Archívum

A gimnázium befejezése előtt három hetet Budapesten töltöttem a nagynénémnél. A ragyogó magyar főváros után, nehéz volt újra megszoknom Nagyváradot. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas metropoliszból egy aprócska, vidéki településre csöppentem volna. Már nem voltam ugyanaz az a lány. Valami, mélyen a bensőmben, megváltozott.

Hirtelen csattant el. Rövid volt és kegyetlenül erős. Aki adta férfi volt. Aki kapta nő. Feltehetően férj és feleség voltak. A hat év körüli kisfiú legalább egy métert repült az anyjával. Az ember tovább ment. Peckesen. Emelt fővel. Nem nézett hátra. Megítélésem szerint józan volt. A gyerek tápászkodott fel elsőnek.

Otthon minden a feje tetején állt. A mosatlan ellenséges hadseregként lepte el a konyhát, a könyvszekrény polcain álmosan ült a vastag porréteg. Odaléptem és a mutatóujjammal négylevelű lóherét rajzoltam bele. Rám férne egy kis szerencse! Két óra alatt elmosogattam és kitakarítottam, aztán megfürödtem és bezuhantam az ágyba. Reggel sajgó végtagokkal és fájó torokkal ébredtem.

A nő rohant. Hogy hány kilométeres óránkénti sebességgel és hová, azt maga sem tudta. Csak az volt nyilvánvaló: rohannia kell, hogy lecsillapodjon. Dühös volt és elkeseredett, s bár egyfolytában azon igyekezett hogy jobb legyen, mégis úgy érezte magát, mint az a szegény hülye, aki szitával akarta kimerni a tengert.

Nyugalomra, csendre és tiszta levegőre vágyunk. Menekülni akarunk Várad torokkaparó szmogjától és az elviselhetetlen zajtól, ami csak éjféltől hajnali négyig szünetel. Ilyenkor megkönnyebbülve sóhajtjuk: „Alszik a város, a hallásra káros”, majd mi is elszenderedünk.

A férfi a lány vállára tette a kezét és megkérdezte: - Mire gondol? Percek óta figyelem. Mindenki ugrál, táncol, maga meg csak ül és azon a szemtelenül csibészes arcán eluralkodik a komorság, miközben mereven figyeli a lábakat. - Ha igazán érdekli, megmondhatom -- pillantott fel a nő -, de kösse fel erősen, mert meg fog ártani! - Oké -, jött a válasz.

Az állomás melletti dombokon virágoztak a fák. Illatuk bekúszott a nagy szürke épület rácsos ablakain. A magasban bárányfelhők legelgették az ég kékjét és a csendes peronon békésen szundikált a félkarú koldus. A nagy hasú asszony egy ötöst pottyantott kopott sapkájába. Hetente háromszor kelt át a síneken, hogy felkapaszkodva a dombokra megmozgassa izmait és friss levegőt szívjon.

Az aszfaltot zöld dinnyedomb borította. Darazsak keringtek fölötte. A gyerek szájában összefutott a nyál. Izgatottan leste, hogyan lékelik meg a labda formájú gyümölcsöket és abban reménykedett, hogy valamelyiket félregurítják, mert nem lesz elég édes. De nem volt szerencséje. Már esteledett, amikor megállt mellette egy utánfutós Dacia.

  Késő délután volt, úgy hét óra körül, amikor a szerkesztőségből hazaindultam. Szakadt az eső. A villamos zsúfolásig megtelt. Fáradt voltam és alig vártam, hogy hazaérjek. Egy jó, meleg fürdőn járt éppen az eszem, amikor szíven ütött egy hang. Sírt egy gyerek. Valahol a villamos közepén. Nem láttam az összezsúfolódott emberektől.

TÓTH ÁGNES
A NAGY VARÁZSLAT

Már éppen indultam haza a piacról, amikor hirtelen lázba jöttem. Megpillantottam ugyanis e kora tavaszi délelőtt legpirosabb és legolcsóbb paradicsomkínálatát. Többen is pályáztak rá, de én türelmesen kivártam a soromat. A fekete kalapos, vörös orrú ember berakta a szép érett gyümölcsöket a szatyromba én meg derűsen indultam haza. A madarak vígan énekeltek, a nap melegebben cirógatott, sőt a lépcsőházfelelős is visszaköszönt. Egyszóval a paradicsom még mielőtt funkcióját betöltötte volna, máris felderített.
Ám a jókedvem csak addig tartott, míg ki nem pakoltam a kerti gyümölcsöket az asztalra. Megdöbbenve néztem, milyen halványak, sárgácskák lettek. Úgy tűnt, teljesen belesápadtak abba a tíz percnyi útba, ami a piactól a lakásomig tartott. Nem bírták a levegőváltozást, a megrázkódtatást vagy mi a szösz. Sehogy sem értettem mi történt, ezért visszamentem a paradicsom- standhoz.
Ott állt az én emberem a hatalmas orrával, és kínálgatta a gyönyörű vérvörös paradicsomait. Kíváncsian nyúltam a ládájába és addig-addig forgattam a a legszebb példányt, míg ki nem esett a kezemből és el nem gurult. Utánaléptem, felemeltem és nem akartam hinni a szememnek. A kis piros gyümölcs öt másodperc alatt belesápadt az esésbe!
- Hohó, állapítottam meg, - itt valami nagy disznóság van a dolog mögött!
Zavartan néztem fel és abban a pillanatban rájöttem, hogy a disznóság nem a dolog mögött, hanem fölötte van.
A paradicsomokat ugyanis, piros napernyő alatt árulta a ravaszdi árus.