RÁKÓCZI   Hosszú századoknak viharos egéről Világol egy csillag tündöklő sugara. Elmúlt bús időknek hajnal ébredésén Ragyogott s letépte zord idők fuvalma.

                MI LESZ ITT…   Mi lesz itt, ha egyszer megindulnak A magyar erdők, a magyar hegyek…? Alföldi rónán, ha gátat törnek A nagy folyók és lesznek tengerek –   Lesz – e idő majd a gondolatra! Ki áll meg a szörnyű, drága vészben? Mindenét elhányva, napkeletről Vissza mer – e nézni az idegen.

                ÉJI KERINGŐ   Ó, drága éjben drága csend, Csillagok égnek odafent. Édesen suttog a szellő – És lágyan sír egy keringő.   Forrón megdobban a szívünk, Mint álom, halkan repülünk. És égő vágyunk elragad, Túl, ahol nincs már gondolat.   Már érzünk szép mesét, csodát… Ámor zengeti dallamát. Már nemsokára fent leszünk… Mint álom, szállunk, repülünk.

                A TESTVÉR SZAVAI NAGY GYULÁRÓL Részletek Nagy Bálint: „Hol van már a paraszt” című életrajzi kötetéből   „… Ketten voltunk gyerekek otthon, mert Gyula bátyánk kollégiumba ment Pápára. Ő volt a legidősebb gyerek, és fölfigyeltek rá a tanítók. A falusi papoknak a Dunántúlon ki volt adva, hogy a tehetséges gyerekeket irányítsák Pápa felé.

                NEM HALLGATOK   Nem hallgatok, míg ajkam szólni tud, Kikiáltozom, amit itt látok. Itt már az Élet tébolyodva fut, Sikongatnak a magyar udvarok.   Szép remények hullva hullnak széjjel. Ifjaink ajkán a dal könnybe fúlt. Tele vagyunk jajgató veszéllyel, Segíteni már az Isten se tud.

                NE LÁTTAM VOLNA VÁROST!   Ne láttam volna soha, soha várost! Ne láttam volna azt a két szemet! Az a két szem, az a gyönyörű szempár Istenem, de nagyon boldog lehet!   Ne láttam volna soha, soha várost, Megnyugodna most bánatos szívem.

                AZ ELMÚLÁS SZONETTJE   Azt hitted, hogy örökké tart a   nyár, Hogy szebb vagy a fénynél, csillagnál. Hogy minden szív lihegve Téged vár, Hogy csak Neked nyíl minden rózsaszál.   Azt hitted, hogy Te vagy – és senki más, A csókja másnak mind hideg, kevés. Szép szemedből sose csordul sírás, Kihal, mire elér a szenvedés.

                A CSESZNEK VÁRROM ALATT   Magasba síró szép lombú hársak Susognak itt a várromok alatt. Illatát szórják ezer virágnak, Halk mesét sző lágyan az alkonyat.   A vén falak arannyal bevonva Állnak, a Nap amint nyugszik el. Utolsó fényt vet a horizontra S a szép alkony szívemnek énekel.   Csodálatos májusi zenében Édes álomképek rajtam átszaladnak.

                SZERELMEM   Virágnyíláskor szellő suttogott, Szerelmes szívem rólad álmodott Midőn először láttalak valóban, Mintha lettem volna tündérkapuban.   Szikrázó szemed bájos sugarával Lelkem bevontad szerelem lángjával Melynek hevétől újra újjá éled E bús szív összetört szétroncsolt élet.

              MÁJUSI DOMBTETŐN   Álmok zenéje hull a szívemre Amint a kicsi dombon megállok. Ó, csodás a kék ég végtelenje, Dalolnak a májusi virágok.   Susogó, apró kis ezüstszárnyak, Fehér szirmok hullanak fejemre. Fészket takarnak a kicsi ágak, Madár sír fent lágyan énekelve.