartással foglalkozott, legfőbb állatuk a ló volt. A lótartással kapcsolatban számos újítást vezettek be, illetve találtak ki: az oldalpálcás vas-zablát, a bőrnyerget, a bőrszíjból készített kengyelt, a díszes lószerszámot. Hasonló, de hadtörténeti jelentőséggel bír az összetett íj feltalálása.

 

A szkíta művészet legjellemzőbb motívuma az állatábrázolás, mely részben fényt vet a hitvilágukra is. A griff, a turul, a szarvas és az oroszlán volt a legtöbbször ábrázolt állat. Ez a motívumkincs és stílus nem tűnt el , az "életrevalóbb" rokon népek , a hunok, majd az avarok vitték tovább. Ismerték a csodaszarvasmondát, s fehérló-áldozatot mutattak be a Napként megmutatkozó Teremtő Istennek.