Archívum

  A Fekete-tenger Jupiter nevű faházikós üdülőjében töltöttük az éjszakákat. A nappalokat pedig a parti napozón, az étteremben, a cukrászdában. A tenger karnyújtásnyira tőlünk lityegett-lötyögött, mint megbillentett mosdótálban a víz. Sirályok kacarásztak, a zene bömbölt, a palacsintaárusok rikkantgattak, mi pedig piríttattuk magunkat a nappal.

Amúgy minden csendes volt, csak a falu harangja kongatott tizenkettőt jelezve, hogy tisztában van az idő múlásával. Seresék egyetlen kacsája nehézkesen totyogott át a csirkék között az udvar árnyékos részére. Szerencsére nem értette a nyári konyhából kiszűrődő veszekedést, mert akkor azonnal átbújt volna a kerítés foghíjas részén és meg sem állt volna a határig.

Esteledik. Váradon még eregeti az aszfalt a beszívott forróságot, de itt falun már hűl a levegő, szinte harapni lehet az illatát. Később a csillagok egész közel merészkednek, és a tücskök olyan fenséges koncertet adnak a tiszteletünkre, hogy mosolyogva alszunk el.

A madár nagyokat rikkantott a kalitkában és bevallom eléggé idegesített. Volt elég gondom anélkül is, mert legalább ötféle festéket vettem, hogy a húsvéti tojások színpompája elkápráztassa a locsolókat, de különösen egyvalakit! Egész éjjel csak rá gondoltam.

Birkózom a széllel. Az esőcseppek hidegen csapódnak az arcomba. A hídon csak egy asszony van rajtam kívül. Elhaladok mellette, de valami rossz sejtelem visszafordít. És nem hiába. A nő sír. Megfogom a karját. Úgy néz rám, mint egy földöntúli lényre. - Nem ugrálunk -mondom. - A hídról leugrani szigorúan tilos! Próbálom magam után húzni. - A karikagyűrűm - hebegi.

Húsz perce állok a villamosmegállóban és tűröm, hogy kitartóan áztasson az eső. A 2-es villamos előtt valaki görcsöt köthetett a sínre. Gyalog vágok hát a nyugati városrésznek. A lebontott házak háborús emlékeket idéző törmelékei szörnyetegeknek álcázzák magukat. A széttrancsírozott járda helyét bokáig érő sár és esővíz tölti meg.

Caplatok a latyakban Mámi után, míg utol nem érem. Belekapaszkodom a kabátujján lévő mély szakadásba és felnézek rá.Csak az orra látszik ki a kendőből. Rongy hátán rongy. A lába is vastagon be van tekerve, és spárgával megkötözve. Nagyon szenved vele, mert húsz évig a kőművesek mellett dolgozott, még injekciót is kap minden héten.

  Az öreg már csak nagyon ritkán bírt felkelni az ágyból. Napról napra fogyott az ereje. A lány, aki ápolta, egyre jobban kifáradt tőle. Október volt, esős, mogorva idő feszült az ablaktábláknak. A ház fala átázott. Az eső végigszivárgott rajta és különös foltban gyűlt össze az ágy vége felett.

Váratlanul tört rám szilveszter éjszakáján, amikor már éppen eluntam az unalmas ünnepi műsor nézését. A csendben jól hallottam mekkora zörgést csap a konyhában. Mikor rányitottam, ijedten kapta fel a fejét, zavartan pislogott és cseppet sem tudta titkolni, hogy éppen a frissen levágott kenyérhéjat eszi.

  Tisztán láttam, hogy Kuku átlopakodik a konyhán és besurran az utcai szobába. Dédi háttal állt, éppen szárazbabot főzött a sparhelten és hangosan zsörtölődött, mert nem akart megfőni a paszuly. A fazékban rotyogott az étel. A tűz pattogott és megvilágította a pápaszemét. Olyan volt, mintha két kis reflektoron keresztül nézné a készülő ebédet. A falvédőn szép kövér légy mászott.